LizaGazdija

Nem sokkal az első Bécsbe költözésem után, 2015 szeptemberében vagy októberében voltam egy próbaórán a Stephansdom mögött, és bár az oktató nem volt szimpatikus (túlságosan el volt telve magával), a sportág megtetszett. Akkor megígértem magamnak, hogy ha lesz normális munkám normális fizetéssel, benevezek egy alaptanfolyamra, a többit meg majd meglátom. 2016 októberében döntöttem úgy, hogy most már nagyjából biztosnak tekinthetem a normális munkát normális fizetéssel, vagyis eljött az idő, hogy benevezzek a tanfolyamra. Elég népszerű ez a sport, és mivel egyszerre max. nyolc embert vesznek be egy csoportba, viszont nincs sok csoport, hónapokra előre el kell határozni magát az ember lányának, ha tényleg menni akar. Így aztán még októberben befizettem a tanfolyamot, ami hat alkalmas, és ma este kellett menni először. Így második nekifutásra is nagyon tetszik, és vicces, de szerintem ügyesebb voltam, mint elsőre. Az nagyon meglepett, hogy annál a pontnál, amikor a lábunkra kellett tek

Múltkor már meséltem arról a könyvről, amit most olvasok. Most megint. Az egy dolog, hogy milyen "romantikus" a férfi főszereplő, lett ez a könyv később még olyanabb is. A történet első néhány fejezetét, úgy kb. a könyv harmadáig arra szánjuk, hogy alaposan ki lehessen bontani, mekkora egy rohadék egy bizonyos lány, milyen gaztettei vannak, és mennyire megkeseríti a főhős életét. Ezután az illető egy ideig alig bukkan fel. A könyv háromnegyedénél újra megjelenik, és a következőt tudjuk meg: "az elmúlt hónapokban rájöttem, hogy nem is akkora rohadék, mint amekkorának gondoltam, és barátnők lettünk." Azt hittem, az agyam eldobom. Hogy lehet így ábrázolni egy jellemfejlődést? Nem fért volna el a könyv harmada és háromnegyede között eltelt durván sok oldalon három-négy párbeszéd, ami mutatta volna, hogy a rohadék lassan összeszedi magát? Ez egy rossz vicc, komolyan.