LizaGazdija

előkerült, átjött, szakítottunk, hazament. Ennyi a rövid lényeg. Most megint kibaszottul egyedül vagyok. Nagyon-nagyon várom már a páromat, akivel boldog lehetek. Nagyon-nagyon, tényleg.

Az tényleg úgy van, hogy ha az embernek gyereke születik, akkor onnantól ő lesz a világ legprofesszionálisabb anyukája, és mindent jobban fog tudni a saját anyjánál, más anyáknál és a szakembereknél is? Vagy ez csak azzal történik, aki amúgy is hajlamos a folyamatos okoskodásra? Nem tudom, akkor is ennyire irritálna-e az illető, ha egyébként nem lenne bajom, de így most nagyon. Egy szerencse van, süt a nap, és ha még holnap is sütni fog, elmegyek sétálni. Azt nem tudom, hová, de valahová muszáj lesz, hogy valahogy kibírjam. Túl sok a jóból, komolyan.

1. A szerkesztő visszaírt, hogy most nem tud adni új megbízást, viszont az előzőt a korrektor nagyon dicsérte. (Ez utóbbinak nagyon örülök, csak ez nem látszik a fejemen, mert a sok szar lefelé görbíti a számat.) 2. Levi szombat reggel ígérte, hogy talán még szombat este felhív, de vasárnap mindenképp, lehet találgatni, vajon azóta hallottam-e róla. Most már jöhetne a pozitív szakasz, mert azt hiszem, ennél sokkal több szart egyszerűen már nem vagyok képes elviselni.

Három szigetkört kellett volna futni ma, ami 15 km. Ehelyett egyet sikerült, azt is olyan tré időeredménnyel, hogy ajjaj. Az ok? A jobb combom, ami még csütörtökön beállt. Alig bírom emelni a lábam, egy csomót kellett sétálnom, mert többször éreztem úgy, hogy mindjárt begörcsöl. Vettem izomlazító krémet meg lóbalzsamot, hát, eddig nem sokat értek. Most ettől is szomorú vagyok. Nehogy már ne tudjak felkészülni egy ilyen hülyeség miatt!