LizaGazdija

Mert felbosszantottak. Legyen már vége a hülye szóbeli érettségiknek, és mindenki hagyjon engem békén!

Ez rögvest ki fog derülni, attól tartok. Rosszabb esetben még akár gonosz boszorkány is lehetek. Ezt nem könnyű nekem felvállalni, miután köztudottan kudarckerülő és problémaorientált vagyok, pedig nagyon dolgozom ezen tulajdonságaim megváltoztatásán. Bizonyos esetekben sikerül is úgy tennem, mintha siker- és célorientált lennék, de aztán mindig adódik egy újabb kihívás, aminél már nem tudom ezt a formámat hozni. Ez is egy ilyen kihívás. Nagyjából három-négy órája tépelődöm rajta, pedig csak egy nyomorult emil. Tudom, hogy igazam van, de azt is tudom, milyen a diák, mert én is voltam/vagyok diák, és volt sok osztálytársam is, van sok csoporttársam is, és pontosan értem, miért van az, ami. A gond ott van, hogy a diák nem érti, miért nem jó az, ami van. Egyébként valószínűleg sosem fogom már megérteni, miért hiszi azt mindenki, akár diák, akár nem, hogy a tanár nem csinál semmit egész álló nap, csak a tökeit vakargatja (ha nő, akkor mondjuk a seggét), de ezt tapasztalom. Mintha semmi ten

Délután fél négykor találkoztunk. Átmentünk a Mekibe, és beszélgettünk. Mindenféle témák előkerültek, igazán nem sok minden maradt, amit ne beszéltünk volna meg. Aztán egyszer csak csörgött a telefonom. Elővettem, rápillantottam az órájára, és azt láttam, hogy fél nyolc van. Sokkolt a felismerés. Úgy beszélgettünk négy órát, hogy fel sem tűnt az idő múlása. Én a magam részéről legfeljebb fél 6-ra tippeltem volna, annál többre semmiképp. Meg is beszéltük, hogy szervezünk még hasonló alkalmat, mert tök jó volt :) (Bár nem tudom, a válasz sms-t megkapta-e, de reménykedem benne, hogy igen.) Legközelebb lehetne itt csinálni. Itt puhább a fotel, kevésbé süt be a nap, és még sütit is lehet teremteni igény szerint :)

Tegnap meg ma voltam bent. Adtam tiszteletpéldányt a könyvből három tanárnak (ofő, P. Margit, R. Mónika), és mind nagyon örültek nekem is, a könyvnek is. Olyan tanárok is emlékeznek még rám, akikről nem gondoltam volna, mert igazán nem tanítottak sokáig. Jólesett :) Beszélgettem hosszabb ideig az ofővel és a némettanárnővel is. Nagyon jó volt, hiányzott már. Sikerült elintézni azt is, hogy a németes tangyakot ősszel náluk csinálhassam. Hurrá :) Ennek nagyon örülök, nagy kő esett le a szívemről. Persze még nem egészen 100%, mert még nincs a TO-n a kérvény meg a befogadó nyilatkozat, de péntekig eljuttatom. Jajj, az élet szép :)

Vasárnap kirándultunk öten: Tomi, Zsuzsi, Janó, Liza meg én. Jó volt. 12 és fél kilométert mentünk, ebben volt egy elég hosszó, elég meredek mászós rész, nekem az volt a kedvencem. Amit viszont utáltam, az az volt, amikor beértünk Szentendrére a Cseresznyevirág (vagy milyen) utca 280-as szám környékén, és legalább egy órán át mentünk lefele a dombról. Már kezdtem azt hinni, hogy ennek a dombnak nincs is alja, amikor végre megérkeztünk a kocsihoz. Liza nagyon szépen bírta a túrát, csak a felfelé kaptatós résznél esett rosszul neki, hogy nem terelgethette a kis nyáját, ahogy szokta. Nem érdekelt, nem vettem le róla a pórázt egy pillanatra sem. Ősszel már bizonyította, hogy süket, mint a nagyágyú, és nem hallja meg, ha utána kiabálok, hogy jöjjön vissza. Azt meg kicsi kora óta lehet tudni róla, hogy simán elbóklászik akár a szomszéd kerületig is, ha nem szólunk rá, és még csak észre sem veszi, hogy már nem a kapu előtt szaglászik. Szóval ezt az erdőben pláne nem játsszuk. Így is volt pers