LizaGazdija

Igen, még mindig van néhány LIW-könyvem. Persze már nem sok, ezen kívül kettő, aztán egy időre csend lesz nálam Laurával kapcsolatban. Ebben a kötetben Laura naplóját olvashajuk, amit 1894-ben abban a kb. másfél hónapban vezetett, amíg De Smetből Mansfieldbe érkeztek ekhós szekéren. Minden napra van bejegyzés, az egész körülbelül hetven oldal. Főként tájleírásokat olvashatunk, de azért számon tartotta Laura azt is, milyen emberekkel találkoztak az úton. Nagy jövés-menés volt akkoriban, az biztos, napi legalább három szekér ment el mellettük, de volt, hogy tíz is. (Ez elég röhejesen hangzik ahhoz képest, hogy manapság három autó kb. fél másodperc alatt megy el az ember mellett, de vegyük figyelembe, melyik kor is ez, és akkor látjuk, hogy ennyi emberrel találkozni nagy szó.) Kiderül, hogy a politikai korrektség akkoriban még nem volt követelmény. Többek között beszámol arról, hogy egy farm közelében táboroztak le egy napon, ahol az ott élő családban volt két idióta. Eltűnődtem, vajon...

Először azt hittem, nem tudom majd végigolvasni, ami nagyon megdöbbentő lett volna, mert Joanne Harris az egyik nagy kedvencem, imádom a könyveit. De annyira beteg volt mindjárt az első néhány oldal, hogy komolyan fontolóra vettem az olvasás félbeszakítását. Az jutott eszembe, ez egy elmebeteg Kékszeműfiú naplója. Végül is tényleg az, egészen a legvégéig ez volt a benyomásom, csak a történet kibontakozásával párhuzamosan egyre könnyebben emészthetők a leírtak. Nekem legalábbis. Már a borítón azzal promózzák a regényt, hogy “almighty twist”, vagyis óriási csavar van a történetben. Ezek után az ember nyilván keresi az erre utaló jeleket. Azt hittem, meg is találtam őket, és volt is egy elképzelésem, mi lesz ez a hatalmas fordulat. Aztán annyira almighty volt a twist a regény kb. háromnegyedénél, hogy utána vagy harminc oldalon át egy szót sem értettem az egészből, és úgy tűnt, az addigiakból sem értettem meg semmit. Aztán szépen a helyére került minden, és még az utolsó oldalakra is j...

Adott egy fiatalember, akinek rengeteg kreatív ötlete támad, de se kedve, se kitartása kidolgozni ezeket, ezért inkább csak feljegyzi őket, mert mégis kár lenne, ha nyom nélkül elvesznének. Aztán arra is rájön, hogy ebből meg is lehetne gazdagodni, és munkához is lát. A történetárus gyerekkora után az üzlet fejlődését követhetjük nyomon, és közben megismerkedünk néhány történetével. Ezek közül a Sakkregényt és Panina Manina meséjét valaki igazán megírhatná regénynek, vagy legalább novellának, nekem ezek voltak a kedvenceim. A legjobb szereplő a bambuszbotos emberke, szinte látom magam előtt a könyvből készült művészfilmben. Remélem, valaki majd leforgatja egyszer a filmet, én biztos elmennék miatta a moziba. Hiába volt jó a könyv, a végén négy csillagot kapott. Két bajom volt, ami miatt nem érdemelte meg az ötöt. Zavart, hogy a hatalmas fordulatra már az előkészítés legelső szakaszában rájöttem, mert én azt szeretem, ha egy csavar meglep. Ha tudom, mi fog történni, és aztán tényleg...