LizaGazdija

Valószínűleg minimum fura, hogy a befejezése után 20 évvel újranézek egy nagyon 1990-es évekre jellemző, retró sorozatot, de hát ez van. Régen a Disney-délutánban ment, és nagyon szerettem, igaz, konkrét emlékeim már csak az első részről voltak. Biztos vagyok benne, hogy nem adták le mind az öt évadot, arra sem vennék mérget, hogy a teljes első lement, szóval annál nagyobb öröm volt, amikor felfedeztem, hogy a youtube-on fent van az egész. Igaz, a 3. évadtól kezdve egészen tragikus minőségben, de hát ez a legkevesebb. Nem gondolom, hogy rajtam kívül bárkit is érdekel ez a sorozat, de most már annyit gondoltam rá, hogy muszáj leírni, mire jutottam. 1. Nagyon szeretem, hogy olyan pozitív, életigenlő. Blossom egy mosolygós, vidám csajszi (Mayim Bialik játszotta, aki mostanság Amy a Big Bang Theoryban), és már a főcímdal is csupa életöröm. Mindig mindennek jó vége van, de mindig mindenki rendesen kiszomorkodhatja magát, szóval nincs benne az a becsapás, hogy mindenen egy legyintéssel túl

Egy darabig nem értettem, miért nem olyan jó film a Johnny Depp-féle Charlie és a csokigyár, aztán megnéztem a Gene Wilder-félét. A Richard Pryorral közös filmjeit ismertem még, azokat is szerettem. Gyerekkorom egy szakaszában, amikor minden A farm, ahol élünkről szólt, nagyon szerettem volna, ha kiderül, hogy Laura Ingalls Wilder fia vagy unokája, de hát persze nem az volt :) Sajnálom, hogy ő is elment. Ez egy jó kis videó a legismertebb filmjeiből:

De nem nagyon. Tomi megállapította, hogy túl vagyunk már a randizgatós időszakon, ideje lenne kicsit szorosabbra fűzni a szálakat, amire még úgy is nagyon bólogatok azóta is, hogy amúgy hónapok óta ezt a szorosabbra fűzést tervezgetjük. Tökre lehangoló, amikor megint itt maradok a csodás lakótársammal, miután sikerült öt napot többé-kevésbé együtt tölteni Tomival. Tomi sokkal jobb társaság, fogalmazzunk így. Amúgy meg vége a nyárnak, és nem voltam Máltán. Ez szomorú. Jó eséllyel idén már nem is leszek, pedig megígértem magamnak, hogy minden évben elmegyek egy hosszú hétvégére. Hát, ha más nem, jövő nyáron ott nyaralok, és akkor legalább egy hetet. Nagyon vágyom vissza, hiányoznak a helyeim meg az ottani ismerőseim/barátaim is. Jó lenne, ha holnap nem felejteném el, hogy augusztus 31. van, mert még a végén lemaradnék a tradíciómról. Nyárbúcsúztató, őszköszöntő rituálém már vagy öt éve, hogy augusztus 31-én megeszem egy Magnumot, szeptember 1-jén meg egy Calippót. Idén is jó lenne ta

Lementünk a Duna-partra, ahol van egy kiépített strand, bementünk térdig a jéghideg vízbe, álldogáltunk ott vagy tíz percet, ha nem negyed órát, aztán kijöttünk. Közben láttunk sárkányhajózást, tök jó volt. Meg csodálkoztunk, hogy vannak emberek, akik ebben a vízben úszkálnak, és még élvezik is. Aztán megcsodáltuk Weitenegg IX. századi várának romját, de csak távolról, mert a feljáratot már legutóbb sem találtuk meg, aztán visszajöttünk Taferlbe. Tegnap meg félévfordulóztunk, volt romantikus ebéd Artstettenben, abban a jó kis étteremben, ami már a múltkor is nagyon tetszett nekünk, és mindketten készültünk ajándékkal is. Én egy csodaszép ruhát kaptam tőle, amit nagy örömmel fogok hordani, de még nem most, mert pont egy számmal kisebb, mint én. Ha sikerült kicserélni, talán fotó is lesz róla, mert tényleg gyönyörű. És holnap már hétfő. Meh. Kibírnék még két nap hétvégét, de háááát... Legalább három napra megvan az óratervem is, szóval majd csak szerda este kell összerakni még kettőt

Pénteken rögtön munka után jöttem Taferlbe. Éreztem, hogy kicsit éhes vagyok, és tudtam, hogy ha 5-kor ez van, akkor kb. 9-re ki akar majd esni a gyomrom, tehát úgy döntöttem, veszek valamit a döneresnél, amíg várom a vonatot. Párbeszéd. - Jó napot kívánok! A döner boxban van liszt? - Igen, van, mert a rizs lisztből készül , de majd kihagyom, és cserébe több húst teszek bele. (Pár másodperc döbbent csend.) - Jó.

Olyan feszültség van bennem, hogy az valami elképesztő. Pedig ha feszült vagyok, kaparok. Magamon ezt-azt. Ettől aztán olyan foltjaim vannak, hogy ihaj. Jó lenne majd egyszer találni valami egyéb feszültségoldó módszert, de eddig sikertelenek voltak a próbálkozásaim, pl. a stresszlabdával sem mentem semmire. Mostanában új elem, hogy a hátamra is rámegy az idegeskedés, és eléggé tud fájni, ha sok a stressz. Néha van is olyan érzésem, hogy félbe fogok törni, mert nagyon sok a teher. Azért ilyen valószínűleg nem lesz, de az biztos, hogy bőven van min pörögni. A feszültséget enyhíti, ha elgondolkodom rajta, mi okozhatja. Ma elgondolkodtam, és három okot is találtam. 1. Nagyon szeretném, ha már vége lenne ennek a mostani tanfolyamnak. Nem azért, mert baj van a csoporttal, a kezdeti döccenések után megkedveltük egymást, szóval szeretek bejárni hozzájuk, és ők is szívesen jönnek órára. A baj az, hogy ez egy kezdő csoport, mégis B2-es szintű vizsgát kell tenniük két hét múlva. Mert a megre

Kipróbáltuk, behűtve, vizespohárból is tökéletes :) Aztán majd hétvégén jönnek további vigasságok, de azokról majd utólag.

Amióta eszemet tudom, ez volt az első olimpia, amit nem láttam. Egyáltalán. Jó, Szász Emese eredményhirdetését pont elkaptam, de ezen kívül semmit. Pedig mindig megnézem az úszást, a vízilabdát, a kajak-kenut, és eléggé követem az atlétikát is. Nyolc éve is dolgoztam már, de akkor még főleg magántanítványaim voltak, meg a nyelviskolában szerintem max. heti nyolc órám, négy éve meg ugyan teljes gőzzel suli volt, de nyáron csak a céges tanfolyamok mentek, és azok közül sem mindegyik, szóval bőven volt lehetőségem követni az olimpiát. Ez az első olyan év, amikor végig teljes állásban dolgoztam alatta, bár tegyük hozzá, az is sokat rontott az esélyeimen, hogy ilyen nagy időeltolódás van Bécs és Rio közt - jó eséllyel akkor sem keltem volna fel úszódöntőket nézni, ha nem dolgozom másnap reggel. Nyolc éve még igen, lehet, hogy négy éve is, de most már garantáltan nem. Ja, igen, az sem könnyített a helyzeten, hogy magyar közvetítéshez abszolút nem fértem hozzá, mert bár Szász Emese szereplése

Pár hete Pesten, a ház előtt elment mellettem egy réges-régen volt barátnőm testvére. Bár rögtön felismertem, ami durva, mert tizenegy éve, 15-16 éves korában láttam utoljára, nem köszöntem rá, mert a barátaival volt, velük beszélgetett, meg aztán nem voltam biztos benne, hogy ő felismerne, és akkor meg tök kellemetlen ott magyarázgatni, hogy ki vagyok. Az egyik barátja pont rám is nézett, és először tökre megdöbbentem, miért nem ismer fel, amikor osztálytársak voltunk, és novemberben találkoztunk utoljára, aztán rájöttem, hogy azért, mert nem az osztálytársam az, hanem az öccse, akivel kb. tök egyformák, pedig nem is ikrek. A találkozás hatására mindenesetre aznap éjjel ezzel a régen volt barátnőmmel álmodtam. Hármasban találkoztunk az iskola folyosóján azzal a lánnyal, akire "lecserélt" pár hónappal azelőtt, hogy kiköltöztek volna külföldre családostul. Álmomban már rég nem láttuk egymást, és ő is rég találkozott azzal a másik lánnyal. Ők ketten nagyon örültek egymásnak, na

Rég kaptam olyan szép üzenetet, mint ma tőle. Remélem, holnap koccintani is tudunk arra, hogy ma fél éve találkoztunk először Lienzben, ki is hoztam a Blankától a szülinapomra kapott Bailey'semet. Már csak abban nem vagyok biztos, hűtőben kell-e tartani, hmm-hmm. Délután felidéztük telefonon az első találkozást, mind a négy napját. Tök jó volt összerakni az eseményeket, merre sétáltunk az első napon, hol csúszkáltunk a hóban a másodikon, közben miről beszélgettünk, milyen filmet néztünk első este, ilyenek. Jó, hát hat hónap után nem akkora kunszt, úgyhogy remélem, majd sok évfordulón gyakorolhatjuk, mert igazából úgy 10-20 év után kezd majd komollyá válni, ha sok mindenre emlékszünk.

Sok minden történt az elmúlt héten, de csak az elmúlt hétvégén is. Csütörtökön találkoztunk Fruzsival, és elmentünk abba a parkba, amit pár hete fedeztünk fel. Óriási zöldterület, játszótér, kutyafuttató, kávézó és ami nekem a legnagyobb attrakció: egy mini kalandpark. Nincs sisak, nincs beülő, nem vagy kikötve, igaz, nem is olyan magasak az akadályok, mint egy igazi kalandparkban. Azért én nagyobb biztonságban éreztem volna magam, ha biztosítva vagyok, de így is szuper volt. A végszó az volt, amikor már amúgy is indultunk volna hazafelé, hogy akkorát estem, mint a nagykabát. Volt egy akadály, ami előre-hátra mozgott, arról át kellett lépni egy olyanra, ami meg átlósan. Átléptem, visszanyertem az egyensúlyomat, léptem még egyet, és ebben a pillanatban elnyaltam. Jó nagy zakó volt, de szerencsére nagyon puha az, amivel felszórták a földet, szóval nem ütöttem meg magam. Majd még megyünk, szuper hely. (Bécsieknek infóul: a Keplerplatztól kell sétálni öt percet, vagy a Hauptbahnhoftól kb

Megint különkiadás van, most háborús veteránokkal beszélget Brandon, főleg olyanokkal, akik ott voltak Afganisztánban és Irakban. Igyekszem kerülni ezeket a bejegyzéseket, mert nagyon durvák. Néhány még így is elém került, ha már elém került, elolvastam, és azt állapítottam meg, kegyetlen, hogy ezek az emberek elmennek harcolni, látnak egy csomó brutális halált, aztán hazamennek, és azt várja tőlük a társadalom, hogy huss, felejtsék el, miket láttak, és térjenek vissza a hétköznapokba. Biztos kapnak egy csomó elismerést, mondjuk nyugdíjat meg hasonlókat, de biztos jobban járnának azzal, ha kötelező lenne a pszichológussal, szükség esetén pszichiáterrel történő beszélgetés. Döbbenet, hogy nem kapják meg, és mivel nem mind jönnek rá, hogy kéne, sokan sosem épülnek fel, sőt vannak, akik egyenesen öngyilkosok lesznek. Nem jól működik ez a rendszer.

Amiatt szorongok, sikerül-e jó helyen jó lakást találni jó áron, meg lehet-e kerülni a províziót*, és vajon mikor költözhetünk egyáltalán, mikorra jutunk oda. Persze tudom, hogy októberben, feltehetőleg a hónap második felében, de akkor is. Az váltotta most ki belőlem a szorongást, hogy megnéztem egy lakást, és egész jó is lenne (pici, közepesen van jó helyen, de abban a kerületben, amit szeretek, viszont semmi bútor nem marad benne, kivéve a konyhaszekrényeket), és mivel beleláttam a pasi papírjaiba, felteszem, nem mi kapjuk meg, mert volt már olyan jelentkező is, aki kétszer ekkora havi bevétellel állított oda, mint ami nekünk van. Márpedig tökre a havi bevétel alapján dönt az iroda. Jó, hozzá lehet tenni, hogy a szoba miatt is mit össze stresszeltem, amikor kiköltöztem Bécsbe, aztán milyen gyorsan és milyen jót találtam, még ha olcsó pont nem is volt. De hogy ne csak szorongjak, örülök közben annak, hogy sikerült működésre bírni a nyomtatót két nap sztrájk után. Az volt a baja, ho

Errefelé . Érdemes meghallgatni.

Szombaton felkeltem 4:45-kor, laza 3 és fél óra alvás után. Kicsit futni kellett, de elértem a 6:12-es vonatot Kelenföldön, úgyhogy 8:53-ra már Keszthelyen is voltam. Tomi már ott várt, nagyon jó volt újra találkozni egy hét után. Először sétáltunk egyet a Balaton partján, ittunk kávét ill. jegeskávét, aztán fél 11-kor átmentünk Gyenesdiásra, mert akkortól lehetett bejelentkezni a szállásra. Nos, végül is nem lehetett bejelentkezni, mert még nem volt kész a szoba (a vendéglátónk előző nap eltörte a kezét, nem tudott szobát csinálni, a rokona meg, aki segíteni tudott neki, nem ért rá délelőtt). Így aztán ott hagytuk az előtérben az összes cókmókunkat, kivéve persze a laptopot, amit sehol sem hagyok ott. Visszaültünk a kocsiba, átmentünk Keszthelyre, körbesétáltuk a belvárost, ebédeltünk, aztán bejelentkeztünk a szállásra, majd siettünk Badacsonytördemicre, ahol Tomi egyik húgának, Borinak volt néptáncos fellépése. Megnéztük a táncot, és nagyon tetszett, pedig én alapvetően nem szeretem

Mennyi érem! És Cseh Lacinak sikerült az éremszerzés, és ott áll a dobogón Phelps mellett, hát minnyá' sírok örömömben!

Miután kiderült, hogy nem tudunk együtt utazni a Balatonhoz Tomival, mert ő előbb hazamegy, sokáig töprengtem, hogyan jussak el Gyenesdiásra. Úgy tűnt, megyek Szombathelyre 20 euróért, ott alszom 12-ért, és szombat reggel Keszthelyre vonatozom 10-ért, ahol Tomi fog várni. De tegnap egy lány feltette egy FB-csoportba, hogy 15-ért van mára pesti vonatjegye, úgyhogy úgy döntöttem, ma hazamegyek, otthon alszom ingyen, és reggel 10 euróért lemegyek Keszthelyre, mert ez a legegyszerűbb. Ma délelőtt meg is kaptam a jegyet, és úgy döntöttem, a Hauptbahnhofon veszek hozzá helyjegyet, mert az a tuti. Munka után, a tervezett indulás előtt szűk másfél órával be is jutottam, végigálltam a sort, majd egy közepesen barátságtalan hölgy közölte, hogy nincs már helyjegy mai vonatra, anélkül meg tilos felszállni, mert Hegyeshalomnál úgyis ledobnak a vonatról (Sie werden sowieso rausgeschmissen). Megállt bennem az ütő, elzsibbadt mindenem - kiadtam 15 eurót a jegyre, és nem jutok haza mégsem? Hogy lesz

Neveztem rá, mert most hétvégén a Balatonon leszünk Tomival, és most hétvégére halasztották az úszást is. Még valamikor tavasszal döntöttem el, hogy idén mind a négy úszós eseményen indulok, a hagyományos átúszáson, az I Love Balaton 2x-en, az Öbölátúszáson és a Velencei-tó-úszáson (avagy túratriatlonon) is. Ebből kettő összejött, az Öbölátúszást lefújták, mert hideg lesz a víz, a Velencei-tó meg nagyon messze van Gyenesdiástól, hiába lesz most vasárnap az úszás. Nagyon szimpatikus nekem az Öbölátúszás szervezőinek hozzáállása. Felelősségteljesen döntöttek, nem a pénzhajhászásra ment a dolog - igaz, ez alap, és ha nem így csinálnák, akár nagy bajba is kerülhetnének. Ami viszont már nem kötelező, mégis megtették, és nagyon tetszik: a rendezvényük lefújásával egyszerre elkezdték népszerűsíteni a Velencei-tó-úszást, mindenkit arra biztatnak, menjen oda, mert az is szuper lesz. Ilyenkor úgy tudok örülni :)

Beállítottam a Facebookon, hogy mindig szóljon, ha valamelyik bejegyzésemnek évfordulója van, mert tökre szeretek képeket nézegetni, visszaemlékezni a tök jó élményekre, és megállapítani, hogy jé, ez is már X éve volt. Például a napokban volt egy éve, hogy Szicíliára mentem Máltáról egy egynapos kirándulás keretében teljesen egyedül, és tök jól éreztem magam. Láttam Taorminát, jártam az Etna kráterénél, plusz még két másik kisebb kráterre is felmásztam szakadó esőben, és nagyon élveztem minden percét.   Ez például az Etna tetején készült, és bár csak kb. két méterre voltam a géptől, akkora volt fent a köd, hogy csak ennyi látszik belőlem. Ja, és igen jó idő volt odafönt, 10 foknál semmivel sem lehetett több, úgyhogy ebben a szerelésben fáztam, mint a kutya, mégsem fáztam meg.   Most nem szép?  Aztán ennek a máltai képemnek meg már két éve:   Éppen sétáltam valahová, talán nyomtatni, amikor egyszer csak ez a látvány tárult a szemem elé. Annyira édesek voltak, ahogy

De legalább jó volt. Igaz, hogy déltől 8-ig baromira fájt a fejem, de ezen kívül egy jajszavam nem lehet. A délelőtti szintfelmérő tök érdekes élmény volt, eléggé kellett koncentrálni, és egy csomó érdekes emberrel lehetett beszélgetni. Voltak izgalmas részek, pl. amikor valaki meg sem próbált megszólalni angolul, sőt többször elmondta, hogy tőle ne is kérdezzünk semmit angolul, mert ő egy fél szót sem beszél, majd mondta, hogy neki a teljesen kezdő csoport nem jó, az eggyel magasabb szint szerintünk nehéz lenne-e neki. A legviccesebb rész meg az volt, amikor a mellettem ülő kollégám, aki egy nagyon érdekes pasi, hosszasan elbeszélgetett az egyik jelentkezővel utóbbi durva egészségügyi problémáiról, műtétekről, porckorongsérvekről, egyebekről - ők marha jól elvoltak, én meg kis híján beestem az asztal alá :D Nem bírom az ilyen témákat, egyszerűen tényleg az ájulás környékez ilyenkor. Délután tök jó volt az órám, a csoport is élvezte meg én is, ráadásul tök ügyesek. Olyan szépen has

Tegnap reggel kiderült, hogy ma meg holnap délelőtt is dolgoznom kell, egész nap az iskolában leszek. Ilyen utolsó pillanatos dolgok akkor vannak, ha valaki váratlanul kiesik a csapatból X időre, és egyébként jól is jönnek, mert a tanításon felül még heti 3 órát kell dolgozni, és ez csak ilyen esetekből kaparható össze. Attól függően, mennyire jön össze a kaparászás, lehetnek az embernek plusz meg mínusz órái. A pluszt nem fizetik ki, hanem jóváírják szabadság formájában a naptári év végén, olyan meg inkább ne legyen, hogy december 31-én mínuszban van valaki. Nekem az első hónapomban -12 óra jött össze, mert bár egyszer lehetett volna helyettesíteni, arról lecsúsztam (más gyorsabban válaszolt az e-mailre, ő kapta a lehetőséget), úgyhogy bőven van honnan visszajönni. No de. A lényeg, hogy most szerzek plusz 8 órát, és már jövő héten is lecsaptam egy helyettesítésre, ami újabb 4 óra, szóval augusztus közepére egálba kerülök. Hogy utána mi lesz, majd kiderül, mindenesetre szeptember egyik

Találtam egy optikát egy plázában, ahol szintén azt mondták, menthetetlen a szemüvegkeretem, viszont azt is mondták, hogy három óra alatt átteszik a lencsémet másikba. Kaptam öt keretet, azok közül lehetett választani, el is voltam a próbálgatással vagy három percig, és közben arra gondoltam, mennyire utálom én a szemüveget, sokkal jobban tetszem magamnak szemüveg nélkül, kár, hogy nem hordhatok kontaktlencsét. Végül az optikus segített választani, majd azt mondta, két órán belül meglesz az új keret. Hazajöttem, kicsit dolgoztam, ettem, visszarohantam, és tényleg ott volt már az új szemüveg. Ha nem számítjuk, hogy nem szeretek szemüveges lenni, tök szép, és tulajdonképpen nem volt nagyon drága sem, főleg ahhoz képest, hogy két óra alatt készült el, és Ausztriában vagyunk. Aztán lehet, hogy otthon ennyi pénzből új lencsét is kapok, de mindegy, az a lényeg, hogy nem ment rá a gatyám. És megint látok, és ez nagyon jó, már nem is fáj a fejem. Amint kiléptem az üzletből, leszakadt viszont

Bementem az optikába, közölték, hogy ezzel a kerettel nem lehet mit csinálni, de szívesen készítenek nekem új szemüveget kb. egy hét alatt. Aha, király. Addig félvakon eléldegélek, különösen fájdalmas pontként a hosszú hétvégére tervezett balatoni nyaralást is majd inkább sejtem, mint látom. Meg a... Munka után még elrohanok egy optikába, akik úgy hirdetik magukat, hogy mindent és bármit megoldanak, igaz, kva messze vannak, és ha az sem sikerül, akkor rendelek a netről kontaktlencsét. Ehhez persze előbb írnom kell az otthoni optikába, hogy szerintük melyik szemem pontosan hányas, mert ezt nem bírom megjegyezni, viszont a maradék 3 kontaktlencsémet, amit nehezebb időkre eltettem, miután letiltottak róla, nem találom. Most vagy azért, mert sz*rt se látok, vagy az is előfordulhat, hogy hazavittem, mondván, úgyis Magyarországon lesz majd szükség rá egyszer sokára. Jelen pillanatban nem érdekel a fenyegetés, hogy esetleg leválik a szaruhártyám vagy bármi, én nem szeretnék félvakon tölteni h

Az Olimpia csoda. Olyankor kevésbé, amikor egy idióta riporter Szász Emese arcába tolja a mikrofont a győzelme után, és felteszi azt a remekbe szabott kérdést, miszerint hogyan fogja meghálálni a Rióban és a tévé előtt izguló szurkolóknak a szurkolást. Ööö, izé, azon felül, hogy most nyert aranyérmet? Ez komoly? Meg az is fura, amikor valaki azt fejtegeti a Facebookon, hogyan fordulhat elő, hogy egy olyan ország, amit Brazília nem, csak a NOB ismer el, indulhat a riói olimpián, majd hozzáteszi, hogy szomorú, hogy a politika beszivárog ebbe az eseménybe. He? De mindegy is, ott tartottam, hogy az Olimpia csoda. Az első nap két magyar arany, a második napon futamgyőztes a menekültek csapatának szír úszónője, és cselgáncsban megszületik az Olimpián először induló Koszovó első érme, ami mindjárt egy aranyérem. Én szeretem az Olimpiát, jó érzéseket ébreszt

Tegnap este éppen törölgettem a szemüvegemet, amikor piff, elpattant a kerete egy ponton. A lencse kiesett, a keretnek annyi. Mivel 2,5-2,75-ös a szemem, gyakorlatilag rohadtul nem látok semmit szemüveg nélkül. Jó, ez nem igaz, a nagyvilágot azért viszonylag élesen látom, de feliratokat egészen közelről sem tudok elolvasni, a vakegérségem akadályoz a tájékozódásban meg úgy a körülöttem lévő világ élvezésében is. Komoly volt ma így várost nézni Danival, de azért minden ment, csak úgy megfájdult a fejem estére, mint az állat, és akkor ma még nem olvastam semmit a fordításomból, pedig szemüveg nélkül csak számítógépezni igazán szórakoztató. Meg ha holnap délelőtt nem tudják helyben meghegeszteni nekem a keretet a kinézett üzletben, akkor még tanítani lesz nagyon mókás úgy, hogy két méterről már nem látom tisztán az arcokat, ennél fogva a hallásom is tovább romlik, mert esélyem sincs leolvasni a szájakról, amit alapból nem hallok. Úgyhogy inkább nagyon-nagyon erősen bízom benne, hogy meg l

Mindenki teljesen tropa volt ma körülöttem, és én sem vagyok kivétel, nap végére már nem bírtam kinyögni egy értelmes mondatot németül, pedig máskor szokott menni. Mégis akkor éreztem azt, hogy mindannyiunknak jót fog tenni a hétvége, amikor felmerült a kérdés, hogy Shakespeare ugye amerikai volt. Hűtsük is le magunkat egy igen bevállalós medvemamáról és két bocsáról készült durva videóval:

Pesten marad. Jó, nem mindig, de azért most már többedszer fordult elő. Egyszer a laptopom töltője, egyszer az egerem, most a fülhallgatóm. Mivel mostanában három részletben egy órát filmezek naponta*, plusz Skype-on órákat is tartok, a fülhallgató nagyon kell, úgyhogy vettem egy másikat. Tök jót találtam, az eddigit nem is nagyon fogom már használni, ha újra nálam lesz, max. a táskámban fogom hordani, hogy ha a telefonon zenét akarok hallgatni (ez ritka), akkor legyen mivel. Ez olyan fontos történés, nem is értem, miért érzem szükségét, hogy megosszam. Ehh. *Ebéd mellé egy Family Guy, munka után a gyümölcs + sajt + kakaó + mogyoró kombó mellé egy Blossom, majd este, amikor már mindennel készen vagyok, és már csak a zuhanyzás van hátra, még egy Blossom.

1. Az I Love Balaton 2x után még erősebbé vált az érzés, ami a nagy átúszás után fogalmazódott meg bennem: lehet, hogy érdemes lenne egyszer fél évet arra szánni, hogy megint megtanuljak gyorsúszni*, valamint kicsit felgyorsuljak, és aztán jövő nyáron nem 3 óra alatt úszni az 5,2 km-t, hanem mondjuk 1,5 alatt. 2. Megint fel kellene készülni a félmaratonra, és le is kéne futni, ha már. Ja, hogy a térdem már két éve is kicsit belehalt? De már jobban van, már szinte csak akkor fáj, ha futok :D 3. Ha már lúd, legyen kövér alapon fel kéne készülni a maratonra is, és aztán azt is le kéne futni. Eredetileg úgy terveztem 2014-ben, hogy áprilisban félmaraton, októberben maraton, csak 1. tökre szétment a térdem a félmaratonon, ezért letettem a tervről, 2. elmentem Máltára, és nem voltam otthon októberben. Maraton persze Máltán is van, csak sokkal nagyobb szívás, mint otthon, mert 1. sokkal párásabb/melegebb a levegő az év bármely szakában, 2. Máltán bőven van a távban szint, míg a budapesti

A tanfolyam közepén kell íratni egy tesztet a résztvevőkkel, aminek tulajdonképpen nincs következménye, de azért jelzi, ki hol tart. Nálunk ma jött el a tesztírás napja. Úgy el tudok szomorodni, amikor mindent szinte már unalomig gyakorlunk, mindenki mindenféle mondatból elmond és leír összesen vagy száz-százhúsz darabot, meghallgat még ennyit, és aztán a tesztben nem megy. És ilyen hülyeségeken csúszik el, hogy oda van írva, a mondatokat am/is/are (not)-tal kell kiegészíteni, erre 5 mondatból 3-ba beírja, hogy do/does/doesn't. Azért miután kiszámoltam a százalékokat, felvidultam. Csak egyetlen (nagyon gyenge) résztvevő nem érte el a 60%-ot, egy embernek lett 60 és 70% közötti eredménye, és ha jól emlékszem, öten írtak 80% fölöttit, ebből ketten még ráadásul a 90%-ot is túllépték. Szóval ügyesek voltak. Nem is értem, miért vagyok ilyen nyomi.

Meg tinikoromban. Lefeküdtem fél 11-kor, és még fél órán át olvastam Salinger Kilenc történetét. Az volt a terv, hogy egy órát olvasok, csak belealudtam. Gyerek- és tinikoromban hosszú éveken át minden egyes nap olvastam még egy-két órát lefekvés után, sőt az is megesett, hogy egyáltalán nem aludtam, hanem úgy mentem másnap iskolába, hogy előző este 9-től reggel 6-ig folyamatosan olvastam. Az a tény, hogy a Kilenc történet már tizenéves koromban is ott figyelt a polcomon (el is kezdtem, de csak egy-két oldalig jutott, valahogy nem volt hozzá hangulatom), és a gyönyörű, ízes, régi fordítás csak hozzátesz a nosztalgiához. Nekem tök jó volt gyereknek meg tininek lenni. Na jó, tininek lenni szívás volt, ha a társas kapcsolataimat nézzük, de az olvasás emléke mindent megszépít.

fáj a fejem. Nagyon. Pedig sosem szokott. Azon gondolkodom, lehet-e, hogy azért van ez, mert a suliban többnyire felém fújja a levegőt a ventillátor. Akárhogy is, elég kellemetlen az ügy :( Jó lenne, ha hamar elmúlna. Ami viszont jó: - tegnap itt volt Tomi, este jött, reggel ment, - végére értem a nyersfordításnak, végre mehet a szöveg letisztázása, amire nem akarok egy hétnél többet szánni. Utána kapok magamtól kb. három-négy nap pihenőidőt, amikor délelőtt _semmit sem_ csinálok, sőt mi több, 9-nél előbb nem kelek fel, aztán meg a doktorin fogok ügyködni délelőttönként, amíg meg nem kapom a következő fordítást.

Múlt héten elmaradt, de tegnap megrendezték végre, úgyhogy elmentem rá. Persze ha időben feltűnik, hogy ez nem egy szombati, hanem egy vasárnapi nap, akkor lehet, hogy nem nevezek rá, bár utólag már látom, hogy kár lett volna kihagyni. Az első megrendezése óta nézem epekedve, hogy milyen jó lenne elmenni rá, de sosem alakul úgy. Illetve most végre igen. Mivel szombat éjjelre már semmiféle szállás nem volt Zamárdiban, gondoltam, a 6:05-ös vonattal lemegyek, 8-ra, mire kezdődik a rajt, pont oda is érek a strandra, onnan még kb. fél óra, mire megtalálnak az előnevezettek között, orvosi vizsgálat, ruhatár, melegítés, stb., és akkor, ha fél 9-kor indulok, esetleg fél 11-re visszaérek, és akkor a 11-es vagy a deles vonattal visszajutok Pestre, ami azért jó, mert simán ott leszek 19:10-kor Kelenföldön, ahová értem jön a telekocsis srác. Ehhez 4-kor kellett volna kelni, fel is ébredtem, de becsuktam a szemem, hogy csak 10 percet szundizom (1-kor feküdtem, szóval nem tűnt túl reálisnak, hog