LizaGazdija

Ma megint úgy érzem, hogy vagy beleestem a nyúl üregébe, vagy átkerültem a tükör másik oldalára, de hogy valami alternatív valóság jött létre körülöttem, az egészen valószínűnek látszik. Adott egy oldal, amit én naponta látogatok, ahol az emberek könyvekről beszélgetnek, könyveket értékelnek. Meg még egy csomó más dolgot is csinálnak, de ez a kettő a fő csapásirány. Én ezt az oldalt szeretem, mert jól lehet rendszerezni a segítségével az olvasásaimat, számon tudom tartani, mit olvastam, mikor olvastam, melyik évben hány könyvet olvastam, kiírhatom a legjobb idézeteket könyvekből, és aztán nem vesznek el, mint a papírcetli vagy a vonalas füzet. Történt néhány napja, hogy egy tag nem ezen az oldalon, hanem a saját blogján, ami viszont elérhető az oldalról, azt merte mondani, hogy neki a kedvenc funkciója az oldalon, hogy meg tudja ott jeleníteni a blogját. Erre kapott egy figyelmeztetést, hogy ha nem viselkedik jól, törlik. Megkérdezte, miért, nem kapott választ. Ezek után még egy ig

Az utolsó londoni napunkon eléggé későn indultunk, és nekem kicsit sajgott a szívem a cseh fiú miatt. Egyébként az a csapat is aznap ment haza, eléggé együtt mozogtunk, úgy látszik, mert szerintem ugyanakkor is érkeztek, mint mi. Mivel a harmadik napba már nem fért bele a British Museum, áttettük erre, a negyedikre. Annyira eltévedtünk odafelé menet, hogy talán ez volt a rekord a héten. Egyszerűen képtelenek voltunk megtalálni a múzeumot, pedig többször is kértünk útbaigazítást. Végül azért csak megoldottuk, de hát... Az útikönyvünk javasolta, hogy ne akarjunk mindent megnézni, mert akkor napokig bent leszünk, inkább válasszunk ki egy tárlatot, vagy esetleg az általuk javasolt top 10 látnivalót keressük fel. A múzeum bejáratánál szerzett térkép is javasolt egy top 10-et, ami nem esik egybe teljesen az útikönyv listájával, de mi azért a múzeumnak hittünk. Így aztán bejártuk a teljes épületet, minden kiállításon voltunk, csak nagyon kevés helyen álltunk meg, és nagyon keveset olvastunk

Nyálkás, esős időre ébredtünk, és hideg is volt. Reggeli után nyakunkba vettük a várost, és már második alkalommal nem tévedtünk el. A Parlamentnél és a Big Bennél kezdtük a városnézést, de egyikbe sem mentünk be, csak körbejártuk és -fényképeztük. Aztán elüldögéltünk egy kicsit a szomszédos parkban, ahol ott volt egy szobor talapzata meg az üzenet, hogy a szobrot kölcsönadták, majd jövő szeptemberben hazajön. Addig is odatettek azért egy képet. Ez nekem nagyon tetszett, be kell vallanom :) Eye, Big Ben (és Parlament), Westminster Abbey A szomszédos park. Az eső szakad, de még nem adtuk meg magunkat, nem vettük elő az esőköpenyt. Kissé mintha nyálkás lenne az idő - de azért nagyon szép a látvány Fotókiállítás a koronázás 60. évfordulóján, és ez a kedvenc képem: a négyéves Károly szétizgulja magát anyukája koronázási ünnepségén. Nem édes? Az ország legrégibb ajtaja, mintegy ezeréves. Az apátság kerengőjében van egy emléktábla Cooknak és Drake-nek. Gyönyörű.

Nagyon érdekesek a reakciók arra a hírre, hogy megyek a kávézóba dolgozni. A döbbenet általános, amit nem igazán értek, de ennek talán az az oka, hogy nekem van olyan csoporttársam, aki már egyetem alatt elkezdett kávézóban dolgozni, azóta sem csinált mást, amennyire én tudom, és nekem ez sosem volt furcsa, mert azt láttam rajta, hogy tökre szereti ezt a munkát, és ennek örültem. Egyébként sem értettem soha, hogy miért kell lenézni azt, aki pultos/pincér/felszolgáló, mi azzal a baj, ha valakinek ez a munkája. A döbbenet utáni reakciók eltérőek. Van, aki örül, hogy valami újat is kipróbálok, lehet, hogy beletanulok ebbe, és ennyivel is több leszek. Van, akinél a döbbenet után is a döbbenet jön. És van olyan, akinél a döbbenet után az következik, hogy hirtelen elkezd lenézni, pont úgy, ahogy minden pultost/felszolgálót/pincért lenéz, és ezt igyekszik éreztetni is. Ez a legérdekesebb mind közül. Merthogy én ugyanaz vagyok, aki eddig voltam. Nem változtak a tulajdonságaim, nem változott