LizaGazdija

Eltört a delfin, amit Katáéktól kapott valamelyikünk a legutóbbi szülinapjára, az ablakba kell rakni, és akkor biztosítja a családi harmóniát. Vajon azért bomlott meg a családi harmónia, mert kikerült az ablakból, és az összetörése azt jelzi, hogy jön még a mostani dolgoknál rosszabb is, vagy csak szimplán felvette a fonalat, reagált a lelkiállapotomra, és ezért tört el?

Érdekesnek találom azt a jelenséget, hogy ha Szávay Ágnes kiesik valamilyen tornáról, tele van vele a sajtó, hogy milyen egy nyominger alak már ez, még tornát nyerni se tud, pfujj. Ha azonban megnyer egy tornát, akkor azt elintézzük egy három mondatos hírrel, semmi "zseni vagy, Ágika", esetleg egy "örülünk a sikerednek". Vajon attól van ez, hogy "magyar vagy, ezért aztán az a minimum, hogy mindenhol nyersz, különben mi, a többi magyarok, szégyellni és cseszegetni fogunk"? Vajon más országban is így megy ez, vagy máshol a vert sereget is lehet azért szeretni?

Terry Pratchett első könyvét olvasom tök véletlenül. Tényleg véletlen, ez az egyik olyan könyve, amire a rendkívül olcsó online boltban csaptam le nagy lelkesen. 17 évesen írta, 43 évesen részben átírta, az átírt verziót adták ki 1992-ben. Ez még nem Discworld-történet, de szintén fantasy. Az benne a fura, és ezért nem is nagyon tetszik, hogy nem Terry Pratchett megszokott stílusában íródott - nem humoros. Lehetne akár az is, de valahogy nem jól süti el a poénokat. Van például egy jelenet, amelyben valaki tiltakozni akar valami ellen, de csak annyit mond, "Well...", majd a mesélő szerint: "It was a deep 'well'." Értem, hogy szóvicc, de valahogy az jutott eszembe: laaame. Teljesen az a benyomásom, hogy jól elkülöníthető, mely részeket írta 17, melyeket 43 éves fejjel, jópár Discworld-történeten túl, és szinte látom lelki szemeim előtt, a nem túl kidolgozott, nem túl humoros, de annak szánt részeket hogyan írná meg ma. Hozzá kell tennem, hogy 17 éves nyikhajho...

Mindig gondom van nyaralás után a visszazökkenéssel. Még sosem ment simán, egy csapásra. Napokig szoktam csodálkozni egy-egy külföldi nyaralás után, hogy jé, magyarul beszélnek körülöttem. Hiába volt a Nápoly utáni eseménysor durván visszazökkentő hatású, még mindig el vagyok tájolva: fogalmam sincs, milyen nap van, mikor milyen csoporthoz kell mennem, sőt a holnap reggel 8-kor kezdődő órám most vasárnap este fél 12-kor jutott eszembe, ekkor kezdtem rá készülni. Nagy mázli, hogy a jelek szerint elutazás előtt már végiggondoltam egyszer az óra menetét, különben most igen sokáig ellennék ezzel. A fordítás is Olaszországban tart egyébként, mert közben szépen végigjárom ismét Pompeiit. Annyira nem vagyok még itthon fejben, hogy eddig minden nap elfelejtettem a kutya délután 3 órás kajaidejét, és csak 4-5 körül kapott enni (szerencsére nem nagyon vette a lelkére, mert neki sincs étvágya nyáron), sőt a sétáltatással kapcsolatban is úgy kapok a fejemhez, hogy hú, basszus, 10 óra elmúlt, menjü...

A sok kellemetlen dologból, ami egy embert érni tud, engem a hazaérkezésünk óta kettő is ért. Az egyik, amikor nem áll ki melletted, akinek szerinted ki kéne. A másik, amikor valaki azt duruzsolja a füledbe, hogy ebből úgysem lesz semmi, keressél másikat. Egyik jobb, mint a másik. Nyilván pár nappal az ötödik évfordulónk előtt kell ezeknek történnie, hogy azonnal elmúljon mindenféle ihletem az izgatott készülődésre, és csak arra vágyjak, hogy valami lakatlan szigeten élhessek jó távol mindenkitől. Na jó, Liza velem jöhet.