Szádelői völgy
Anyuval, apuval és Zsuzsa nénivel mentünk el ide szombaton. Ugyanazzal a csapattal, akikkel már a múltkor is a Medve-szurdokba, a két túravezető ugyanaz volt (csak a harmadik ide nem jött), és megint nagyon jó volt az egész. Nem akarok tukmálni meg reklámozni, de komolyan érdemes megnézni a kirándulásaikat, esetleg egy lépéssel tovább merészkedni, és elmenni valamelyikre. Nagyon megéri. Itt és itt lehet nézelődni, bár idénre már nincs túl sok túra, inkább csak városnézés, de tavasszal, ahogy elolvad a hó a hegyekben, megint minden hétvégén lesz kirándulós program. (Képek vannak a facebookon is, náluk is, nálam is, de a picasára is teszek fel, aztán belinkelem ide oldalra az albumot.)
Reggel 6-kor indult a busz a Hősök terétől, de mi már fél 6-ra kint voltunk. Én 5:10-re kellett, hogy elkészüljek, és ez 4 órai keléssel sikerülhetett volna simán is, de csak csücskösen jött össze, mivel ahogy hozzáértem a szobai villanykapcsolóhoz, egy pukkanással kiégett a villanykörte. Erre így reagáltam: “Ezt most nem mondod komolyan”, és bíztam benne, hogy jön valami válasz: “Na jó, tényleg csak vicc volt”, de nem. Mázli, hogy véletlenül pont tudtam, hol a fejlámpa, így egyik kezemben azt tartottam, a másikkal meg öltöztem meg pakolásztam. Így aztán minden elég lassan ment.
Mi voltunk az elsők a buszvezetőn kívül, és végül nem is indultunk el 6-kor, csak negyed 7-kor, mert egy fiatal pár akkorra érkezett meg. 4 óra volt összesen az út, közben fél órára megálltunk egy benzinkúton. 10 körül futottunk be Tornaváraljára, és nemsokára el is indultunk a Szádelői völgyben felfelé. Lényegesen könnyebb menet volt ez, mint a Medve-szurdok bevezető része, ráadásul az akkori 150-hez képest csak 50-en voltunk, úgyhogy a hangulat is egészen családias volt. Kb. két óra laza séta után megérkeztünk egy “Hüttéhez”, ami lényegesen ridegebb volt, mint az Ausztriában látott Hütték bármelyike, de a célnak persze megfelelt, és még Deli csokit is árult benne egy magyar bácsi. (Az annyira nem meglepő, hogy magyar, hiszen Tornaváralja lakosainak fele magyar, de azért nekem csak sikerült meglepődni.) Ennél a “Hütténél” kicsit hosszabban időztünk, mint azt én célszerűnek láttam, éppen volt idő odafagyni (nagyon-nagyon-nagyon hideg volt, ezen a ponton felvettem azt a sapkámat, amit alapvetően csak a legdurvább téli zimankóban hordok), viszont szórakoztatásra ott volt egy helyi érdekeltségű kutya, aki már nagyon öreg lehetett, de töretlen lelkesedéssel kunyerált.
A Hütte után visszamentünk egy darabon, átkeltünk azon a patakon, amibe anyu mintegy 10 évvel ezelőtt egy nyaralás alkalmával katapultálta a fényképezőgép objektívvédőjét, és megindultunk felfelé. Még a csúcs előtt többször is kiláttunk, és gyönyörű volt az egész, nagyon megérte elmenni ide is. Csodaszép az őszi erdő, többet kéne ilyenkor fák között sétálni. Még a tök hétköznapi avarról is nagyon szép képet lehetett lőni.
Amikor felértünk a hegycsúcsra, némileg kettévált a csapat. Az egyik része ment a turistaúton az erdőben, a másik része meg ment a hegygerincen úttalan utakon, néhol a susnyásban. Nem nehéz kitalálni, hogy mi ez utóbbi túrán vettünk részt, de szerintem mi jártunk jobban, mert mi így legalább fél órát gyalogoltunk úgy, hogy közben folyamatosan kiláttunk, és nem is akármilyen panoráma tárult a szemünk elé.
Aztán a csapat két fele összefutott hirtelen, és megindultunk lefelé az ördögszántáson. Nagyon nehéz terep volt, bár annyira nem viselt meg, mint a Medve-szurdoknál a másfél óra lefelé battyogás apró köveken. Ezek a kövek legalább óriásiak, így viszonylag könnyen lehet kőről-kőre lépegetve haladni. Azért a térdem így is fáj, és a bakancsban előrecsúszott lábujjam sem köszöni feltétlenül az élményt, de megint csak az a lényeg, mi mindent láttunk közben. Egy idő után előbukkant a fák mögül a tornai vár, és kiderült, hogy mi éppen oda igyekszünk. Így amikor leértünk a hegy közepéig, megint elindultunk felfelé, és végül kikötöttünk a várnál. Olyan szél volt, hogy majd levitte a fejünket, és az eső is csepergett, de az iszonyú ronda fekete felhők végül megkíméltek minket, és csak akkor kezdett szakadni az eső, amikor már a buszon ültünk.
Apuval érkeztünk meg, körbejártuk a várat, aztán lefelé vettük az irányt, és az út felénél szembe jött anyu. Arra gondoltam, nekem biztos rossz lenne egyedül megnézni a várat, ezért visszamásztam vele, és megint körbejártam az egészet. Közben még arra is gondoltam, hogy ha én ebben a várban éltem volna, és van a halál után élet, én nagyon szomorú lennék, ha látnám, mi maradt belőle. Kár érte, tényleg, bár romnak is impozáns, és jól mutat a hegytetőn.
Végül fél 5 körül értünk vissza a buszhoz anyuval, és addigra apu meg Zsuzsa néni már a közeli étteremben ebédelt, és nekünk is rendeltek forró húslevest meg valamilyen húst savanyú káposztával és knédlivel. Előbbi nagyon jólesett, mert teljesen átfagytunk, utóbbiról meg azt gondoltam, nem fog belém férni, de azért elfért. (Este meg jól fájt a hasam, hetek óta nem ettem egyszerre ennyit.) Az étteremben nagy sürgés-forgás volt, egy esküvő előkészületeinek utolsó simításaiba sikerült belecsöppenni. A busz végül negyed 6-kor indult hazafelé, mert megvártuk, hogy megérkezzen a menyasszony, és testületileg megcsodáltuk. Az első másfél órában, ami a benzinkutas pihenőig eltelt, betették a Reszkess, Amerika! című filmet (Jean Reno-féle időutazós vígjáték), és számomra is meglepő módon elaludtam az utolsó kb. 20 percen, és csak a benzinkútnál ébredtem fel. Aztán a benzinkúttól hazáig még aludtam egyet, és akkor már film sem ment, majdnem teljesen sötét volt a buszban. 3/4 9-re értünk vissza a Hősök terére, aztán én kb. negyed 10-re értem haza ide (mert anyuék hazahoztak). És még ekkor jött a séta Marcival. Egy porcikám sem kívánta, és valószínűleg csak azért tudtam rávenni magam, mert vittem megint váltócipőnek túracipőt, így aztán a bakancs nem készítette ki totálisan a lábamat. Annyira összeszedtem magam, hogy a Duna-parton még kergettem is a kutyát, hogy örüljön. (Örült.) Este még tortát kellett volna sütni, de amikor fél 11 körül végre leültem, nem bírtam többet felállni.
Nagyon jó nap volt ez is, tényleg érdemes őket választani, és remélem, hogy tavasszal megyünk még velük ide-oda.
Reggel 6-kor indult a busz a Hősök terétől, de mi már fél 6-ra kint voltunk. Én 5:10-re kellett, hogy elkészüljek, és ez 4 órai keléssel sikerülhetett volna simán is, de csak csücskösen jött össze, mivel ahogy hozzáértem a szobai villanykapcsolóhoz, egy pukkanással kiégett a villanykörte. Erre így reagáltam: “Ezt most nem mondod komolyan”, és bíztam benne, hogy jön valami válasz: “Na jó, tényleg csak vicc volt”, de nem. Mázli, hogy véletlenül pont tudtam, hol a fejlámpa, így egyik kezemben azt tartottam, a másikkal meg öltöztem meg pakolásztam. Így aztán minden elég lassan ment.
Mi voltunk az elsők a buszvezetőn kívül, és végül nem is indultunk el 6-kor, csak negyed 7-kor, mert egy fiatal pár akkorra érkezett meg. 4 óra volt összesen az út, közben fél órára megálltunk egy benzinkúton. 10 körül futottunk be Tornaváraljára, és nemsokára el is indultunk a Szádelői völgyben felfelé. Lényegesen könnyebb menet volt ez, mint a Medve-szurdok bevezető része, ráadásul az akkori 150-hez képest csak 50-en voltunk, úgyhogy a hangulat is egészen családias volt. Kb. két óra laza séta után megérkeztünk egy “Hüttéhez”, ami lényegesen ridegebb volt, mint az Ausztriában látott Hütték bármelyike, de a célnak persze megfelelt, és még Deli csokit is árult benne egy magyar bácsi. (Az annyira nem meglepő, hogy magyar, hiszen Tornaváralja lakosainak fele magyar, de azért nekem csak sikerült meglepődni.) Ennél a “Hütténél” kicsit hosszabban időztünk, mint azt én célszerűnek láttam, éppen volt idő odafagyni (nagyon-nagyon-nagyon hideg volt, ezen a ponton felvettem azt a sapkámat, amit alapvetően csak a legdurvább téli zimankóban hordok), viszont szórakoztatásra ott volt egy helyi érdekeltségű kutya, aki már nagyon öreg lehetett, de töretlen lelkesedéssel kunyerált.
A Hütte után visszamentünk egy darabon, átkeltünk azon a patakon, amibe anyu mintegy 10 évvel ezelőtt egy nyaralás alkalmával katapultálta a fényképezőgép objektívvédőjét, és megindultunk felfelé. Még a csúcs előtt többször is kiláttunk, és gyönyörű volt az egész, nagyon megérte elmenni ide is. Csodaszép az őszi erdő, többet kéne ilyenkor fák között sétálni. Még a tök hétköznapi avarról is nagyon szép képet lehetett lőni.
Amikor felértünk a hegycsúcsra, némileg kettévált a csapat. Az egyik része ment a turistaúton az erdőben, a másik része meg ment a hegygerincen úttalan utakon, néhol a susnyásban. Nem nehéz kitalálni, hogy mi ez utóbbi túrán vettünk részt, de szerintem mi jártunk jobban, mert mi így legalább fél órát gyalogoltunk úgy, hogy közben folyamatosan kiláttunk, és nem is akármilyen panoráma tárult a szemünk elé.
Aztán a csapat két fele összefutott hirtelen, és megindultunk lefelé az ördögszántáson. Nagyon nehéz terep volt, bár annyira nem viselt meg, mint a Medve-szurdoknál a másfél óra lefelé battyogás apró köveken. Ezek a kövek legalább óriásiak, így viszonylag könnyen lehet kőről-kőre lépegetve haladni. Azért a térdem így is fáj, és a bakancsban előrecsúszott lábujjam sem köszöni feltétlenül az élményt, de megint csak az a lényeg, mi mindent láttunk közben. Egy idő után előbukkant a fák mögül a tornai vár, és kiderült, hogy mi éppen oda igyekszünk. Így amikor leértünk a hegy közepéig, megint elindultunk felfelé, és végül kikötöttünk a várnál. Olyan szél volt, hogy majd levitte a fejünket, és az eső is csepergett, de az iszonyú ronda fekete felhők végül megkíméltek minket, és csak akkor kezdett szakadni az eső, amikor már a buszon ültünk.
Apuval érkeztünk meg, körbejártuk a várat, aztán lefelé vettük az irányt, és az út felénél szembe jött anyu. Arra gondoltam, nekem biztos rossz lenne egyedül megnézni a várat, ezért visszamásztam vele, és megint körbejártam az egészet. Közben még arra is gondoltam, hogy ha én ebben a várban éltem volna, és van a halál után élet, én nagyon szomorú lennék, ha látnám, mi maradt belőle. Kár érte, tényleg, bár romnak is impozáns, és jól mutat a hegytetőn.
Végül fél 5 körül értünk vissza a buszhoz anyuval, és addigra apu meg Zsuzsa néni már a közeli étteremben ebédelt, és nekünk is rendeltek forró húslevest meg valamilyen húst savanyú káposztával és knédlivel. Előbbi nagyon jólesett, mert teljesen átfagytunk, utóbbiról meg azt gondoltam, nem fog belém férni, de azért elfért. (Este meg jól fájt a hasam, hetek óta nem ettem egyszerre ennyit.) Az étteremben nagy sürgés-forgás volt, egy esküvő előkészületeinek utolsó simításaiba sikerült belecsöppenni. A busz végül negyed 6-kor indult hazafelé, mert megvártuk, hogy megérkezzen a menyasszony, és testületileg megcsodáltuk. Az első másfél órában, ami a benzinkutas pihenőig eltelt, betették a Reszkess, Amerika! című filmet (Jean Reno-féle időutazós vígjáték), és számomra is meglepő módon elaludtam az utolsó kb. 20 percen, és csak a benzinkútnál ébredtem fel. Aztán a benzinkúttól hazáig még aludtam egyet, és akkor már film sem ment, majdnem teljesen sötét volt a buszban. 3/4 9-re értünk vissza a Hősök terére, aztán én kb. negyed 10-re értem haza ide (mert anyuék hazahoztak). És még ekkor jött a séta Marcival. Egy porcikám sem kívánta, és valószínűleg csak azért tudtam rávenni magam, mert vittem megint váltócipőnek túracipőt, így aztán a bakancs nem készítette ki totálisan a lábamat. Annyira összeszedtem magam, hogy a Duna-parton még kergettem is a kutyát, hogy örüljön. (Örült.) Este még tortát kellett volna sütni, de amikor fél 11 körül végre leültem, nem bírtam többet felállni.
Nagyon jó nap volt ez is, tényleg érdemes őket választani, és remélem, hogy tavasszal megyünk még velük ide-oda.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése