LizaGazdija

Egy ideje minden este megvan az az illúzióm, hogy 10-kor ágyba kerülhetek. Aztán mindig történik valami, ami miatt ez mégsem fordulhat elő. (Kivétel a mai nap, amikor az illúzió sem volt meg, de most nem is bánom, nem megyek sehová fél 8-ra, sőt mi több, 9-nél előbb nem akarok felkelni.) Tegnap végül fél 11-ig még csináltam a nyelviskolás ütemterveket, már a fülem kettéállt tőlük, de fél 11-kor végre már csak az volt hátra, hogy Liza lenyelje a gyulladáscsökkentő gyógyszert, és lefeküdjünk aludni. Félbetörtem a tablettát, és odatartottam Lizának. Mindig ez az első lépés, mert bizonyos gyógyszereket hajlandó ily módon elfogyasztani. Na, ezt a kis rózsaszín izét megszagolta, érdekes arckifejezés ült ki a fejére, majd tüsszentett egy embereset. Innentől kezdve negyed órám ment rá, hogy dugdostam az orra alá a gyógyszert, ő meg fejkörzést végzett kitartóan, néha tüsszentett. Akkor megpróbáltam szétfeszíteni a száját két ujjal, ahogy még anyutól láttam régen, és betenni a gyógyszerét. A szé

Negyed 8 körül értem a ház elé, ekkor Tomi lejött Lizával, bepattantunk a kocsiba (kivéve Lizát, aki elegánsan beesett, ahogy szokott, mióta nem jó a lába), és meg sem álltunk az erzsébeti Auchanig, ami soroksári ugyan, de ez engem alapvetően hidegen hagy. Itt Tomit és Lizát magukra hagytam, hadd szórakoztassák egymást (nem, nem szórakoztak jól, egy és negyed óra alatt szétunták a fejüket), megnéztem egy cipőboltot, találtam is emberi kinézetű szandált, amit majd egyszer megveszek, mert már nagyon gázul néz ki a félcipőm, és elég nyomi formája is kezd lenni a lúdtalpamnak hála. Ezek után kiballagtam kocsiért, és akkor szerintem megláttam Lacit. Nem biztos, de szerintem ő volt. Ült egy kocsiban, és valakivel beszélt, aki a kocsi mellett állt. Meglátott, és majd kiesett az ablakon. Ha tényleg ő volt, akkor a meglepetéstől. Na mindegy, nem sokat törődtem ezzel, rohantam vásárolni. Először is tök jó ajándékot találtam valakinek, és ettől teljesen belelkesültem. Később kitaláltam hozzá egy

A reggeli órára menet befejeztem Csingiz Ajtmatovtól a Dzsamila szerelmét, és nagyon tetszett. Egyrészt maga a történet, másrészt a stílus, a fordítás. A cselekményt gyakorlatilag két tőmondatban, vagy akár egy összetett mondtaban össze lehet foglalni, mégsem volt vontatott, unalmas, vagy ilyesmi. Nagyon szép történet, élvezet volt olvasni. A reggeli óráról hazafelé tartva, majd a kora délutáni óra előtti és utáni, majd az esti óra utáni bkv-zás közben elolvastam Az első tanítót is ugyanazon kötetből. A történet vége felé arra lettem figylemes, hogy már most keverem, melyik esemény melyik kisregényben történt, de kis gondolkodás után el tudom őket választani. Ez a második történet is nagyon jó, és ennek is annyira profi a fordítása, hogy még az sem akasztott ki, amikor egy mondatban véletlenül különíródott az igekötő az igétől: "el mentek", pedig alapállapotban ettől frászt kapok. Nagyon tetszik mindkét mű története, a felépítésük. Az első keretes szerkezetű, míg a másik dupl

Nem tudom, hogy tényleg-e, vagy csak nekem, mindenesetre én ma mentem ki először ujjatlan felsőben az utcára. Persze azért a fekete kardigán velem volt, egész nap cipeltem, hátha hirtelen elromlik az időjárás, mint például kedden, amikor napsütésben léptem ki a házunk kapuján, felszálltam a metróra, eltöltöttem ott mintegy 8 percet, leszálltam, és gyakorlatilag bőrig áztam két perc séta alatt. A VIP angol ma is érdekesen alakult, több aranyköpést is megjegyeztem. De csak a legjobbat teszem közzé, a másik nem lenne fair a VIP bácsival szemben. A feladat az volt, hogy mindenféle mondatokat kellett befejezni úgy, hogy igazak legyenek a VIP bácsira. Az első mondat: "I look just like my..." Erre a bácsi, mégpedig magabiztosan: "I look just like my library." Azonnal a Monty Python jutott eszembe. Egyébként lehet, hogy 3 hétig nem jön a bácsi. Nem árulok el érzelmeket. Ha már angol, elárulom azt is, hogy szerintem a csoportom, amelyik megkért, vegyem át őket, velem sem elé