LizaGazdija

Azt szerettem volna, ha itthon marad. Arra hajlandó lettem volna, hogy ne polcon legyen, ne legyen szem előtt, de azt szerettem volna, hogy maradjon itthon velem. Ő meg ezt nem szerette volna. Mondta, érveljek, miért maradjon. Mondtam, azért, mert szeretném. "Ezt szeretném" - nem érv. "Ezt nem szeretném" - ez érv. A logikát nem kell keresni benne, én legalábbis nem találom, és gyanítom, hogy nincs is. Így megint nem az történt, amit én szerettem volna, és ezen megint nehéz lesz túltenni magam.

Eltemettük Lizát. Szép helyre került. Végigjátszottam az 1991-es (egyes források szerint 1994-es) Szépség és a Szörnyeteg Disney-játékot, ami gyerekkoromban úgy szerettem. Így 24 évesen is majdnem ugyanolyan izgalmas, mint 8 évesen volt.

A végét már ismeritek. 1995. december 25-én volt nálunk először (és egyben utoljára) családi karácsony. (Családi karácsony alatt azt értjük, amikor Nagyi és a testvérei, valamint az ő gyerekeik és unokáik együtt töltenek egy napot karácsony örömére.) Már akkor kint laktunk Erzsébeten. Amikor az utolsó vendéget kísértük ki, aki történetesen Nagyi idősebb húga volt, búcsúzás közben egyszer csak megjelent egy virgonc, fekete-fehér kiskutya, körbeugrálta a vendégeket, majd bepattant az autójukba. Erre ők kiabálni kezdtek vele, és kizavarták a kocsiból. A kiskutya gyorsan túltette magát ezen, odaszaladt hozzánk, ránk nézett, majd nagy csóválás közepette berohant a kertbe. Mire mi utolértük, addigra a szomszéd, aki macskákat tartott (volt, hogy egyszerre harminckettőt, az egész kertben bárhová nézhettünk, csak macskát láttunk), már seprűvel kergette, és kiabált vele, hogy takarodjon. Anyu leállította, mire a szomszéd megrökönyödve azt kérdezte: "Csak nem akarod felvinni?" Erre anyu...