LizaGazdija

8 óra alatt sikerült lefordítani 20 oldalt az egyik könyvből. Még most jön 5 a másikból (de az A4-es oldalból 5). Nemsokára mennem kell, mert találkozunk Blankával (ez legalább jó élmény lesz). Gratulálok magamnak. Megpróbáltam visszafejteni, mégis mi a jó franctól vagyok ennyire frusztrált. Találtam néhány okot. 1. Baromi stresszes, hogy vissza kell menni Bécsbe, és nem lehetek biztos benne, hogy lesz munkám, viszont ha nem lesz, akkor kb. eláshatom magam, mert az angoltanári munkán kívül még vécét pucolhatok kint a tapasztalatok szerint, itthon meg nem szeretnék élni. 2. A szüleim elkezdték mondogatni, hogy öregszenek. Az öregedés úgy eleve ijesztő, de még ijesztőbb, ha ők mondogatják, ráadásul úgy mondogatják, hogy még nincs gyerekem, sőt kilátásom sincs rá, hogy valaha lesz. 3. 3 éve vagyok egyedül. Persze, ebben az egyedüllétben volt összesen mintegy egy év szünet, de az sem egyben, és az is csupa időpazarlás volt. (Jó, tanfolyam volt. Haladó tanfolyam, basszus, mert vál...

Ajánlanak neki az osztrákok egy állást a szakmájában bruttó 2700 euróért (azt nem tudom, vonatkozik-e rá bármilyen adókedvezmény, stb., de ez minimum 1700 euró nettóban), mire megsértődik, hogy ő ennyi pénzért nem dolgozik, és inkább elhúz haza Kelet-Európába. Én meg itt pislogok, hogy, basszus, én kb. sírva fakadnék örömömben, ha valaki nettó 1700 eurót kínálna úgy, hogy még ráadásul a szakmámban is dolgozhatok, ja, és nem vállalkozóként, hanem alkalmazottként, tehát szabadsággal, betegszabadsággal, mindenféle juttatással, stb. Durva, mennyire nem vagyunk egyformák. És kva igazságtalan az élet.