Emlékszem,
a délszláv háború idején már néztem híradót, és amikor arról számoltak be, hogy Szegeden hallani a bombázásokat, nagyon féltem, hogy nálunk is háború lesz. A szüleim persze nyugtattak, hogy ez nem valószínű, de én attól még hetekig gondoltam arra, milyen lesz majd egy óvóhelyen hallgatni a bombákat, és vajon fog-e még állni a házunk meg a suli, amikor előjöhetünk, és vajon az egész család meg az egész osztály túléli-e. Na, hát, most ennyire közvetlennek nem érzem a veszélyt, de marhára nem vagyok nyugodt. Egész nap ezen a helyzeten szorongok, és igyekszem nem beleképzelni magam senki érintett helyébe, pl. azéba sem, aki egy kórház alagsorában szüli meg a gyerekét, és a pici, magatehetetlen csecsemőjével a karjában hallgatja a rakétákat. Amikor megtudta, hogy terhes, valószínűleg rémálmában sem gondolta, hogy ilyen horror közepébe érkezik majd a gyereke. Nem tudom, hogyan tudják megőrizni az ép elméjüket azok, akiket most épp felszabadítanak az oroszok. Téboly, tényleg. Muszáj lesz kezd...