LizaGazdija

Ez a harmadik Burnett-regény, amit mostanában olvastam. Több tucat könyvet írt az írónő, de azt hiszem, belátható időn belül nem olvasok tőle mást. Nem azért, mert nem volt jó ez a három, csak azért, mert a többi, hírnévre szert nem tett műve pusztán a címével nem keltette fel az érdeklődésemet. Andi néni véleménye szerint ez a regény rettenetes, olyan, mintha nem is Burnett írta volna. Valahogy tényleg kevésbé mély, mint mondjuk A titkos kert, de nekem ennek ellenére nagyon tetszett, sőt azt kell, hogy mondjam, hogy még A titkos kertnél is jobban tetszett, csak A padlásszoba kis hercegnőjét nem tudta megelőzni. A történet főszereplője egy intelligens, empatikus hétéves, akivel soha semmi baj nincs, és aki rajongásig szereti az őt egyedül nevelő édesanyját. New Yorkban élnek, ahol a kisfiúnak mindenféle barátai vannak: egy cipőpucoló, egy zöldséges meg egy almaárus. Édesapja angol nemesi családban született, ám az amerikai házassága miatt az apja, aki konok, nyakas ember, kita...

Amikor mentünk este sétálni, a lépcső alján volt egy mécses a gyászjelentés alatt. A kutya ért oda előbb, mint mindig, és okosan meg is szagolta a számára ismeretlen tárgyat. Mondjuk nem sírt, de eléggé megdöbbent, és szélsebesen hátrált el a mécsestől, aztán hazafelé alig mert bejönni a kapun, hiába magyaráztam neki, hogy a mécses nem harap, ha nem dugja bele az orrát. Elmondhatjuk, hogy a kutyánk megtapasztalta, a tüzet nem fogdossuk, mert forró. (Pedig elvileg a hátán az a folt égési sérülés, szóval akár lehetne is mostanra ennyi esze. De nincs. Vicces kiskutya.)