LizaGazdija

Pénteken Tomi kérte, hogy menjek elé Marcival a munkaidő végére, tehát kb. fél 11-re. Mivel ő sem végzett fél 11-re, és ezt előre lehetett tudni, így én sem mentem oda fél 11-re, hanem pont akkor indultam. Valamikor 11 körül értünk át a hídon, épp a kollégium előtt baktattunk, amikor arra lettem figyelmes, hogy valaki fütyül. Tomi volt az, csak ő nem kívül jött a járdán, hanem belül a kollégiumnál. Kicsit közelebb mentem hozzá, Marci rá se bagózott. Még egy kicsit közelebb mentem, még mindig semmi, de ekkor már ledobtam a kutya pórázát, mert ilyenkor oda szokott rohanni Tomihoz, ha észreveszi, és óriási az öröm mindkettőjük részéről. A kutya még egy ideig szaglászott, aztán észrevette Tomit. Hozzáteszem, Tomi egy lámpa alatt állt, de ez tényleg már csak a hab a tortán. Marci megmerevedett, égnek emelte a farkát, morgott, majd nekiugrott Tominak, jól megugatta, aztán sarkon fordult és elrohant. Bennem megállt az ütő, hogy 1. ennyire ostoba kutya a világon nincs, 2. kiszalad mindjárt egy

Egy ideje már láttam a molyon, hogy sokan olvassák, de akkor döntöttem el, hogy én is meg akarom ismerni, amikor az Indexen megjelent a belőle készült, valamikor télen bemutatásra kerülő film előzetese. A filmet mindenképpen meg szeretném nézni, akkor meg már úgy érdemes, hogy előtte elolvastam a könyvet. Oskar Schell 9 éves, anyukájával él, a nagymamája a velük szemben lévő házban lakik, a nagypapáját csak hírből ismeri, hiszen 40 évvel korábban elhagyta az akkor terhes nagymamát, az apukája pedig 911 miatt halt meg, mert éppen tárgyalása volt a WTC egyik tornyában, amikor a tragédia történt. Szabadidejében mindenféle találmányokat talál ki, amik megkönnyítenék az emberiség, de talán főleg Oskar életét, és van köztük néhány olyan, amit én is kitaláltam ennek idején, és ennek örültem. (Például a metró, ami végállomástól végállomásig ér, és csak végig kell rajta sétálni, hogy A pontból B-be juss. Ma már látom ennek haszontalanságát, csak mondom.) A család minden tagja súlyosan sérült le

Ma meg megnézettem az It's the Great Pumpkin, Charlie Brown-t a 11 éves kis tanítványommal, és nagyon tetszett neki. Ami meg nekem tetszett nagyon, az az volt, hogy végig kommentálta a látottakat, és nagyon intelligens hozzászólásai voltak, a végén pedig a feladatlapot szinte hibátlanul megoldotta, még olyan kérdésekre is tudott válaszolni, amit a felnőttek el szoktak rontani. Arra is kb. a 3. percben rájött, hogy a '60-as években készült a rajzfilm. Bírom ezt a srácot, tök jól lehet vele beszélgetni mindenféléről még úgy is, hogy valamiért nagyon ráállt a véres, gyilkolászós témákra és játékokra. (Én: What have you been doing this week? J: Nothing. Én: OK, nothing serious, but still... J: I downloaded a computer game and played with it a lot. Én: What kind of game is that? J: Killing. It's awesome. There are two armies, and you have to kill each other.)

Eddig a ma reggeli sikerült legjobban, és a ma délutáni a legrosszabbul. (Ez utóbbi helyen azt tudtam meg, hogy a Halloween gagyi, mert amerikai, és a Jóbarátok is gagyi, mert amerikai. Mindegy, ne is beszéljünk róla, ez egy pozitív bejegyzés.) Ma reggel párt kerestek maguknak a diákjaim, egyiknél egy halloweenes vicc egyik fele volt, a másiknál a másik fele, és bár a hatból csak kettőn röhögtek nagyon, összességében tetszett nekik a feladat. Csináltunk tesztet, amiből kiderült, hogy a csoport minden tagja vérfarkas vagy boszorkány, és ezen egy ember kivételével mindenki tudott nevetni, sőt közben is jól érezték magukat. Aztán halloweenes szavakat kerestünk egy szókeresős játék keretében. Aztán elmeséltem 10-15 percben a szokásos halloweenes mondókámat, és örültek neki, érdeklődtek, kiegészítették, kérdeztek, tök jó volt. Aztán trick or treateltek, és kaptak édességet, és ezen úgy meghatódtak, hogy majdnem én is, és tök jó érzés volt, hogy így örülnek egy ilyen apróságnak. Aztán megnéz

Álmomban színházba mentünk, és a Diótörőt néztük meg. Szóval beültünk a színházba, ahol végül is nem is színházi előadás kezdődött, hanem vetítés, és mindjárt az elején kiírták, hogy "Diótörő", alá meg, hogy "2". Ez azt jelentette, hogy a második felét látjuk most. Többen felháborodtak, hogy ez az interneten sehol nem szerepelt, mire valami helyi erő azzal a béna dumával állt elő, hogy lehetett ezt sejteni, mivel tegnapra is ki volt írva a Diótörő, és logikus, hogy az az első rész, ez meg a második. Ezt még álmomban sem értettem pontosan. Közben elkezdődött a film, úgy az események közepén, és akkor egy csomó tanár kivonult az egész osztálynyi gyerekkel, akiket elhozott, én meg arra gondoltam, mit fog otthon mondani a gyerek, miért ért haza olyan korán, és mit fog mondani a tanár, miért pazarolta el a befizetett nem kis összeget. Aztán megkérdeztem azokat, akik velem jöttek, hogy maradjunk vagy menjünk, miután félig kiürült a nézőtér, mire a csapat egyik fele azt mo

Eddig kétszer fordult elő, hogy anyu jelenlétében pánikba estem, mert elhagytam valamit. Mindkét eset egy-egy horvátországi nyaralás során fordult elő. Először a fél pár papucsomat nyelte el a tenger, pedig csak bokáig mentem be vele a tengerbe, és ez nagyon kiakasztott, mert nagyon kellett papucs a lábamra, hiszen az ember mégsem sétálhat mezítláb a kempingben. A második esetben a hajgumim tűnt el reggelre a sátorban/ból, ami meg azért volt baj, mert semmi egyéb lehetőség nem állt rendelkezésemre, hogy a hajamat összefogjam, márpedig én teljesen kiengedett hajjal nem megyek emberek közé, és erre jó okom van. Persze ezek a tárgyak nem voltak olyan fontosak, mint azt én 10-11 évesen érzékeltem, és bármelyik boltban kaptunk volna másikat, de eddig én akkor nem jutottam el, csak a kétségbeesett hisztiig. Mindkét esetben azt mondta anyu, hogy ha elengedem az elveszett tárgyat, vissza fog találni hozzám. Nagyon erősen próbálkoztam, és végül meggyőztem magam, hogy nem történt tragédia, siker

Vasárnap a RAM Colosseumban megnéztük a Pán Péter című zenés táncjátékot anyuval, Tomival és Blankával. Nem volt rossz, de annyira jó sem volt, mint vártam. Jó, persze nem volt titok, hogy zenés táncjáték, de én ettől még azt hittem, lesz majd valami szöveg is. De nem volt egy szó sem, csak a tánc. Ez egyébként nem baj, bár néha úgy éreztem, nagyon kellenének a szavak, hogy mindenki értse, miről van szó. A jegyen szerepelt a regény első mondata, gondolom, mottóként: "Egyszer minden gyermek felnő, egyvalakit kivéve." Ezt a mottót az első pillanatban sikerült megdönteni, mégpedig azzal, hogy Pán Pétert egy felnőtt alakította. Miután nem volt szöveg, így attól, aki nem ismeri (olyan jól) a történetet, nem lehet elvárni, hogy kitalálja a darabból, hogy a főszereplő valójában egy kisfiú. A másik, ami nagyon zavart, hogy nagyon sok új motívum került a sztoriba, ami szerintem nem véletlenül nincs ott eredetileg. Pl. nem értek egyet a Wendy-Pán Péter szerelmi szállal. A jelmezek alap

A listámon 27 ember szerepel, ebből tíz ember olyan, aki jelképeset szokott kapni, és idén is ilyesmivel készülök, bár konkrét ötletem még nincs. A maradék 17 emberből, akinek "komolyabb" ajándékot gondoltam, 4 emberé már itthon van, másik háromé meg még nincs készen, mert majd magam készítem. Úgy érzem, jól állok. (És már nagyon várom a karácsonyt.)

Ma délelőtt (10:15-kor) rendeltem némi karácsonyi ajándékot a Libritől, és az előbb (16:00-kor) jött az e-mail, hogy menjek átvenni a boltba. Ezt nevezem!

Azon gondolkodtam valamelyik nap, hogy azok az emberek, akik már most a téli kabátjukban járnak, pedig még 10-15 fok van, azok mit vesznek majd fel, amikor mínusz 10-15 fok lesz. Aztán rájöttem, hogy egyrészt semmi közöm hozzá, másrészt nyilván még egy-két pulcsit a kabát alá. Én mindenesetre örülök neki, hogy még nem fázom a farmerdzsekimben, és a kezem is csak mérsékelten ekcémásodik.

halt meg Ibolya néni.

Őszintén szólva nem tudtam, hogy ez eredetileg egy könyv, csak a rajzfilmről hallottam, amit az előzetes után nem mertem megnézni. Egyszerűen kikészültem tőle, hogy itt is ez a szemfixáció jön elő, és nem akartam látni, ahogy a kislánynak felvarrják a gombokat a szeme helyére. Most, hogy ismerem a történetet, könnyebb lenne megnézni is. A főhős Coraline, akit a szülein kívül mindenki Caroline-nak hív, és aki most költözött új házba. Az új szomszédai két valaha híres (vagy mégsem annyira híres) színésznő, valamint egy őrült öregember, aki váltig állítja, hogy egereket tanít be cirkuszi mutatványokra. Mindennek tetejében a szülők nem érnek rá foglalkozni a lányukkal, aki jobb híján felfedezőset játszik. Sikerül is felfedeznie egy másik világot, ahol ugyanaz a ház áll ugyanazokkal a lakókkal, mint az igazi világban, csak a lakók mások egy kicsit. Itt a szülők csak Coraline-nal vannak elfoglalva, fel is ajánlják neki, hogy örökre náluk marad. Ehhez csak egy aprócska formalitás szükséges:

Ezt a könyvet Dahl állítólag a kislánya, Olivia halálának hatására írta, igaz, 20 évvel a tragédia után. Ennek szerintem némileg ellentmond, hogy a főszereplő Dahl unokájának nevét viseli, bár nyilván fogalmam sem lehet, mivel mit akart mondani az író. (Még első évben németen mondta a kevés jófej tanárunk egyike, hogy valamelyik magyar író szembesült vele egy újságcikkben, hogy "ezzel és ezzel az író azt akarta mondani, hogy...", amire visszaírt az újságírónak, hogy "Akarta a franc.") A BFG a Big Friendly Giant rövidítése, ő az, aki elrabol egy Sophie nevű kislányt, hogy aztán megismertesse vele az óriások világát. Kiderül, hogy az óriások nem mind gonoszak, viszont mind férfiak, és hiába ijesztőek meg kegyetlenek, ők legalább a saját fajtájukat nem ölik meg, nem úgy, mint az emberek. A BFG (magyarul Habó, nekem ennyire jó nem jutott volna eszembe :( ) kilenc óriás szomszédságában él, akik mind kétszer akkorák, mint ő, valamint éjjelente embert falatozni járnak a vi

Csütörtökön olyan dugót láttam, amilyet még talán soha. Megnéztem előre az útvonaltervezőn, hogyan érdemes nekem az egyik külső kerületből a II. kerületbe jutni, és kaptam választ: három busszal, az össz menetidő pedig 1 óra 1 perc. Nekem 1 órám volt kereken átérni egyik helyről a másikra, de gondoltam, az az egy perc nem oszt, nem szoroz, annyit ki fog bírni a tanítvány, ha egyáltalán otthon lesz akkorra (sokszor késik 10-15 perceket). Az első busznak 15 perc alatt kellett volna megtennie az útját. A dugónak hála sajnos csak 50 perc alatt sikerült. Ekkor nekem még pontosan 5 percem volt odaérni az órámra (az elején 5 percet sétáltam is az első buszmegállóig), viszont már elfüstölt az agyam, és a sírás környékezett, valamint már írtam két sms-t, hogy csúnyán-durván nem érek oda, mert csúnya-durva dugó van. Az első átszállásnál az első buszom előtt állt a második, és hiába rohantam oda, a második elment. Mondjuk tény, hogy 12 perc helyett 3 perc múlva jött a következő, persze ez is a du

21:46-kor a következő SMS-em érkezett: "Pár hete hívtalak. Holnaptól őszi szünet van, úgyhogy holnap akarom kezdeni az angolt. Mikor jössz?" Ízlelgessük ezt a kedves mondatot! Aztán adjuk hozzá, hogy mindezt 23:48-kor vettem észre. Amúgy rajtam kívül mindenki 21:46-kor szokta bejelenteni a jövendőbeli tanárának, hogy másnap angolozni akar?

Volt egy cikk, amin elég sokat dolgoztunk a témavezetőmmel, míg végül úgy találtuk, hogy most már szuper, és megjelenhet bátran, így aztán egy adott határidő előtt el is küldtem e-mailben a megadott személynek, akit nem láttam még sosem, nem ismerem, nem tudom, kicsoda, csak volt egy nevem meg egy címem. Azóta sem hallottam semmit a dologról, de még nem aggódtam, mondják, hogy Isten malmai lassan őrölnek, és ez még vallástalanságom ellenére is nagy igazságnak tűnik. Aztán ma megtudtam, miért nem jött reakció. Az illető, akit ugye nem ismerek, nem találkoztunk, stb., mellékletestől törölte az e-mailemet, ugyanis a hivatalos levelemben meg merészeltem tenni, hogy Tisztelt Gipsz Jakab!-nak címeztem. Ő viszont egy professzor úr, ezért aztán azokat az e-maileket, amelyeket nem egy bizonyos Tisztelt Professzor Úr!-nak címeznek, olvasatlanul törli, és bónuszként megsértődik. Nyilván újraküldtem, ellenben most már bónuszként én is megsértődtem, hogy valaki, bármekkora professzor legyen is, enn

Vagy az van, hogy engem tényleg boldoggá tesz az olvasás, vagy jó szériám van, és csupa különösen jó könyvet fogok ki.

Többek között az az egyik nagy vágyam, hogy egyszer megnézhessek egy Disney on Ice előadást. Nem kizárt, hogy ehhez előbb szerzek majd valahonnan egy kisgyereket, mert lehet, hogy már röhejesen öreg vagyok hozzá, hogy csak úgy egy szál magamban (esetleg egy másik felnőttel karöltve) elmenjek rá. Hmm, talán Bence jövőre már elég idős lesz hozzá, és biztos, hogy tetszene is neki, mert ezeket a meséket ő is ismeri.

Azért van ám időm könyvekről posztokat írogatni, mert nem mentem el könyvtárba. Kicsit szégyellem magam meg rossz érzés, de nem bírtam már, hogy folyton rohanok meg koncentrálok, meg arra sem vágytam, hogy megint kifolyjon a szemem meg megfájduljon a fejem a mikrofilmtől. Majd pénteken vagy szombaton ráérek erre. A ma délutánt kivettem szabadságnak, és azért jólesik, csak lelkiismeret-furdalásom ne lenne.

Akár ciki, akár nem, most olvastam először Vonneguttól bármit is. De biztos, hogy nem utoljára. 5 csillagos könyv, nagyon-nagyon tetszett. Stílusában hasonlít a Tóbiás, a tejesember című könyvre, amit szintén nagyon megszerettem. Abban hasonlít rá, hogy Tevje is teljesen közönyösen beszél mindarról, ami vele történt, távol tartja magától az eseményeket, bár azért az kiderül, hogy valójában megrázzák ezek a tragédiák: "Tudja mit, reb Sólem Áléchem? Beszéljünk valami vidámabbat: mi hír a koleráról?" Ami egyrészt vicces, másrészt meg elég kétségbeejtő, hogy a saját életénél még a kolerát is vidámabbnak tartja. Hát, Eugene Deb Hartke is hasonlóan áll a saját történetéhez. Az ő élete tragikus események sorozata egy elmebeteg feleséggel, egy elmebeteg anyóssal, tanulási nehézségekkel küzdő, néha kifejezetten rosszindulatú gyerekekkel, valamint TBC-vel súlyosbítva. Elég nyilvánvaló volt az írásból, hogy nemcsak a mesélő, de az író is volt katona, és tényleg, csak míg a mesélő Vietná

Másodikban kellett elolvasni, az első néhány fejezetben alá is van húzogatva a fő- és mellékhangsúly a szavakban. Ez Margit néni módszere volt, amikor felolvasásra készített minket, tehát valószínűleg az első néhány fejezetet fel is olvastam valahol, valamikor. Csak emlékem nem maradt erről. Nekem a postabankos kiadás van meg, aminek nagyon tetszik az előszava és a hátsó borítóján a szöveg, és azzal jeleztem annak idején, hogy szeretem ezt a könyvet, hogy a bal fölső sarokba ragasztottam egy Bambi matricát. Főleg a molyon olvastam sok ember véleményét, miszerint mindenképpen ajánlatos újraolvasni A kis herceget felnőttkorban is, úgyhogy szakítottam rá időt bokros teendőim közepette. Tényleg érdemes volt. A kedvenc részem, amikor a kis herceg végiglátogatja a hat bolygót, mielőtt a Földre pottyan. A legaranyosabb része az egész könyvnek. Nem nagyon akarnám elemezni, természetesen 5 csillag, csak azt mondanám el, mi volt az első gondolatom, amikor befejeztem a könyvet, és sikerült nem el

számomra, miért kell 14-15 éves gyerekekkel ennyire megrázó novellákat olvastatni, pláne angolul, amikor ezeknek a gyerekeknek nagy része nem is angol anyanyelvű.

Ennyi látogatóm volt már (valamikor két hónapja, de csak most jutott eszembe megnézni, és most tartunk majdnem 11 ezernél).

Anyuval, apuval és Zsuzsa nénivel mentünk el ide szombaton. Ugyanazzal a csapattal, akikkel már a múltkor is a Medve-szurdokba, a két túravezető ugyanaz volt (csak a harmadik ide nem jött), és megint nagyon jó volt az egész. Nem akarok tukmálni meg reklámozni, de komolyan érdemes megnézni a kirándulásaikat, esetleg egy lépéssel tovább merészkedni, és elmenni valamelyikre. Nagyon megéri. Itt és itt lehet nézelődni, bár idénre már nincs túl sok túra, inkább csak városnézés, de tavasszal, ahogy elolvad a hó a hegyekben, megint minden hétvégén lesz kirándulós program. (Képek vannak a facebookon is, náluk is, nálam is, de a picasára is teszek fel, aztán belinkelem ide oldalra az albumot.) Reggel 6-kor indult a busz a Hősök terétől, de mi már fél 6-ra kint voltunk. Én 5:10-re kellett, hogy elkészüljek, és ez 4 órai keléssel sikerülhetett volna simán is, de csak csücskösen jött össze, mivel ahogy hozzáértem a szobai villanykapcsolóhoz, egy pukkanással kiégett a villanykörte. Erre így reagá

mikor mit hallgatok sokat. Most éppen ezt és ezt . Rongyosra. Naponta sokszor. Este, amikor már alig látok ki a fejemből.

 (Lemaradt ugyan a képről a szó, de "otter", szóval ő egy vidra. A vidra aranyos.)  

az, hogy nem kell sokkal kedvesebbnek lenni, mint egy átlagember, mert az pénzveszteséggel jár.

Bizony, a végére értem. Májusban kezdtem, fél oldal után eldobtam, október elején újra nekifutottam, és mintegy két hét alatt legyűrtem. Meg kell valljam, büszke vagyok magamra, bár legalább 10 éve halogattam ezt a trilógiát. Akkortájt volt nagyon népszerű az osztálytársaim körében, és én akkor döntöttem el az első könyv első 20 oldala után, hogy én ezt nem vagyok hajlandó végigszenvedni. Mint már említettem korábban, óriási nehézséget okoztak nekem a nevek, még a vége felé sem mindig tudtam a mellékszereplőkről megállapítani, hogy ők most pontosan kicsodák. A legnagyobb fejfájást Théoden és Denethor okozták, ezzel együtt pedig a két város, Rohan és Gondor. Többször megdöbbentem, hogyan kerül Denethor Gondorba, amikor az előbb még a csatamezőn harcolt. Pedig nem szokott baj lenni a névmemóriámmal. De hogy a történetről is mondjak valamit: nagyon tetszett. Nagyon összetett, nagyon szövevényes, nagyon tanulságos. A filmből én nem emlékszem arra, hogy a végén Szarumánnal történik, ami tör

Furcsákat. Egyik éjjel például azt, hogy minden tévéműsor meg internetes oldal arról szól, hogy X hónap 13-án elpusztul a Föld, és nem lehet tenni semmit, most tényleg eljön a világvége. Én el is fogadtam a tényállást, nem is akartam nagyon ugrálni, mert minek, megmondták, hogy esélytelen a túlélés. Nem tudom, kikkel, de megszerveztük, hogy az utolsó estén együtt legyünk. Valamiért anyuéknál voltunk otthon, de anyuék nem voltak ott, sőt Tomi sem. Beszélgettünk, és mindenki kicsit szorongott, mert nem lehetett pontosan tudni, milyen lesz a vége, csak azt, hogy vége lesz. Ezért aztán azt találtam ki, hogy feküdjünk le aludni, mert ha alszunk, lehet, hogy észre sem vesszük, és akkor nem fog pl. fájni az utolsó pár pillanat. A többi jelenlévő jónak találta az ötletet, ezért aztán polifoamokat terítettünk a földre főként az előszobában, és próbáltunk aludni. Nekem nem nagyon ment, mert egyre jobban féltem, meg rám jött, hogy nem akarok meghalni, aztán meg már attól féltem, hogy nem fogok el

Most van október 12., és két embernek már konkrét ajándékötletem van, egy harmadiknak meg egy nem egészen konkrét, valamint az idei évre maradt családi ünnepekre mindenkinek megvan minden, bár még nincs minden itthon. Ez is ok az örömre.

De. Megnéztem az index cikkét, ahol összehasonlították a két pályázatot. Most azt hagyjuk, hogy az egyik leginkább nem is pályázat, csak pályázatszerűség,. mert az sokkal fontosabb, milyen darabokat tervezett bemutatni a két jelölt. Talán hatot-hatot soroltak fel. A különbség a két lista között az, hogy a nyertesnek egyetlen darabjára sem fogok beülni, mert nem érdekel, sőt némelyik taszít, míg a másiknál lett volna három, amit mindenképpen akartam volna látni, és a többire is rá lehetett volna beszélni. Vajon van még rajtam kívül, aki hasonlóan érez?

halt meg Liza. Három hónap negyed év. Döbbenetes, mennyire régen volt, és mennyire nem tűnik réginek. És hiányzik.

Az is a fáradtság egy fokmérője, hogy két napja töröm a fejem intenzíven, mit vettem Bencének a születésnapjára, és csak azt tudom, hogy kb. egy hónapja hazahoztam, és az istennek nem jövök rá, mi az. (Aztán kiderült, mert szembejött a szobában, és rögtön felismertem.) Bemásztam a kádba, és néztem elszörnyedve, mitől nézek ki úgy, mint akit összevertek, mitől vannak sötétkék foltok a lábamon. Aztán rájöttem. A tegnap beszerzett farmer fogott így össze. Remélem, nem felejtem el hétvégéig, hogy ezt a nadrágot nem szabad betenni a mosógépbe, ellenkező esetben lesz egy csomó sötétkék ruhadarabunk.

Az egyébként milyen, amikor egy óra alatt meghímzek egy ágat, egy bazi nagy kép kb. huszadrészét, aztán másfél óra alatt visszabontom a felét, mert kiderül, hogy nem jól tartottam a kongrét? Mentségemre szóljon, hogy ezt este 9 és 11 között csináltam tegnap.

Szombaton délelőtt takarítottam, aztán csináltam gyümölcssalátát meg ebédet, aztán jött Blanka. Beszélgettünk, néztünk videókat youtube-on, és megnéztük a Smoke Signals című indiános filmet is, és Blanka azt mondta, neki is tetszik - nálam eléggé elöl van a legjobb filmek listáján. Indián stáb készítette, és csak indiánok vehettek részt a forgatáson, már kivéve azokat, akik szerepük szerint nem indiánok. Nagyon jó kis film lett, és Thomas Builds-the-Fire tipikusan az a forma, akit, ha nem lenne, ki kéne találni. Alapvetően apa-fiú film, de azért lányok is bátran bevállalhatják :) Néztünk amúgy Castle bakikat is, nekem az a kedvencem, hogy "What does it say on my badge?" "Superstar?" "Hmmmm?!", de mindegyik nagyon-nagyon jó, én minden alkalommal hangosan röhögök, amikor megnézem. Ma meg aludtunk 11-ig (végre), aztán keresgéltünk, aztán elvittük a kutyát sétálni, és azt képzeljétek el, hogy nem engedték be a nyomorultat a Ferenc-napi búcsúba, pedig az egy s

Múlt pénteken Rékával láttam, aztán szombaton anyuval meg Tomival. Ez is olyan film, ami másodjára jobban tetszett, mint először, pedig itt még nem is 3D-ben néztem először, érthetetlen. A történet elején Johnnyt egy tibeti kolostorban találjuk, ahová egy kínosan elszúrt küldetés után vonult el. A korral megjön a bölcsesség, mondja Johnny mestere, és ebből következik az egyik olyan dolog, ami miatt elsőre nem tetszett a film: elmúlt Johnny pancsersága. Pedig az első részben az volt jó, hogy mindent elszúrt, amit csak el lehetett, sőt még azt is, amit nem. Erre itt meg profi titkosügynök lett belőle, aki csak néha bakizik egyet-kettőt. Mondjuk az az egy-két baki azért elég humoros. Pl. egy idegen országban egy kaszinó előterében fennhangon biztatni a társunkat, hogy szedje össze magát, hiszen ő Őfelsége titkos ügynöke, hát az nem kimondottan profi magatartás. A legjobb szereplő az egész filmben a gyilkos takarító néni, abszolút kedvenc: Nem rossz vígjáték ez, szerintem érdemes megnézni

És a hideg szelet sem hagyta otthon. Nekem meg a hideg széltől hasogató fejfájásom lesz meg fülfájásom. Hurrá. (Nem, nem kérem vissza a 25-26 fokot, mert szerintem az októberben nem normális, viszont lassan előtúrom a sapkámat, és abban fogok járni, mielőtt még tényleg megfázik a fejem.)

Olvasom azt a babás oldalt Kata első terhessége óta, tehát még azelőtt kezdtem, hogy Bence megszületett, tehát több mint négy éve. Régen minden nap megnéztem az új cikkeket, viszont amióta ilyen durván beindult körülöttem minden, csak hetente egyszer nézek oda, vagy még ritkábban, és csak mazsolázgatok, mert nincs időm elolvasni mindent, ami érdekelne. Így aztán nem is tűnt fel, hogy a főszerkesztő mostanában nem nagyon ír. Ma meg elolvastam (ezek szerint) hosszú idő után az első cikkét, és kiderült, hogy az volt a hallgatás oka, hogy egész nyáron kórházban feküdt, kemoterápiás kezeléseken esett át, mert a legagresszívabb mellrákot mutatták ki nála, ráadásul már áttét is képződött. Most úgy tűnik, ő győzött, de az egész sokkoló. Alig van túl a harmincon, három kisgyereke van, a legidősebb másodikos, a legkisebb talán egyéves sincs. Borzasztó dolog ez, nagyon remélem, hogy szerencséje lesz, és végleges a gyógyulása.

Marci talált magának partnert a hülyeséghez a parton az esti sétakor két kutya személyében, akiknél kb. kétszer nagyobb. Az volt a játék lényege, hogy Marci elfut, de olyan sebességgel, hogy csak egy fekete csíkot látsz (meg kéne mérni egyszer, ilyenkor hány kilométerrel halad), a két kutya utána, aztán ő valahol hirtelen nyom egy satuféket, megfordul, és ellenkező irányban is előadják ezt a mutatványt. Pár perce ment még csak a történet, amikor egy ilyen hirtelen fordulásnál nem vette észre, hogy a kiskutyák felvették a tempóját, így be is érték, és a max. sebességén összeütközött valamelyikkel. Lett nagy verekedés meg ordítozás ( a kutyák és a gazdák is ordítottak), a kutyák erre szétrebbentek, a két kiskutya odarohant a gazdájához, Marci meg állt ott, mint egy faszent, és emelgette az egyik hátsó lábát. Mikor odaértem, nekidőlt a lábamnak, és teljesen sokkolódva álldogált. Nem lehetett rávenni, hogy menjen játszani, pedig a kiskutyáknak lett volna kedvük, és még egy darabig csak sán

Ez a kérdés merült ma fel bennem. Van egy cég, ahol két csoportom is volt már másfél éve, amikor is idén nem a mi sulink nyert a pályázaton, és így nem tanítom már egyiket sem. A sulitól kaptam kb. ezer másik órát a kiesettek helyett, plusz van még önként vállalt terhem is nem kevés, meg még rohangáljak a Széchenyibe, meg még majd talán egyszer fordíthatok is megint. Na és akkor tegnap felhívott az egyik csoportomból egy tanítványom, hogy nagyon rossz az új tanár, és menjek vissza. Én meg nem azt mondtam, hogy sajnos nem tudok, fullon vagyok csoporttal, hanem azt, hogy jó, átgondolom, ma beszélünk. Máson sem kattogott az agyam azóta, de mielőtt döntésre jutottam volna, visszahívott a lány, hogy beszélt az új iskola valami képviselőjével, aki azt mondta, persze, menjek, lehetőleg jövő héttől. Meg kicsit leizélt a lány, hogy már előbb is jelentkezhettem volna, amin én meg kicsit bepöccentem, mert basszus már, ne már még én érezzem rosszul magam, hogy nem kapartam utánuk, mikor a nyakamba

hogy Tata halála óta pont annyit éltem, mint előtte. Aztán arra, hogy majd egyszer Lizával kapcsolatban is igaz lesz ugyanez. Borzasztó, milyen gyorsan telik az idő, milyen gyorsan elment még 12 év.

A harmadik kötetnek még májusban veselkedtem neki először, és el is jutottam egészen a legelső oldalig, amikor is rájöttem, hogy ez engem egyáltalán nem érdekel, ezért letettem, és azóta olvastam egy csomó mást. Közben mindig rossz érzéssel töltött el, hogy beléptem a molyra, és azonnal azzal kellett szembesülnöm, hogy ezt még mindig olvasom. Úgyhogy csütörtökön másodjára is nekifutottam. Még visz a lendület, egészen a 167. oldalig vitt eddig, remélem, kitart a könyv végéig. Az a jó, hogy egy csomó jelenetre emlékszem a filmből, de közben meg sokszor nem tudom a sok furcsa név között, hogy most akkor ki kicsoda, ki rohír, ki gondori, és jönnek még ehhez az olyan malőrök, amikor Trufát hirtelen Pippinnek nevezi Göncz Árpi bácsi, én meg nézek, mint a luki nyúl, hogy most akkor mi van, hogy került ide ez a jó Pippin a világ másik végéről. Aztán persze rájövök, hogy elírás, és ilyen amúgy is csak egyszer volt, de a lényeg, hogy nem könnyű nekem a nevekkel. Tényleg óriási szerencse, hogy le

Ma negyed órán át volt szerencsém hallgatni két férfi beszélgetését a buszon, mert pont eléjük ültem le. A történet lényege, hogy van egy bizonyos Miklós, meg van egy bizonyos X (az a pasi, amelyik a másiknak mesélt), és ezek egyike, másika, vagy a kettő együtt megvert egy bizonyos Y-t. Ebből később bajuk származott: be kellett menni a rendőrségre és vallomást kellett tenni. Nem sokkal ezután X-et egy bírónő egy tárgyalássorozat végén 2 évre ítélte. X hiába mondta neki, hogy 40 évig nem csinált semmi törvénybe ütközőt, miért most kezdené el, ráadásul visszaesőként már rafkós volt, és sokszor nem válaszolt kérdésekre. Ezt két egymás követő mondatban, úgy mellesleg. Aztán bement a Markó utcába, ahol egy kérvényt kellett leadni, amit elfogadtak, és akkor az ügy teljes anyagát megnézhette, és ott volt, hogy T. Miklós vallomása, és abban volt benne, hogy X verte meg Y-t, de Miklós azóta is a szemébe hazudik X-nek, és állítja, hogy ő nem vallott ellene, de akkor meg hogyan került bele a jegy

És igeeen! Megjött a válasz kritikai kiadás ügyben. Alakítsak át pár dolgot, és ha az megvan, akkor kapom a következő adag lapot. Isn't it wonderful? Hát honnan akasztok én annyi időt magamnak, hogy egész félévben hetente rohangáljak a Várba? De most tényleg, honnan? Ja, és akkor még hozzá sem tettem, hogy mindezt ingyen csinálom, nulla darab kreditet kapok érte, ellenben teljesen kötelező. I'm doomed, hogy Linust idézzem a Charlie Brownból.

... itt megtekinthető némi baki a Castle 3. évadából. Nekem a kedvenc szövegem a "What's my line?"

Ügyes húzásra hívta fel a figyelmemet Blanka:  http://www.bookdepository.com/search?searchTerm=%22richard+castle%22&search=search Igen, ez az, aminek látszik: kiadták a sorozat főszereplőjének, Rick Castle-nek összes könyvét, ami szóba került a sorozatban. Ez milyen? De mondok ennél durvábbat. Van facebookja és twitterje is ennek a jó Castle-nek. Aztán csodálkoznak, amikor a rajongók azt hiszik, hogy Nathan Fillion maga Rick Castle. Nem tudom, szerintem ez kicsit durva. (De a sorozat akkor is nagy kedvenc :) )          

Ma volt az első eset, hogy Lizával álmodtam. Mármint a halála óta. Azt álmodtam, hogy kiderült, nem is halt meg, és hazahozták hozzánk. Azt nem tudom, kicsoda, de azt igen, hogy nagyon meglepődtem, és nagyon örültem, mert ráadásul se öreg nem volt, se beteg. Eszembe jutott, hogy kemény meccs lesz ez Marcival, meg hogy Marci hol fog lakni akkor, de felébredtem. Még mindig hiányzik a kiskutyám. Jó is volt látni :)

Úgy kezdődött, hogy 11-ig aludtam. 10 órát egyfolytában. Mennyire hiányzott már ez! Aztán kicsit elszomorodtam, hogy vissza kell mennem a Várba, mert nem írtam ki néhány adatot az újságokból, amit pedig ki kellett volna. Már éppen rádumáltam volna magam, hogy majd hétfőn, amikor mégsem volt képem a "hét vége felé" ígéretet megszegni, és felkerekedtem. Amikor félúton voltam, rájöttem, nagy szerencse, hogy nem a lustaság győzött, ugyanis a könyvtár hétfőn zárva. Egy óra alatt egyébként is megvoltam mindennel. Nem szeretem ezt a könyvtárat továbbra sem, csupa rosszkedvű ember dolgozik benne, egyik türelmetlenebb, mint a másik, miközben én még mindig eltévedek néha, valamint nem ismerem a helyi szokásokat. Úgyhogy megint többektől kikaptam, pedig én annyira igyekszem nem hülye lenni. Hazafelé aztán felhívott anyu, és mondta, hogy felmentek apuval Ibolya néni fájához, és valaki kettéfűrészelte. Én még bőven a Várban voltam ekkor, körülöttem ezer turista, úgyhogy nem kevesen fordul

"Ejnye, ejnye, mi dolog ez, sötét éjnek idején virágkocsmát látogatni, nem, ez nincsen a helyén! Gyerünk gyorsan, be az ágyba, persze nagyon csendesen, Darázs Asszony a szomszédban szendereg már édesen. De ha álmát megzavarják, könnyen indulatba jön, legjobb lesz most lefeküdni, már a hold is beköszön."