LizaGazdija

Beleálltam a földbe, mint a gerely. Remélem, nem készülődik valami csúnyább meglepetés így az évkezdés örömére.

nem lett jobb élmény az ELTE-BTK beiratkozás programja. Hét éve a magam nevében, ma meghatalmazottként vettem részt rajta. 9-re kellett menni, és kapásból egy óra sorban állással nyitottunk. Volt, aki ezt az időt beszélgetéssel töltötte, mások unatkoztak, én olvastam Rejtő Jenőtől az Egy bolond százat csinál című regényt. Néha kicsit előrébb haladtunk, de azért összességében 30 métert egy óra alatt megtenni húzós. A sorban állás végén megérkeztünk két asztalhoz, ami mögött két (szerintem) HÖK-ös ült, akik ellenőrizték az összes papírt, amit a kiküldött behívó szerint el kellett vinni. Amikor a srác, akihez kerültem, meglátta, hogy meghatalmazott vagyok, nekiállt hálaistenkedni, de végül nem volt velem baj, mert a megbízóm (az egyik tanítványom) tud szöveget értelmezni, ezért az összes felsorolt papírt odaadta nekem, én meg elvittem ezeket. Nem minden meghatalmazott volt ilyen mázlista: az előttem sorra került lánynak például a párja hat felsorolt itemből kettőt adott oda, égett is a

Én: - És akkor még augusztus végén beiktatok egy búcsú-calippózást és egy búcsú-magnumozást. Tomi: - Elég költséges rituálékkal dolgozol.

Nekem ez a kedvenc kötetem a sorozatból. Elsőre ez tetszett legjobban, és most másodikra is ugyanez maradt a helyzet. Nem kizárt, hogy elhagyja a billentyűzetet némi spoiler, úgyhogy csak óvatosan olvassátok! A negyedik kötet óta sötétedik a világ, egyre csak komorodik, komolyodik. Voldemort már a negyedik kötet végén visszatért, az ötödik kötet óta lehet tudni, milyen sors vár Harryre, és pontosan miért. A hatodik kötet, Harry hatodik roxfortos éve azzal telik, hogy Dumbledore-ral együtt feltérképezik Voldemort múltját a szülei megismerkedésétől kezdve addig, amikor Sötét Nagyúr vált belőle. Ezt emlékek segítségével teszik, amelyeket a Merengőben tekintenek meg. Ettől lett éppen ez a könyv a kedvencem a hét közül: nagyon izgalmas a jellemrajz, nagyon érdekes látni, hogyan és miért lesz valakiből velejéig romlott sötét varázsló, a leggonoszabb, aki valaha élt. Emlékszem még arra is, mennyire megdöbbentem, amikor az írónő a megjelenés előtt azt nyilatkozta, megölte az egyik fősze

Mert örülök! Ez ilyen hullámvasutas nap, most éppen hullám tetején járok. Van ugyanis egy külföldi könyvesbolt, amit nagyon szeretek, a BookDepository. Többször vettem már tőlük ezt-azt, mindig tisztességesen szállítanak, kb. két hét, mire megérkezik a tőlük vett könyv, ami sokszor olcsóbb, mintha itthon venném, mivel ingyen szállítanak. De most, hogy két új vágyam is lett, és mindjárt megtekintettem, ők hogyért adják, új "fícsört" fedeztem fel. Amint kiválasztok egy könyvet, azonnal felugrik jobbra lent egy kis ablak, és elmondja nekem, melyik magyarországi boltban mennyiért kapnám meg ugyanezt a könyvet. Hát, ez annyira jó érzés, úgy örülök nekik! Ennek köszönhetően már látom, hogy az egyik új vágyamat mégis tőlük veszem meg, mert olcsóbbak a hazai legolcsóbbnál 200 Ft-tal, nekem meg nem sürgős az ügy, a másikra meg még várok, mert itthon ugyan olcsóbb, mint náluk, de én 5000 Ft-ot semmilyen könyvre nem költök, maximum valami nagyon csicsás albumra, de arra se szívesen. (

Hollós Korvin Lajos : Csonka vers Zene és ének: Kávészünet (Tomi szerint jó a klip is, nekem nem tetszik, viszont a többit kár lenne kihagyni.)

felfedeztem ma, hogy az egyik volt osztálytársam falára nem írhatok. Ez nyilván valami csoportbeállítás. Nem esett jól. Nekem az a véleményem, hogy ha valakit bejelölök ismerősnek, vagy akár visszajelölöm, akkor nem tiltom le előtte a falamat, a képeimet, a lehetőséget, hogy írjon a falamra. Ha nem akarom, hogy tudjon rólam vagy kapcsolatba lépjen velem, akkor nem jelölöm ismerősnek, vagy nem jelölöm vissza, vagy törlöm. Furcsa dolog ez is.

Úgy kezdődött, hogy nem állítottam órát, mondván, most végre kialszom magam. Hát, 9 és fél órát tudtam aludni, és elég fáradt maradtam. Mikor felébredtem, Tomi meg Marci még sétáltak, úgyhogy fogtam a Rév Fülöpöt, és elkezdtem olvasni, miután a Harry Potter 6. részét befejeztem este a kádban. Aztán hazaért a család. Megterveztük, mi legyen a program, majd lustultunk még közel két órát. Aztán levittük a kutyát délutáni sétára, majd elindultunk. Ebédeltünk a McDonald'sban legalapabb alapmenüt, ami nem sűrűn fordul elő, megközelítőleg évi egy alkalommal, és ez így is fog maradni. Finomnak finom, de a túrós tészta meg a tökfőzelék is finom, ráadásul azokkal jól lehet lakni, míg sajtburgerrel kevésbé. De sebaj, néha megkívánjuk, ma is ez történt. Aztán meglátogattuk a Közlekedési Múzeumot, ahol még szeptember közepéig látható a Titanic kiállítás. Informatív, részletes, sok kép és tárgy is van, érdekes volt. Nyilván nem érhet a nyomába a pár éve a Millenárison látott változatnak, de az

Csütörtökön és péntek délelőtt Szekszárdon voltam egy konferencián. A téma az ifjúsági regény volt, és a Csodaceruza főszerkesztője kért fel, hogy adjak elő Dahl Matildájáról. Kicsit izgultam, mert ez még mindig csak a harmadik konferenciám volt, meg egyébként is mindenen izgulok, amin csak lehet. Mivel csütörtökön 9-kor kezdődött a program, a reggel 7-es busszal mentünk le hatan is, ami nekem negyed 6-os kelést jelentett. Brutális volt, abszolút nem vagyok ehhez hozzászokva. Már lefekvéskor látszott, hogy korai lesz az a kelés, amikor rátapostam a kutyára, majd rá is estem, miközben az ágy felé igyekeztem. A kutya türelmes jószág, meg sem nyikkant, csendben tűrte a sorsát. Bő öt órával később a reggelimmel (kukoricapehely sok tejjel) igyekeztem a szobába, amikor is láttam, hogy a kutya megint az útban fekszik, mondtam is magamban, hogy most kikerülöm, majd nagy elánnal átgyalogoltam rajta. Egy hangos loccs meg egy nyüssz jelezte, hogy mi történt, és azt hiszem, ezek után nem baj, ho

Miután végére értem a fordítás második és harmadik etapjának is, tehát gyakorlatilag készen van a könyv, viszonylag laza hosszú hétvégém volt. Jó, azért még a mindenféle változtatásokat, amik egyelőre a kinyomtatott változatban léteznek csak, be kell vinni a gépbe, de az reményeim szerint nem lesz 2-3 óránál több. Meg utána még egyszer elolvasom az egészet, az mondjuk 3 nap szerintem, aztán még anyu is elolvassa az egészet, és akkor lesz 100%-ig készen, de mondjuk, hogy most 95%-nál járok, és ennek nagyon örülök. Pénteken anyuval felmentünk a Várba. Kicsit csalódás volt, hiába szeretem nagyon a Mesterségek Ünnepét: minden évben ugyanazokat a dolgokat lehet látni, viszont a belépő egyre drágább. Mindegy, családi hagyomány, hogy felmegyünk, eddigi életemben egyetlen évben sem maradt ki, idén már 26. alkalommal voltam fent, első évben még kenguruban vitt anyu. Gyerekkoromban, amikor még évente volt valami újdonság is, előfordult, hogy kétszer mentünk, és anyu sokszor lesett el technikák

És ilyen van! Tényleg van! Itt  a sztori. Ez meg a rövid lényeg: Ha valaki már nem emlékezne:

A lólengés olimpiai ezüstérmese így három héttel a döntő után bejelentette, hogy neki járt volna az arany, nem Berkinek, mert ő nehezebb gyakorlatot mutatott be. Nekem ezzel több bajom is van. 1. Ha igazságtalannak találja a pontozóbírók döntését, akkor szólni kell. Nem három hét múlva, hanem még akkor, az olimpia idején. 2. Ha igazságtalannak találja a pontozóbírók döntését, akkor nem kell a verseny másnapján azt nyilatkozni, hogy megnézte videón mindkettőjük gyakorlatát, és tényleg Berki volt jobb. 3. Nem szeretem, ha valaki nem tud veszíteni. Persze, értem én, négy évet dolgozott az aranyért, és nem kapta meg, ami nyilván nagyon rossz érzés, de legyen már annyira sportszerű, hogy feldolgozza magában ezt a kudarcot! Már az is idegesít, ha valaki pl. társasjátékban nem bírja elviselni a vereséget. Sportolóhoz meg szerintem nem is méltó ez a viselkedés. Nem tudom, hány ember szimpátiáját veszítette el ezzel a nyilatkozatával, de az enyémet biztosan.

Igaz, akkor még közelebb lesz a konferencia, a nyár vége, a suli kezdete meg a leadási határidő, DE cserébe végre eltűnik a vipmailről meg az indexről az Idő van című "kultfilm" többféle promója, ami engem irtózatosan irritál. Akkor sem nézem meg, nem érdekel, nem akarom tudni, mi ez, viszont az, ahogyan ajánlják, taszít. Mind a képi világ, mind a megvalósítás. UPDATE: Augusztus 17-e lett, aztán 18-a, sőt 19-e, de a vipmail és az index továbbra is lépten-nyomon az arcomba tolja ezeket az ajánlókat. Köszi.

Még valamikor tavaly ősszel tanácsoltam nektek, hogy sose kerüljetek intenzív osztályra. Módosítanám ezt a tanácsot. Sose kerüljetek kórházba! Iszonyú. És én csak látogató vagyok, hála az égnek, milyen lehet akkor annak, aki ott fekszik...

:)

Egy-két éve egyszer azt álmodtam, hogy egy osztálytalálkozóra az egyik volt osztálytársnőm nagy pocakkal érkezik: az egész osztályban elsőként gyereket vár. Ma megtudtam, hogy gyereket vár. Az egész osztályban elsőként. Hm.

Addig is kicsit szomorú vagyok, hogy vége. Közben meg tök jó, hogy ilyen sok szép eredményt értek el a magyar sportolók. Hiányozni fog az Olimpia. De legközelebb megpróbálom majd kevésbé stresszesre alakítani az olimpiai nyarat, és igyekszem megint nézni a versenyeket, mint gyerekkoromban. De jó is lesz!

Ebben az évben valamiért szeptemberben volt az Olimpia. Már legalább második hete kellett suliba járni, amikor elkezdődött. A megnyitó délelőtt volt, illetve valójában biztosan este, csak nálunk akkor délelőtt volt. A tesiórán kezdődött, úgy kellett könyörögni a tanárunknak, hogy hadd nézzük. Végül megengedte, bemehettünk a tesis irodába, és körülülhettük a tévét. Tesi után fizika következett. Felmentünk a harmadikra, beültünk órára. A tanárunk elég feszültnek tűnt, morcos volt. Aztán megkérdezte egy osztálytársam, nem lehetne-e, hogy aznap ne tanuljunk, hanem nézzük a megnyitót. Erre a tanár arca felderült, és a következőt mondta: "Jó, hogy megkérdeztétek. Én mégsem vethettem fel, végül is én vagyok a tanár." És gyorsan kinyitotta a tévés szekrényt, és egész órán nézhettük a megnyitót.

Ma lefordítottam a könyv utolsó szavát. Szeretném idézni Jessie-t a Toy Storyból: Yee-haw! Ez persze még csak azt jelenti, hogy kb. a felénél vagyok a munkának, de a hátralévő két etap már nem lesz olyan fárasztó, és gyorsabban is fog menni. Most örülök. (Ennek örömére hallgattam egy darabig az élő közvetítést a Szigetről a YouTube-on. Egy fél Hurts koncerten át bírtam, akiket nem ismerek ugyan, de tök jók voltak. Csak aztán úgy éreztem, most már bírnék egy kis csendet.)

Még mindig a stepről. Folyamatosan változik a kínálat, úgyhogy időnként várhatók ilyen posztok :) Soha ki nem találtam volna, hogy ez Madonna, nem ismertem fel a hangját. A dallama jó, tetszik, hogy pörgős az egész, de pl. ezen a klipen én megrökönyödtem. Azt hiszem, értem, mire gondolt Elton John, amikor azt mondta, Madonnának vége. A szöveget talán hagyjuk is. Mindegy, úgy döntöttem, hogy ez egy paródia, és így el tudom fogadni, hogy tetszik nekem. Mindenesetre marha jól lehet rá ugrálni órán, és ott az a lényeg. Florájdára most már haragszom. Nagyon csúnya dolog volt tőle ez a szám. Tök jó dallama van, jó ugrálós ez is, és akkor ír(nak neki) hozzá egy ilyen szöveget... Szégyellheti magát. Ez nyújtásnál szokott lenni a 110. perc környékén, és nemcsak a mi oktatónk használja a helyen, hanem az a nő is, aki az előttünk lévő órát tartja, és akkor a többiekről még nem is tudok. A dallama nagyon szép szerintem, de edzésen még egyszer sem értettem a szövegét, mindig csak egy

amiért eseménytelen az életem. Gondolatban sem. Mert akkor azonnal jön az áldás mindenfelől. 1. Könyvelő (szerintem nála maradt egy papír, ami nagyon-nagyon kéne nekem, szerinte meg nem, ez mindenképp egy kör APEH ügyfélszolgálat) 2. Bank (megváltoztatták az online bankolás programját, de az új verziót csak egy szerződés aláírása után lehet használni, vagy nem, vagy mégis - ez kétszer egy óra várakozás, plusz még egy óra utazás az életemből, miközben fordítanom kéne, mint a güzü, csak azért, hogy a végén kiderüljön, kb. egyszer sem kellett volna bemenni, de minimum a második alkalom felesleges volt) Szóval többet nem szólok egy szót sem.

Egy arról, hogyan alakult a 100 méteres futás eredménye az 1896 óta megrendezett olimpiákon: http://www.nytimes.com/interactive/2012/08/05/sports/olympics/the-100-meter-dash-one-race-every-medalist-ever.html?hp Egy a 100 méteres gyorsúszásról: http://www.nytimes.com/interactive/2012/08/05/sports/olympics/the-100-meter-dash-one-race-every-medalist-ever.html?hp És egy a távolugrásról: http://www.nytimes.com/interactive/2012/08/04/sports/olympics/bob-beamons-long-olympic-shadow.html Nagyon remélem, hogy csinálnak még ilyen kis ismertetőt más sportágakról is, nagyon-nagyon érdekes dolgok ezek. (Mindegyik angol, a videó is, az alatta lévő infók is. De szerintem angoltudás nélkül is élvezhető, nagyon szépek a grafikák.)

de megnéztem a lólengés döntőjét. Nem való nekem ez az izgalom, azt hittem, letépem az arcom, mikor Hidvégi Vid leesett, de nagyon jó volt látni, ahogy Berki Krisztián aranyat nyer. (És az sem semmi, hogy két magyar is bejutott a döntőbe! Ettől még sajnálom a másik srácot.) Azért a többi eseményt, pl. a birkózást már csak a SportGézán követem. Úgy sokkal kevésbé izgulok, és közben a fordítás is halad.

jó lenne, ha a magyar kommentátor tudná a magyar versenyző nevét.

Jaj, ez nagyon nehéz. Semmiből nincs abszolút kedvencem, se ételből, se filmből, se zenéből, se könyvből... Talán csak színből (kék). Ezért kicsit csaltam. Fellapoztam a molyon a kedvencnek jelölt könyveimet. Kihúztam azokat, amelyek már játszottak a kihívás valamelyik napján. A maradéknál mindegyiknél végigpróbáltam: "X a kedvenc könyvem". A többségnél persze azonnal éreztem, hogy neeem, azért ezt nem lehet mondani, sokkal helytállóbb, hogy az egyik kedvenc könyvem. De végül volt egy könyv, aminél nem éreztem így. Ez Paul Austertől a Timbuktu. Sz. Balázs órájára kellett elolvasni talán még másodévben amerikanisztikán, és a srác úgy kezdte, hogy magyarul tilos, mert szerinte nem jó a fordítás. Készséggel elhittem neki, és csak egy bökkenő volt: sehol nem lehetett megkapni angolul. Órákig túrtam a netet, míg végül ráakadtam a vélhetően egyetlen budapesti példányra, mégpedig a Bookstationnél. Azonnal lecsaptam rá, és teljesen meghatódtam, mikor jött az üzenet a vásárlás

Mostanában nem olvashattok mindenféle velem megesett izgalmas kalandot. Ennek az az oka, hogy nem történnek velem izgalmas dolgok. (Pontosabban... Ami izgalmas történik, az még nem publikus. De majd az lesz, szépen sorjában, minden a maga idejében.) Elmondjam, hogyan telik a napom? Valamikor 9 és 10 között kivakarom magam az ágyból, megreggelizem, megnézem, mi történt a nagyvilágban, míg aludtam. Ezzel eltelik kb. fél óra, aztán nekiállok fordítani. Óránként négy oldalt haladok, mert konkrétan mindent megguglizok. Ebben mondjuk bőven benne van, hogy iszonyú mennyiségű szlenget használ az író, és nem lehet úgy fordítani, ahogy olvasok: a szövegkörnyezetből látom, kb. mit jelent, haladjunk tovább. Meg kell nézni több szótárban, szövegkörnyezetet kell keresni mondjuk négyet. Ez idő. Sok idő. Viszont szépen gyarapszik a szókincsem, mindenféle vicceseket tudok szlengelni, lehet, hogy majd csinálok listát a könyvből tanult új szlengkifejezésekre, eddig a kedvencem: "Somewhere a tiny l

Ilyen volt például Móricz Zsigmondtól a Légy jó mindhalálig. Az osztálytársaim nem szerették, unták, és talán mulyának is tartották Nyilas Misit. Én viszont nagyon szerettem. Nem emlékszem pontosan, mikor olvastuk, de valahogy a jedlikes évek, így a latinos karrier elején, úgyhogy nekem óriási pluszt adott, hogy a könyvben leírt latinórákat tudtam követni, Nyilas Misi háziját meg tudtam volna írni, és sokszor előfordult, hogy ő gyötrődött egy ige elragozásán, nekem meg simán ment. De nem ez volt a fő vonzerő, hanem a hangulat. Az fogott meg leginkább. Nagyon-nagyon szerettem ezt a könyvet, és lenne kedvem újraolvasni, csak időm is lenne mellé...

Írtam a megnyitó kapcsán, hogy ezt nem értettem teljesen. Mármint azt, pontosan milyen esetben dönt úgy az ember, hogy nem a hazája színeiben indul, hanem függetlenként. Ez egy példa arra, melyik az a helyzet, amikor valaki inkább lenne független. Ez alapján sikerült, amit szeretett volna. Remélem, sikerül majd úgy futnia, ahogy azt tervezi, én neki fogok szurkolni. (A gugli nekem is a barátom, csak a megnyitó óta még nem volt kedvem, időm és erőm megírni ezt a bejegyzést.)

Páskándi Géza alkotta meg eddigi kedvenc könyvcímemet: A Nagy Légyölő meg Szuszóka és Miló. Szép, dallamos szósor, mindig is tetszett, és sosem bírom megjegyezni, ezért csak "A Nagy Légyölő"-ként emlegetem. Elég kicsi voltam, amikor a kezembe került, mondjuk első osztály vége felé járhattam. Pont annyira nem olyan kicsi gyereknek való, mint A dzsungel könyve. Azóta sem olvastam el, de tervezem. A fülszöveg alapján most már abszolút nyerő lenne :) Ui.: Azért fordulhatott elő, hogy két kudarcélményem is volt olvasói karrierem kezdetén, mert nem hittem az anyukámnak. Ez már önmagában furcsa, mert mindig mindent elhittem és elhiszek neki, és még soha nem csapott be, valamint általában igaza van. Minden évben elmondta nekem, melyik könyveket érdemes kézbe venni, melyikekhez vagyok már elég nagy. Ebben a legelső évben még azt gondoltam, majd én tudom, mi való nekem (7 évesen, ugye, kackac), amiben nagy szerepe volt annak a ténynek, hogy az első osztályban kb. egy tonna oklevele