LizaGazdija

- Olyan álmos vagyok, hogy bárhol és bármikor el tudnék aludni. Ha akad szabad 20 percem, lefekszem. Teljes sztorikat álmodom ennyi idő alatt. - Találkoztunk K. Andival, a Kopaszin ültünk, beszélgettünk, meg néztem a felhőket. - Sétálni vittem Marcit, aki körbesétálta a Nehrut, majd le akart menni a hajóállomásra a Borároson, ott ült jó tíz percet, nézte a vizet, majd mondta, hogy mehetünk haza. Itt még nem ül, de később kényelembe helyezte magát.

Valamikor 12 és 14 éves korom között kaptam meg Ibolya néniéktől a szülinapomra vagy a névnapomra a Stanley, a szerencse fia című könyvet. Szkeptikus voltam vele szemben, mert azelőtt sosem hallottam még a szerző nevét, nem hallottam a történetről, teljesen ismeretlen volt számomra ez az egész. Aztán elolvastam, és kiderült, hogy nagyon-nagyon jó. Annyira jó, hogy kb. 13 évvel később megvettem a filmet DVD-n (azóta sem néztem végig, mert egyszer megakadt 45 percnél, és nem kezdtem újra), meg tavaly (?) lecsaptam egy kiárusításon a szerző David nem hagyja magát című művére. Megérte. Kifejezetten jó gyerekkönyv, nagyon tetszett. Olyan problémákat jár körül, ami valóban érintheti a célközönséget (10-14 éves gyerekek): az iskolai szekálást, a klikkeket, a barátkozás nehézségeit. Teszi mindezt sok humorral, élvezhetően. Felüdülés volt olvasni, nagyon sokat nevettem, és biztos vagyok benne, hogy ha megfelelő korban olvastam volna, amikor én is perifériás gyerek voltam, vigaszt nyúj

amikor valaki a Molyon vagy a Facebookon vezet blogot. Nem értem, miért jó napi 8-10 posztban tájékoztatni a könyvek iránt érdeklődőket, illetve a néhány száz ismerőst, hogy most éppen reggelizem, most levittem a szemetet, most olvastam öt oldalt, most megebédeltem, most megyek futni, stb. Vajon az illető nagyon magányos, és azért csinálja ezt?