LizaGazdija

A harmadik kötet végére értem. Nem volt rossz, és a vége alapján még vagy 2-3 kapcsolódó könyv megjelenése van kilátásban. Most pedig vacillálok még egy kicsit, mit is olvassak. Egy krimit vagy az időutazót? Hmm, hmm.

Reggel gimi, most már utoljára, aztán könyvesbolt, ahol átveszem a szülinapi ajándékomat, hogy majd odaadjam anyunak (ilyet soha nem szoktunk, ez az első eset, és azért nincs rossz kedvem tőle, mert tudom, hogy meglepetés attól még lesz - nekem a meglepetésre egyszerűen szükségem van), aztán tanítok kettőt, aztán elmegyek egy filmért, aztán tanítok még egyet, és akkor hirtelen este 6 óra lesz. De, mint tudjuk, úgy szép az élet, ha zajlik.

Ez megy most.

Hagytam magam megdumálni, így ma reggel teljes kört sétáltunk Lizával. Míg a múltkor a reprográfia előtt fogyott ki belőle a szusz, most a Semmelweis Egyetemig bírt normális tempóban haladni, és csak ott kezdte a totyogást. Ráadásul még így is 20 percünkbe telt a kör, mint fénykorunkban, a mindenféle lábproblémák előtt. Amikor pedig feljöttünk, leült a szőnyegére az előszobában, jól kifújta magát, és visszanyerte eredeti állapotát: megint nagy vidáman rohangál a lakásban.

Tegnap, amikor elindultunk hazafelé anyuéktól, a lépcsőházban az első kanyarban (mert helyes csigalépcsőnk van, bizony) éreztem, hogy a poncsóm felakadt valamire. Hátranyúltam, hogy leakasszam magam, és ezzel a mozdulattal simán bele is markoltam egy tő rózsába. Nem kicsit fájt, és nagyon profin pont a mutatóujjammal nyúltam bele. Tomi, kezében Lizával, visszajött, és megpróbált kiszabadítani. Közben én: - Ilyenkor kell kívánni, nem? Legyen lány, legyen okos, legyen szép, legyen sok barátja, és legyen Flóra. Amire Tomi: - Aha, na, haladjunk már! (Igazából tudom, hogy akkor kell kívánni, ha a tű szúr meg, de valamiért rémlik egy olyan változat, amiben a rózsánál kellett kívánni.)