LizaGazdija

Tudjátok, milyen érzés az, amikor ígérnek valamit, aztán négyszer-ötször megváltoztatják az ígéretet, egy esetben pont akkor, amikor már azt hiszed, azért hívnak, mert teljesült, amit ígértek? Elárulom, hogy nagyon-nagyon-nagyon rossz, hatalmas csalódás, nagyon nehéz, szinte kibírhatatlan. Két napja konstans sírhatnékom van, és úgy érzem, már soha nem lesz jó. Sose érezzetek, ezt tanácsolom. Tényleg minden könnyebb lenne, ha az ember lélek nélküli robot lenne. Miért nem lehet az? Vagy legalább én miért nem lehetek az?

Szükségem van valakire, aki hétfőn vagy kedden délelőtt segít nekem visszavinni a fenyőfámat a soroksári Oázisba. Nem kell, hogy kocsija is legyen az illetőnek, de nagyon kellene, hogy busszal eljöjjön velem, mert egyedül nem tudom olyan messzire elhurcolni a fát, mert ahhoz nagyon nehéz. Sajnos a délután nem jön össze egyik nap sem, mert csak 6-ig vannak nyitva, és én akkor még simán dolgozom. Légyszi, valaki! Hálám jeléül mondjuk fel tudok ajánlani egy Cserpes-látogatást, na?

11-12 éves koromban adták először a tévében A farm, ahol élünk című sorozatot, aminek akkora rajongója voltam, hogy még a főcímről sem maradhattam le soha. Megfogott az a hangulat, akkor éreztem először, hogy ha lenne időgépem, abba a világba utaznék vissza, és ez azóta sincs másként. Nagyi látta, mennyire szeretem a sorozatot, tudta, hogy mit szeretek rajta, ezért aztán a kezembe adta B. S. Aldrich könyveit. Hármat olvastam tőle: És lámpást adott kezembe az Úr, Száll a fehér madár, A múlt dala. Nagyi nem tévedett: nagyon-nagyon szerettem ezeket a könyveket. Amikor aztán meghalt, megkérdezték a szüleim, mit kérek a hagyatékából, és én ezt a három könyvet kértem. Csak kettő került elő, de úgy gondoltam, A múlt dalát is beszerzem antikváriumból, és ha már ott voltam, és ott volt egy eddig számomra ismeretlen Aldrich-mű, hát azt is elhoztam. Gondoltam, hátha felidézi nekem/bennem azt az időt. Nagyjából sikerült. Érdekes, hogy most is úgy éreztem olvasás közben, hogy addig volt jó,