LizaGazdija

Ígértem, hogy majd írok erről. Még nincs egy hónapja :P Csütörtökön ugye bekényszerítettem magam, mert már nem volt lázam, és beszélni is tudtam, be is náthásodtam azonnal, de most nem ez a lényeg. 8-tól duplaórám volt csütörtökönként a kilencedikben, és 8 előtt 10 perccel neki is álltam keresni a könyvemet. Nem volt meg. Mindent áttúrtam, a fiókot, a szekrényt, az asztalon lévő könyveket. Sehol semmi. Elkezdtem aggódni, mégis mit fogok csinálni egy duplaórán át, ha nem lesz könyvem. Magdi kiderítette nekem, kik helyettesítettek, és mindegyikük azt mondta, ő nem vette el a könyvemet az asztalról. Már csak két perc volt 8-ig, amikor észrevettem a velem majdnem szemben ülő Eszter asztalán a keresett könyvet. Saját példány volt, de mivel őt nem láttam sehol, odarohantam az összesített órarendhez, és örvendezve láttam, hogy pont nincs első két órája. Így aztán elemeltem a könyvét, megtartottam az órámat, aztán visszatettem a könyvét, szóltam is neki, hogy elvettem, aztán megkérdeztem a mun

Délután olvastam Bóbitánál, hogy idén elrejtette a házuk közelében található dombon a húsvéti ajándékokat, és a hároméves kislánya nagyon örült ennek. Képek is voltak a keresésről, nagyon jó volt látni, mennyire örül a gyerek. Erről eszembe jutott, hogy Nagyiék is a kertben rejtették el pár évig a nyuszikat és a tojásokat, amikor kiköltöztek a battai telekre, és ezt mi nagyon díjaztuk Danival, ezt oda is írtam kommentnek, kész, közléskényszer. Aztán érkezett egy másik komment, hogy az illető a lakásban szokott vadászatot szervezni a gyerekeinek. Aztán órák múlva, pár perce előbukkant a semmiből még egy emlék: még itt laktunk anyuékkal, húsvét volt, és amikor beléptem a szobámba, Tata épp felállt a földről. Megkérdeztem, mit csinált, és azt mondta, a húsvéti nyuszi megkérte, hogy rejtsen el a szobámban egy kis ajándékot, és aztán szóljon nekem, hogy keressem meg. Teljesen izgalomba jöttem, áttúrtam az asztalom (?) alatti területet, és arra konkrétan emlékszem most már, hogy a játékokkal

A nap későn indult. 11:41-kor arra ébredtem, hogy Tomi simogatja a hajamat, és azt mondja: "A vilgáért sem akarlak sürgetni, de mindjárt dél, és kéne menni ebédelni anyuhoz." Így aztán felkeltem, összekészültünk, én közben megkóstoltam a sonkát, mert szerintem azt vasárnap már kell enni, aztán átmentünk ebédelni, és addigra már tojt a nyúl is: Tomi egy övtáskát kapott, amit remélhetőleg jól tud majd használni Olaszországban, én meg egy nagyon helyes fürdőköpenyt, fogom is hordani. Ebéd után hazasétáltunk, találkoztunk a ház előtt az egyik kedves bácsival a másodikról, aki éppen a kocsiját bütykölte, ami a húsvéti ünnepi ebédre induláskor döntött úgy, hogy mindenki bekaphassa, ő ugyan nem megy sehová. Szegény bácsi, elég szívás ünnepkor tök egyedül kocsit szerelni. Gondoltam is, milyen kedves lenne Tomitól, ha csatlakozna hozzá, de persze nem tudott, mivel nem tud autót szerelni. Így csak biztosítottuk együttérzésünkről a bácsit, és feljöttünk. Mivel még reggel (hehe, fél 1-k