LizaGazdija

Megsütöttem életem első krumplis pogácsáját, és azt hiszem, finom lett. Azért nem biztos, mert nagyon-nagyon régen ettem ilyet utoljára, szerintem még akkor, amikor Nagyi Lőrincen lakott, aminek úgy 14-16 éve, ezért nem emlékszem, pontosan milyen volt annak a pogácsának az íze. Egy biztos: sikerült az élesztő felfuttatása, szépen megkelt a tésztám, nem égettem el a pogácsákat, úgyhogy részemről elégedett vagyok az eredménnyel. Mostanában időnként magától kikapcsol a gépem, máskor lefagy, meg ilyeneket csinál. Gondoltam, hátha a sok feltelepített hülyeség miatt, ezért este nekiálltam gyomlálgatni. Még csak a G betűnél járok, órák óta csinálom, és döbbenetes, mennyi szemét van/volt szerencsétlen gépen. Remélem, most megmentettem a lelki üdvét, és hajlandó lesz még működni egy darabig. (Panaszom nem lehet rá: napokon belül 5 éves lesz, és semmi komoly baja nincs, mármint ezen a leálláson/lefagyáson kívül.) Lefényképeztem gyerekkorom meghatározó béka-élményét. Íme: Nekem ők voltak...

És amikor már azt hinném, ezen a napon ennél lejjebb már nincs, akkor az élet rácáfol. Levittem sétálni a kutyát, és bemerészkedtem a parkba, gondolván, az a csapat, akiket annyira nem kedvelek, később szokott lejárni. És nem! Pont ott voltak, pont beléjük futottunk. Három pasi, ebből mondjuk az egyiket még sosem láttam, de a másik kettő miatt nem szerettem a csapatot. - Hát hol voltál te, Londonban? - kérdezte az egyik. - Nem, itthon voltam, csak nem sétáltam a kutyával. - De hát már mióta nem láttalak! Hát nyáron láttalak utoljára! - Igen, azóta nem volt nálam a kutya. [Ebben nem vagyok biztos, összevissza van bennem az idő, de könnyen lehet, hogy csak kerültem a parkot, azért nem találkoztunk.] - És hogy vagy? - Köszönöm, jól. És ti? - Nagyon jól. Ej, de vidám csajszi vagy! Pocid van? - és nézte a hasamat. - Dehogy van pocim! - Nincs pocid? - Nincs. - Hát, azt hittem, légy ment a levesbe. Erre én elfordultam, inkább a kutyára koncentráltam, de ezek az idióták csak nem...

Többek szerint azért történnek velem ezek a rossz dolgok, hogy majd értékelni tudjam, amikor felváltják őket a jó dolgok. Jelezném, hogy fáj ám ez nekem. Nem mintha feltételezném, hogy ez bárkit is érdekel rajtam kívül, de azért gondoltam, szólok.

Valamilyen oknál fogva nyomasztó nekem, hogy amikor jövök el a koreai családtól, a tök sötétben a távolban világít az Erzsébet-kilátó. Legalább ugyanennyire nyomasztó, amikor jövök el a koreai családtól, és a tök sötétben és sűrű ködben nem látszik a távolban a kivilágított Erzsébet-kilátó. Azt hiszem, az lehet a magyarázat, hogy nem nagyon kedves a szívemnek a misztikum.

Kevesebb dolgot kellene csinálni párhuzamosan, és akkor 1. nem lennék ennyire fáradt, 2. nem lennék állandó stresszben attól, hogy úgy érzem, nem tudom rendesen elvégezni a feladataimat.

Megjött Marci három napra, és még mindig olyan, mint egy kis kezes bárány. Ráadásul örül is nekem :) Már megreggelizett, most nagy játszás van, megyek is :)