LizaGazdija

Ma két órám volt egymás után este, és ez azóta jelent problémát, amióta az első átkerült fél 5-ről 5-re, mert így nem érek át a másodikra 6-ra, így aztán maradhatok a második helyen a végtelenségig. Úgy is beszéltem meg a lánnyal, hogy kb. negyed 7-re megyek hozzá (erre kevés esélyem volt a drága BKV miatt, de gondoltam, hátha csoda történik), bólogatott lelkesen, hogy az nagyon jó lesz, én meg számolgattam, hogy akkor még mindig van esélyem hazaérni negyed 9 után kicsivel, ami nem is olyan vészes. Aztán ma hirtelen eszembe jutott, amikor indultam az első órára, hogy ha esetleg Tomi értem jönne, akkor a második gyerekhez simán odaérnék, és minden szép és jó lenne. Tomi nem volt nagyon lelkes, mivel ezzel alaposan felforgattam a délutánját, de ekkor már hiába mondtam, hogy megoldom BKV-val is, csak egy ötlet volt, lehetett tudni, hogy úgy alakítja az életét, hogy 5:50-re ott legyen az első gyereknél. S lőn. Átértünk a másikhoz 6:03-ra, gondoltam, várok még kicsit, ne törjek rá negyed ór...

Én  úgy szeretek villamosozni, hogy körülöttem csend van, már amennyire ez lehetséges (az pl. nem zavar, ha mások beszélgetnek, akkor sem, ha közvetlenül mellettem), és közben olvasok, nagyon ritkán zenét hallgatok. Október 23. óta erre nem adódik lehetőség, ami azért fájdalmas számomra, mert napi legalább 1 órát töltök a 4-6-os villamoson. Egészen tegnapig mini történelem órákon vehetett részt az utazóközönség, ma viszont sokkal jobbat találtak ki: állati hangosan ordító hazafias dalokkal és rádiós bejátszásokkal szórakoztatják a nagyérdeműt (majdnem) minden két megálló között. Ez engem annyira feldühített, hogy nagyon. Egy pillanatra Észak-Korea is eszembe jutott, meg az a cikk, amit olvastam róla pár hónapja, aztán rájöttem, hogy rossz a párhuzam, Észak-Koreában ugyanis diszkréten, halkan szólnak a hazafias dalok, mintegy zenei aláfestésként. Az egészet nem értem. Aki valaha járt iskolába, az tudja, mi történt 1956-ban, tehát felesleges ezzel próbára tenni a türelmét. Aki meg nem já...

az egyik kedvenc könyvesboltomtól errefelé . (Egyik kedvenc, bár a legutóbbi két gyűrött könyv láttán majdnem padlót fogtam, de reméljük, egyszeri eset volt.)

Este 9 körül sétáltunk haza a Duna-partról két kutyás lánnyal, és a Boráros téren átmentünk az aluljárón. Még csak lefelé haladtunk a lépcsőn, amikor egyszerre torpantunk meg, és egyszerre esett le az állunk: egy punk csajszi guggolt velünk szemben, az egyik üzlethelyiség előtt csupasz seggel, és éppen ürített. Pont szemben két haverjával, akik a földön üldögélve néztek be alá. Döbbenetes volt. A csajt láthatóan nem zavarta, hányan látják, és amikor az egyik kutyás lány nagyon megbámulta, még utána is üvöltött, hogy majd odamegy és leveri, vagy valami hasonlót. Azon gondolkodtam, vajon ennyire be volt állva, vagy ennyire aljadék, de nem tudom, melyik esetben jönne ki jobban a dologból. Ehhez mennyire kell nullának lenni?