LizaGazdija

Joanne Harris az egyik kedvenc írónőm, és több szép emlék is köt hozzá. Az ő Chocolat című regénye volt az első nem könnyített olvasmányom angolul tizenpár éve, és nagyon nagy öröm volt, hogy értettem. Az ő Faith and Hope Go Shopping című novellájának köszönhetem, hogy ma fordítok. Amikor néhány éve Magyarországon járt, természetesen elmentem az író-olvasó találkozóra, dedikáltattam vele az összes kötetet, ami akkor megvolt (nem kevés), és nagyon szimpatikus volt, mert minden olvasójával beszélgetett, úgy nézett ki, mint akit tényleg érdekelnek azok a vadidegen emberek, és azt is szívesen vette, amikor egy nő odaült mellé egy hosszabb beszélgetésre. No, de mondjak valamit erről a kötetről is. A kedvenc történeteim (nem meglepő módon) Faith és Hope novellái lettek. Nagyon a szívembe zártam ezeket az idős hölgyeket már kilenc éve, és nagyon megörültem, amikor láttam, hogy megint van róluk hír. Az első novella, az utazós jobban tetszett, mert jólesett, hogy Chris milyen szépen bánik a nén...

Az van, ehhez kétség sem fér. Például váratlanul úgy alakult, hogy a jövő héten elutazom az olasz határ közelébe (6 óra vonatozásra található innen a hely), és napokig folyamatosan végtelen havat fogok látni. Hacsak addig el nem olvad a hó, de hát az nagyon csúnya lenne tőle. Majd erről mesélek később. Reméljük, lesz mit. Jut eszembe, a szombati hótalpas túráról is mesélhetnék, végül is arról is van mit. Na, majd arra is sort kerítek.

Este hatkor jöttem rá, hogy elfelejtettem megenni ebéd után a napi betevő négy kocka csokimat. Elfelejtettem. A csokit.  És utólag sem ettem meg, mert már hat óra volt, és hat után nem eszem. Ez valami egészen új.