LizaGazdija

Szívet melengető könyvecske egy családról, amelynek tagjai soha nem unatkoznak, és humorosabbnál humorosabb kalandokba keverednek. A középső gyerek, Laci naplójából értesülünk körülbelül egy év különböző történéseiről. A belvárosi lakásban van minden, mi szem-szájnak ingere: két szoba, három gyerek, megszámlálhatatlan biológiai és kémiai kísérlet, rengeteg állat, na és mit sem érne az egész szomszédok nélkül. Belviziék elég súlyos esetnek tűnnek, kellően megutáltam őket a 150 oldal alatt, de azért persze minden jó, ha jó a vége. A kedvenc epizódom Filu kalandja, aki egy filodendron, és a szeleburdi kis család még sétálni is hordja, hiába, no, a növényeknek is kell az izgalom meg a levegőváltozás. Kihagyhatatlan, én mondom. Igaz, végül csak négy pontot kapott, de ha ma túlestem az óratervek legyártásán meg a takarításon, megnézem az 1981-ben készült filmfeldolgozást itt , majd pediglen utánanézek, milyen lehetőségeim vannak a regény folytatásának, a Hajónaplónak a beszerzésére. UPDAT

Gondoltam, úgy zárom le a Laura-olvasást, hogy elolvasom egy életrajzát is. Erre a könyvre esett a választásom, mert azt ígérte a leírás, hogy rengeteg kép lesz benne. Van is, úgyhogy ilyen szempontból nem csalódtam. Többnyire olyan dolgokat mond el kis színes gyanánt Lauráról, amiket egyébként is lehet tudni, de például arról még soha nem olvastam sehol, milyen volt a kapcsolata a lányával, Rose-zal, és örülök annak a néhány fotónak is, amit a neten nem láttam. Két olyan új infóval is szolgált a könyv, aminek kapcsán én eddig elhittem, amit Laura írt a könyveiben, pedig mindkét eset máshogy történt. Egyrészt azt hittem, tényleg a skarlátból maradt vissza Mary vaksága, miközben most kiderült, hogy valójában 14 évesen agyvérzést kapott (!), és ennek következtében veszítette el a látását. Másrészt azt hittem, tényleg Laura gyújtotta fel azt a szép kis házat De Smetben figyelmetlenségből, miközben valójában az akkor 2 és fél éves Rose volt az elkövető: látta, hogy anyukája nincs magánál

Ez a kötet szintén Laura halála után került kiadásra, amikor is a holmija között megtalálta a lánya az összes levelet, amit San Franciscóból küldött Almanzónak 1915-ben. Rose akkoriban éppen abban a városban élt, a világkiállítás meg akkora esemény volt, hogy nem szerette volna, ha az édesanyja lemarad róla. Éppen ezért egy humoros kis levélben meghívta őt, ez nyitja a kötetet. Aztán a következő néhány a vonatutat írja le, ami egy hétig tartott, a többi pedig már San Franciscót és az ott eltöltött kb. két és fél hónapot. A könyv közepén van egy fényképes szekció, ahol eredeti képeket közölnek a világkiállításról, főleg azokról a dolgokról, amikről Laura is ír a leveleiben. A levelekből több dolog is kiderül számomra. Egyrészt az, hogy nagyon szerették egymást Almanzóval még 30 év házasság után is, és mindketten nagyon szerették a lányukat, ahogy a lányuk is őket. Másrészt úgy tűnik, Laura nem látott annyit a világkiállításból, mint amennyit én megnéztem volna, ha lehetőségem lett