LizaGazdija

 Anne Frank naplója Hosszú évek óta gondoltam rá, hogy el kellene olvasni, de mindig attól féltem, hogy nagyon megviselne, ezért sosem szereztem be. Aztán pár éve pár száz forintért megvettem az antikváriumban, azóta a polcon állt, mígnem idén kiválasztottam egy molyos kihíváshoz, és most végre sorra került. Sosem fogom magam túltenni azon, hogy megtörténhetett a zsidók módszeres kiirtására tett kísérlet. Olyan sötét korszaka ez a történelemnek, mint a boszorkányégetések kora. Mindkettőn kiakadok, ahányszor eszembe jut, ahányszor elém kerül valami azzal kapcsolatos könyv vagy film. Milyen világ az, ahol tömegesen ölik az embereket a vallásukra hivatkozva? Milyen ember az, akinek közben nem jut eszébe a saját vallása tíz parancsolata, amik közül az egyik első, hogy ne ölj? Milyen történelmi helyzet az, amelyikben emberek arra kényszerülnek, hogy elhagyják a szülőföldjüket, és megtagadják a kultúrájukat, az anyanyelvüket? (Anne Frankék hollandul beszéltek, hollandul írtak, hollandu

Amikor egy legfeljebb 19 éves lány azzal dicsekszik a hasonló korú barátainak, hogy ő a pasijával úgy szokott kommunikálni, hogy ülnek egymás mellett a kanapén, és chatelnek az okostelefonon, és röhög, hogy milyen hülyék a szüleik, akik ezt hülyeségnek tartják, akkor nagyon öregnek érzem magam, úgy kell mondogatnom magamban, hogy még csak 26 éves vagyok, az még nem is sok, egyáltalán nem. De ezt akkor sem értem. Eszembe jut az a kép, amire Blanka hívta fel a figyelmemet, amikor Révfülöpön nyaraltunk: esti forgatag a kikötőben, egy padon ül három tini, és mindegyik az okostelefonját nyomkodja, egymással semmi, de semmi interakció. Ez azért szerintem szomorú.