LizaGazdija

tegnap, 79 évesen meghalt. Nyugodjon békében.

Ibolya néni ma lenne 54 éves.

Ez az egész fénykép dolog a kedves szomszéd néni témában jött. Nekem olyan mondjuk nem volt, akihez rendszeresen jártam volna át, de emlékszem rá, hogy egyszer, amikor itt a gangon sétálgattunk anyuval, kihajolt az ablakon Babi néni, és mondta mosolyogva, hogy menjek be hozzá kicsit. Anyu szabadkozott, hogy nem akarunk zavarni, aztán mégis bementünk. Vagy 20 éve volt ez, és sokra nem is emlékszem belőle, csak két dolog maradt meg: a nappali berendezése és a teasüti illat, ami ott terjengett. Én gyerekkoromban sok emberhez kapcsoltam illatot, Babi nénié a teasüti lett, és ez egészen addig tartotta is magát, míg vissza nem költöztem ide, de előtte ha ő eszembe jutott, akkor az illat is, azonnal.

20-30-40 év után fényképeztek újra embereket az eredeti kép helyszínén, az eredetihez hasonló pózban és ruhában. Itt lehet megnézni őket: http://irinawerning.com/back-to-the-fut/back-to-the-future/ (A képek alatt látható a két dátum minden esetben.) Ongoing project, júniusban jön Európába a fényképész, lehet jelentkezni résztvevőnek. Egészen kedvem lett írni neki, van egy tök jó fényképem, amit Kata csinált rólam valamikor 17-18 éve itt a gangon, kedvem lett újrajátszani. (Ha megtalálom, szkennelem, csatolom. Btw a síelős kép még másnap elkészült, azóta várja a feltöltést.) Az abszolút favorit képem az itteni előszobában üldögélős, de sajnos már nem az a szekrénysor van, ami akkor volt, úgy meg lehet, hogy kicsit kevésbé vicces. Bár ki tudja, végülis elég kevés látszik a szekrényekből. Persze nem lehetek biztos benne, hogy nem 2010 júniusára gondolt a fényképész, és abban sem lehetek biztos, hogy Európán belül erre is jár. De ez jó lenne, és nagyon örülök, hogy a babás portálra linkel...

Igaz történet alapján. 1929-ben az Orient Expressz elakadt Isztambul közelében egy hóviharban, és ez az eset megihlette Agatha Christie-t. Jött Poirot, és nyomozott. Az Orient Expressz Isztambul - Calais vagonjában tizennégy ember utazik, 11 olyan, akiket a véletlen sodort egymás mellé, egy házaspár meg Poirot, aki, szegény, szeretne kicsit pihenni, várost nézni. Nem fog. Nem elég, hogy valami folyamatban lévő ügy miatt azonnal hazahívják, de ráadásul a második éjszakán a vonat elakad a semmi közepén a hóban. Másnap délben pedig az egyik utast holtan találják a hálófülkéjében: 12 késszúrás végzett vele, körülötte pedig itt-ott egyik-másik utas tulajdonában álló apró tárgyak bukkannak fel. Poirot még egy vonatutat sem tölthet el békében, azonnal nyomoznia kell, mivel Jugoszláviában nem száll fel rendőr a vonatra, szóval ő az egyetlen kompetens személy. A nyomozás a szokásos módon folyik: Poirot kihallgat minden lehetséges szemtanút, hátradől és végiggondolja a hallottakat, majd mindenki...

Most már nem lehet panasz arra, hogy jókedvű lennék. Elmúlt. Sőt. Most már görcsöl a gyomrom, meg időnként sírhatnékom is támad. A konkrét problémán kívül még az is történt ma például, hogy amikor indultam tanítani, nem engedtek le a metróba, sőt tereltek kifelé mindenkit, és mondta az ellenőr, hogy a metró alá esett valaki, és mikor kiértem az aluljáróból, akkor jött egy csomó tűzoltó, pár perc múlva szintén csomó mentő meg rendőr, és ettől teljesen bestresszeltem, és majdnem elsírtam magam azon, hogy milyen rossz halál lehet metró alá esni. (Nem tudom, miért gondoltam, hogy meghalt az illető, mert az esetek kb. felében írják csak ezt a neten, de ez a mai nő egyébként pont meghalt.) Ebben a jókedvmulasztásban segít az a szokásom is, hogy ha eleve kezd múlni a jókedv valami miatt, akkor gyorsan eszembe jut még 2-3 egyéb olyan dolog, ami régen történt ugyan, de akkor rosszulesett, így sokkal gyorsabban jutok el a befordulásig, mintha csak a jelen problémákon pörögnék. Ma például sokadjá...