LizaGazdija

K. még mindig az edzőnk, aki most már hónapok óta szívatja P-t, egyik edzőtársunkat, amiért Thaiföldre ment nászútra. Az esküvő augusztusban volt, a nászút mostanában, kb. két hete jött haza a lány. P. eléggé fehér bőrű, K. meg kreol, mint én. És K. szereti oltogatni az embereket, de aki rendszeresen olvas, ezt már tudja. Ugyanez a K. beharangozta, hogy jövő csütörtökön Mikulás-járás lesz az órán. K.: Mi van, P., Thaiföldön nem sütött a nap? P.: Én barna vagyok! K.: Persze, barna! És akkor én mi vagyok, néger? P.: Jó, de te már öreg vagy. K.: Mi vagyok? P.: Öreg. K.: Ötvennek nézek ki? P.: Nem, de már öreg a bőröd, és nem kopik le a színed, amit nyáron felszedtél. (K. méltatlankodik, egyébként csend, a többiekkel vihogunk.) K.: Te egy kurva nagy virgácsot fogsz kapni jövő héten, azt ugye tudod? Szóval you gotta love K. és edzés.

Először úgy éreztem, megérdemlem, hogy mindig mindenkivel kedves próbálok lenni (és többek szerint szokott is sikerülni). Aztán rájöttem, valójában ő érdemli meg, hogy nem tud mit kezdeni az irányába áradó kedvességgel.

Ma felrémlett előttem az a szörnyű lehetőség, hogy esetleg nem fogok tudni megszabadulni az indexemtől, ami egyébként már nem is létezik. Végre összehoztam a találkozót az egyik célszeméllyel, akinek be kell vésnie az igazolást, hogy minden tárgyat teljesítettem, abszolutóriumot kaphatok, de ő azt mondta, a tanulmányis hölgy rosszul tájékoztatott, már egy éve megváltozott a szabály, és nem is neki kell bevésnie, vagy legalábbis nem azt. Sírok.