LizaGazdija

Hozta a szokásos színvonalat: szuper volt, öt csillagot érdemel. Volt itt esemény meg kaland bőven, elég csak belegondolni az alaphelyzetbe, miszerint október elejétől április végéig tart a tél a préri közepén található, világtól elzárt, 75 lakosú városkában, ahová az első hóvihar után a vonat sem jut el. Ez 1880-81 kemény tele, amit néha még máig is emlegetnek, annyira rendkívüli volt. Nem semmi élmény lehet 5-6 hónapon át úgy élni, hogy 3-4 napig hóvihar, utána egy napig nyugi, aztán az egész kezdődik elölről. Mindezt mínusz 10 és mínusz 40 közötti hőmérséklet és nappal minimális, éjszaka nuku fűtéssel. Mindemellett megint egy csomó érdekességet megtudtam arról, hogyan zajlott a prérin az élet, milyen praktikákkal maradtak életben az emberek, még ha el is fogyott a szén és az étel. Én hálás vagyok Laurának, hogy ezt mind leírta, és biztos vagyok benne, hogy ezt nehezen viseltem volna a helyében. Ezt a végtelen unalmat, hogy fél éven át gyakorlatilag nem lehet kimenni a házból. Örü

Lenke Rothman nem túl ismert Magyarországon, ami részben talán annak köszönhető, hogy Svédországban élte le az életét 16 éves kora után. Holokauszt-túlélő, ez a regény pedig a kézzel fogható bizonyíték arra, hogy sosem heverte ki, ami vele és a családjával történt. (A képen ő látható egyik húgával, Irénnel.) Nehéz olvasmány. Kissé csapongó, néha összefüggéstelennek tűnik, úgy érzem, csak az írónő tudhatta, hogyan kapcsolódik egyik dolog a másikhoz. Többnyire vad asszociációk követik egymást, tényleg nehéz lépést tartani ezzel a gondolatfolyammal. Megrázó az egész történet, de talán mindennél jobban az, hogy Lenke Rothman soha nem heverte ki azt, ami a holokauszt idején történt. Még 44 évvel a megmenekülése után sem tud szabadulni attól a kérdéstől, miért történt mindez, soha nem jut el az elfogadásig, és ezzel megkeseríti a saját életét. Nagyon sajnálom őt, nagyon nehéz élete lehetett. Persze nem azt mondom, hogy túl kellene lépni ezen, vállat vonni, hogy ez van, de szerintem nem eg