LizaGazdija

Hála a jó égnek ma nem azt a hosszú kérdőívet kellett csinálnom, ami még halál unalmas is, sőt nem is az újat, ami legalább ugyanolyan hosszú, és legalább ugyanolyan unalmas. Most megint van egy rövid, 5 perces, ami volt már régebben is, és ami szintén elég unalmas, de mivel csak 5 perc az egész, még pont kibírható. Személyes rekordot döntöttem, 11 emberrel sikerült interjút készíteni, és ma csak egy ember üvöltött a fülembe, de ő sem velem, hanem csak felizgatta magát a kérdőív kellős közepén azon, hogy a görögök, a törökök, a románok, a bolgárok, a spanyolok, a magyarok meg a még valakik milyen pofátlan módon pumpolják a gazdagabb országokat. Büszke voltam, mert a jelek szerint nem vette észre a kiejtésemen, hogy magyar vagyok. Ez az interjú mondjuk nem is 5 perc volt, hanem vagy 15, egy ponton már attól féltem, kénytelen leszek az irodában aludni. Ez a munka tök stresszes, nem szeretem. Stresszes, amikor rám csapkodják a telefont, stresszes, amikor megharagszanak, hogy telefonálni...

Amikor egy alig-ismerős megkeres, és elmeséli, hogy a nemrég született, kb. egy-két hónapos kisbabája még mindig kórházban van, és szívműtétre vár, és cumisüvegből meg szondán át tudják táplálni, de az orvosok és nővérek is azt mondják, hogy szépen fejlődik, úgyhogy nyilván nem lesz semmi baj... Nyilván támogatásra van szüksége, ezért osztja meg ezt velem, egy olyan emberrel, akit alig ismer, és én igyekszem is támogató lenni, biztatni, de azért szívesebben leledzenék továbbra is az édes tudatlanság állapotában. Jobb lenne nekem erről az egészről mit sem sejteni, ahogy eddig. Belegondolni sem szeretnék, milyen lehet a babának meg a családnak ez az egész. Rettenetes. Olyan jó lenne, ha nem lennének beteg gyerekek, hanem mindenki egészségesen születne.