LizaGazdija

Ha egyet kiemelek, az a többiekkel szemben nem igazságos. De ha már játszunk, akkor játsszunk rendesen... Joanne Harris. Rendkívüli tehetsége van ahhoz, hogy hangulatot, atmoszférát teremtsen, bemutassa a (francia) falu/kisváros életét, emberek érzéseit, gondolatait. Nagyon szívesen olvasom őt, minden könyve érdekel. Két éve találkoztam is vele, amikor Magyarországon járt, és az összes könyvemet dedikálta, ami akkor már megvolt. Azóta talán még jobban szeretem, mert végtelenül természetes, jóindulatú nő, semmiféle beképzeltség nincs benne amiatt, hogy világhírű írónő.

Ugye, ugye, én mondtam, hogy több kilométer hosszú az az eredeti bejegyzés. Azért csak végére értem a darabolásnak, még így is, hogy újra fel kellett tölteni az összes képet, mert a Live Writerből bemásolva őket a blog szerkesztői felülete kedvesen közölte mindegyikre, hogy "image". Azt elképzelni nem tudom, miért húzta ki ez a kedves szerkesztő fehérrel a szövegem jó részét, amikor még a HTML-kódban sem szerepel erre utalás, de most nem is fogom keresni az okot. Majd talán egy másik alkalommal, amikor már aludtam, és több türelmem lesz ehhez. Addig is bocsánatot kérek attól, akit zavar ez a dizájn. Egyébként a hét a külvilágtól teljesen elzártan telt, mert még a határ átlépését követő pár órában sorra lemerült mindannyiunk telefonja (nyugi, töltőt vittünk, csak nem használtuk), és hiába jött velünk Tomi laptopja, elég drágán mérték a WiFit, úgyhogy netet nem is láttunk, messziről sem. Úgy jöhettek mégis a posztok minden nap, hogy előre megírtam és időzítettem őket. Na ne...

Krák Kilátás a fürdőhelyünkről A fürdőhelyünk Sirályok A messzi távolban l akatlan sziget világítótoronnyal, ahová végül nem matracoltunk el, mert elég élénk a motorcsónak-forgalom arrafelé Csoportkép (Tomi még lendületben, éppen csak visszaért az önfényképezés funkció beállítása után.) A többiek a sziklán, én térdig vízben, utolsó megmártózás gyanánt Látkép a kocsiból (de ez már nem Murter falu) Jól éreztük magunkat, jó volt pihenni, tengerben fürdeni, megint kabócákat hallani (éjjel-nappal ordítanak kis szünetekkel, de nem zavaróak egyáltalán, pár perc alatt annyira megszokja az ember füle, hogy később fel sem tűnik, csak amikor a szünet után újrakezdik). Remélem, nyaralhatok még Horvátországban.

Péntek 13-án aztán fél 8 előtt felébredtünk Tomival, ami szokatlan volt, mert többnyire 8 és 9 között szoktunk. (10 órai fekvéssel ez átlag 11 óra alvás, isteni volt.) Talán a matrac tehetett róla, ami teljesen leengedett reggelre, így a köveken aludtunk. Reggeli után összepakoltunk, tábort bontottunk, és 11:11-kor elindultunk hazafelé. Egy szakaszon megint lemondtunk az autópályáról, hogy falvakat lássunk, aztán Plitvicén megálltunk, meglestük az egyik tó sarkát, de nem mentünk be, mert az egy egész napos program, viszont ettünk rétest iszonyú drágán. Korábbi napokon nem is vettem volna meg, viszont itt már az volt a cél, hogy minél kevesebb kuna maradjon. (Ettől még mondjuk ez volt az egyetlen hejehuja részemről.) Túrós-mákos-meggyeset ettem, és nagyon jó volt. De annyiért, amennyiért adták, hát… Erős túlzás. Hazafelé megint izgultam az autópályán, pedig most egyik sofőr sem volt fáradt, viszont legalább esett az eső. Horvátországban a pálya fölött bizonyos időközönként...

Úgy a negyedik nap környékén rájöttem, hogy amikor a vacsora végére érünk, még nincs nagyon sötét. Ez azt is jelenti, hogy lehet naplementét nézni, később csillagokat bámulni. Az első alkalommal a strandhelyünkre vonultunk le Tomival, megvártuk, míg teljesen lemegy a nap, aztán Tomi felfedezte, hogy szépen látszik a Göncölszekér. Néztük egy darabig, aztán közvetlenül elalvás előtt áttettük a székhelyünket a sátorba, mert azért a sziklán rendesen el lehet gémberedni akár fél óra alvástól is, hát még egy éjszakányitól. Másodszor a III/72 szélén üldögéltünk, mert ott éppen nem lakott senki, és a harmadik ilyen estén megint a sziklákon, csak nem a strandhelyünkön, mert nem volt lelkierőm lemászni azon a meredeken, ami odáig vitt volna. Amikor meg nem ültünk ki a partra, akkor fogmosásból hazafelé tartva ellenőriztük, hogy rendben feljött-e a Göncölszekér. Fel hát.

Az utolsó estén úgy döntöttem, rossz leszek. A kemping bejáratánál van egy aquaparknak gúnyolt valami, ami három játékból áll, viszont rendkívül drágáért adják napközben. Igen ám, de kilenc körül a bácsi bezárja a boltot, elhagyja a helyszínt a napi bevétellel, és akkor a helyi fiatalok már tempóznak is a játékok felé lelkesen. Utolsó este én is helyi fiatalnak tettettem magam. Meg Tomi is, hosszas unszolásra. Kilenc körül beúsztam, és csúszdáztam. Utoljára ilyet a Palatinuson csináltam jó tíz éve, amikor is a műanyag csúszda kiszakította a fürdőruhámat. Ez egyrészt elég megalázó helyzet volt ott a tömegben, másrészt az volt a kedvenc darabom. Azóta nem vagyok hajlandó műanyag csúszdának a közelébe se menni, egy ilyen élmény egy életre bőven elég. Ez az aquapark viszont felfújható játékokból áll, úgyhogy nem volt előttem akadály. Később Tomi is csatlakozott, és jól kitomboltuk magunkat. Vagy én legalábbis. A képen a csúszda tetején üldögélek, és rákészülök a csúsz...

Volt egy lány, bizonyos Višnja, aki rendkívül ellenszenvesen viselkedett. Kérdeztük tőle, hol lehet pénzt váltani, mire ő gúnyos mosollyal, lekezelő hangsúllyal: “Biztos a pénzváltóban.” Mondtuk, ott nem, azt néztük. Erre előbbi módon: “Akkor biztos a bankban.” Annyira áradt belőle, hogy utálja a vendégeket, hogy kedvünk sem volt a közelébe menni, de ha ő volt éppen beosztva, és nekünk pont akkor kellett kérdezősködni, akkor sajnos nem volt más választásunk. (A másik lánnyal nem volt gondunk, ő korrektül viselkedett, bár nem volt túl lelkes.) Az utolsó reggel mentünk fizetni, előttünk egy férfi pont ugyanezzel próbálkozott. Bankkártyával szerette volna intézni az ügyet, de nem működött a terminál. A pasi kiakadt, mondta, hogy neki nincs ennyi készpénze, mire a csaj elnyújtottan, végtelenül unott hangon: “Értem a problémát, de akkor is ez van.” Nem ám “Sajnálom”, vagy valami javaslat, hogy mit csináljon a nyomorult turista, csak ez a lekezelő, “Bevettem a leszarom tablettát...

Végig jó időnk volt, 30 fok, ami még nem túlzás. Vihart nem láttunk egyet sem, pedig minden évben volt eddig. Mondjuk nem hiányzott, elég ijesztő tud lenni egy vihar egy sátorból nézve. A sátrunk egész nap árnyékban volt, csak 6 körül változott a helyzet, amikor meg már nem tűzött annyira a nap. Így aztán bent elviselhető volt a hőmérséklet, és idén először tapasztaltuk, hogy nem volt szükség takarózásra éjszaka. Én egyetlen alkalommal ébredtem fel arra hajnalban, hogy kicsit mintha kezdenék fázni, akkor magamra is terítettem a hálózsákot, de egyébként semmi szükség nem volt rá. Van nekünk UV-mérőnk, ami tudja, hány óra van, milyen erős a sugárzás, hány fok van, és mennyit szabad még napoznunk, ha nem akarunk pecsenyére sülni. Ez az utolsó napon volt nagyon vicces. Felhős volt az ég, nem tűzött nagyon a nap, ezért gondoltam, hiába van még csak fél 5, én bizony kifekszem a napra. Feküdtem, feküdtem, aztán egyszer csak éreztem, hogy gyanúsan ég a jobb lábam. Fogtam az UV-m...

A kempingben néhány magyar mellett rengeteg szlovén, cseh és horvát nyaraló lakott, valamint volt néhány német, osztrák és olasz versenyző is. A mellettünk lévő placcon egy lakókocsi állt nagyon komoly felszereléssel (kétféle főző és grill, nagy asztal, öt kerti szék, két nyugágy, még szélcsengő is volt!), itt vasárnap cserélődött a társaság. Péntektől vasárnapig egy olyan pár volt ott a gyerekeivel, ahol a nő egész nap főzött, közben pedig olyan forgalmat bonyolított, hogy csak kerekedett a szemünk. Gyakorlatilag a kemping összes szlovén lakosa megfordult nála egy beszélgetésre.  A második pár sem volt éppen zárkózott, sőt az utolsó napon kiderült, hogy az egyik lány, akit a gyereküknek néztem, tulajdonképpen reggel 8-kor érkezik egy másik lakókocsiból, és aztán velük van kb. éjfélig. Szimpatikusak voltak, kár, hogy nem kommunikáltunk. A III/72-es parcellán két napig lakott egy fiatal pár, aztán két napig senki, majd három napig egy kevésbé fiatal pár: 35 körüli nő...

Mit meséljek még annak, aki még nem adta fel az olvasást? Mondjuk mesélek a vizesblokkról meg a recepcióról, netán a kemping népéről. A vizesblokk rendkívül kulturált, gyakorlatilag folyamatosan takarítják és javítják benne, ami elromlik. Két ilyen objektum van a 180 parcellás kempingre, ez nagyjából elég. Zuhanyzáshoz azért kell várni negyed órát, ha nem jókor megy az ember. Kicsit féltem, milyen lesz, mert emlékszem, hogy régen egy vizesblokkban volt vagy öt guggolós meg egy darab angol vécé, és előbbiben bokáig ért a sár folyamatos jelleggel (tényleg sár volt, teszem hozzá), és büdös volt, ezért mindenki a másikat szerette volna használni, ami előtt így kilométeres sorok álltak sokszor. Anyuék mondták, hogy a Slanicában is így volt ez 2006-ban, amikor ők ott nyaraltak. Ehhez képest mára csak angol vécéjük van, amit kitörő örömmel fogadtam. A zuhanyzóik is nagyon jók, és most már nemcsak kora hajnalban van meleg víz, hanem este 6-7 körül is. Ellenben 7 után jön a vadh...

A következő pár napban aztán ismét strandoltunk. Nagyon jó volt ez így: igazi pihenés némi Aktivurlaubbal ötvözve. A hét alatt elolvastam két könyvet, A spessarti fogadót Wilhelm Haufftól meg egy novelláskötetet Egy hulla kalandjai – A világirodalom humora címmel. (Ez utóbbiban kevés szó esik hullákról, majd lehet, hogy írok róla külön.) Amikor én a novelláknál jártam, Tomi belekezdett a Hauff-könyvbe, és tetszik neki. Előtte motoros kézikönyvet olvasott, mert szeretne motorozni. Még kétszer volt olyan, hogy elmentünk enni, mindkétszer a kemping bejáratánál található étterembe, ahol meglepően olcsón meglepően jó kajákat adnak. Első alkalommal anyuval és Tomival apró halat ettünk, de nem olyan volt, mint anyunak az első étteremben: ezek nagyon pici halacskák voltak, nem kellett őket kifilézni se, annyira kicsik, és rajtuk volt a fejük. Végig az járt az eszemben, míg ettünk, hogy a halak ezt a jelenetsort nézik, ha halhorrorra vágynak. Ez néha majdnem megakadályozott a hala...

A negyedik napon, hétfőn anyu már nem nagyon szeretett volna strandolni, mivel addigra mindannyian eléggé alaposan leégtünk. Apu is, aki árnyékban ült egész nap, és nem nagyon úszkált. Ezt sosem értettem, pedig minden évben bekövetkezett eddig is. A háta szokott leégni, amit csak a strandon nem véd a póló. Érthetetlen. Úticélnak anyuék közeli látványosságot javasoltak: a Krka Nemzeti Parkot. A Krka egy folyó, amin rengeteg vízesés van, ennek egy részét mutogatják a turistáknak belépő ellenében. És gyönyörű. Plitvicével szemben ráadásul megvan az az előnye is, hogy nem olyan karót nyelten vigyáznak a szépségére, így az egyik legnagyobb vízesés alatti szakaszon lehet strandolni. Ezt a lehetőséget nyilván kihasználtuk. (Apu nem, Tomi csak hosszas unszolásra.) De az egész csodálatosan szép, és külön örültem, hogy vannak etnográfiai kiállítások, amiken bemutatják, hogyan éltek régen a Krka környékén az emberek, hogyan működtek a malmok, ilyesmi. Vannak hajókirándulások is, 2-3 órásak, ami...