LizaGazdija

Azt nem értem, miért éles lőszerrel kell rálőni, ha beesik hozzá valaki. (Amúgy hogy tud beesni hozzá valaki?) Az altatólövedéket nem pont arra találták ki, hogy ártalmatlanítsa az állatot, aki közben életben marad? Vagy nincs pillanatok alatt ható altatóanyag? Pedig van, Liza műtét előtti altatásai úgy működtek, hogy az egyik másodpercben betolták neki az anyagot, a másikban felborult és hortyogott. Ilyet nem lehet akkora adagban alkalmazni, ami egy gorillát is kiüt? Úgy sajnálom szegényt. Nem ő választotta, hogy ott élhessen az állatkertben, és a gyereket sem ő hívta, nem ő tehetett róla, hogy a gyerek beesett hozzá. Remélem, azért a felnőttek, akikkel a gyerek az állatkertben járt, most elég rosszul érzik magukat - több okuk is van rá.

Vannak helyzetek, amikor úgy érzem, abszolút nem tudok mit kezdeni azzal, ami történik. Mármint nem értem, mi történik. Persze, ha belegondolok, milyen volt ovisnak lenni, akkor azért megy az átélés, de elsőre mindig ledöbbenek ilyenkor. Például a szörnyrajzolós feladatnál, amikor az egyik kisfiú egy ponton zokogásban tör ki, hogy az övé nem szép, és ő nem tud szörnyet rajzolni. Én meg csak néztem elsőre, egyáltalán hogyan merülhetett fel benne, hogy a szörnynek szépnek kell lenni, hát könyörgöm, az egy szörny, minél rondább, annál jobb. Igyekeztem őt meggyőzni németül arról, hogy teljesen jó szörnyet rajzolt, plusz az óvónéni elmondta neki, hogy senki sem rajzol csúnyán, hanem mindenki úgy rajzol, ahogy akar/tud, és mindenki rajza egyformán jó. Ettől kicsit megnyugodott a kisfiú, de azért nem rajzolta tovább a szörnyet. Később elmeséltem neki a Pán Pétert, és akkor megint összebarátkoztunk. Ma az egyik kisfiú a többiekkel kórusban követelte, hogy megint legyen az elefántkörbeadogató

Voltam oviban, de megint nem tarthattam meg az összes órát, mert az utolsó csoportban rendszerint akkor viszik ki levegőzni a gyerekeket, amikor én mennék hozzájuk, és hát az udvaron max. olyat lehet, hogy akinek van kedve, azzal énekelgetünk, játszunk valamit, ilyenek. Ezt a csoportot konkrétan kétszer láttam eddig egyben, utoljára egy hónapja, így már fel sem ismeerem, melyik gyerekek tartoznak oda, a nevükről meg pláne fogalmam sincs. Nem mintha ez szörnyű nagy baj lenne, meg nyilván ki kell vinni őket, ha szép az idő, csak megállapítottam, hogy ez a helyzet. Egy másik csoportban van két kisfiú, akik folyton kifejezik csalódottságukat, ha meglátnak. Ma a testrészeket tanultuk, és az egyik feladat az volt, hogy szörnyet rajzoltunk - én mondtam, milyen testrészből mennyi van neki, ők meg lerajzolták. Iszonyú viccesnek érezték, hogy pl. van három szeme meg négy füle, úgyhogy nagyon sokat nevettünk. Abból is látszott, hogy jól sült el a feladat, hogy amikor utána készülődtem elmenni,

Ma volt az eddigi legrosszabb munkanapom, pedig az első kettő kivételével eddig mind szörnyű volt. Ma nem azzal dolgoztam, akivel szoktam, és azt a mennyiségű és hangnemű kioktatást, halljátok... Magamba néztem, lehet-e, hogy csak nem bírom a kritikát, de az derült ki, hogy az nem lehet, mert akivel dolgozni szoktam, szintén megfogalmaz kritikát (nyilván, hiszen én is pontosan tudom, hogy tökre sokat kellene még tanulni, ha sokáig akarnék maradni), de az sosem tűnik bántónak. Tele a bakancsom, egy ponton egész komolyan felmerült bennem, hogy akkor én most megkeresem a főnököt, és mondom neki, hogy ne haragudjon, ez nem fog menni, és legyen ez az utolsó munkanapom. Amúgy halál megalázó az egész, legjobban azt utálom, hogy olyan helyeken is bőven kell dolgozni, ahol járkálnak a vendégek, és akkor lehet kapni vég nélkül a lesajnáló pillantásokat és jópofi kedveskedéseket. Fúúúú... Arra is többször gondoltam a napokban, hogy ha Ausztria nekem ezt tudja kínálni pénzkereseti lehetőség gyanán

Szombaton repültünk Blankával, tegnap érkeztünk Pestre, ahonnan ő hazament, én meg vissza, Maria Taferlbe. Nagyon-nagyon jó kis nyaralás volt, pihenés ohne, nyilván, mert mindketten úgy nézünk várost, mint a gép - evés, ivás, pihenés nem fontos, minél többet látni viszont igen. Szombaton este érkeztünk meg, és még várnunk is kellett a szálláson, hogy valamennyire feltöltődjön a fényképezőm, ami a repülőn azzal nyitott, hogy közölte, lemerült, pedig előző este feltöltöttem. (Vagy nem, igazából félig voltam csak tudatomnál a fáradtságtól, szóval könnyen lehet, hogy én izéltem el valamit.) Miután úgy nézett ki, kibír a gép egy esti sétát, elindultunk, és megnéztük a spanyol lépcsőt meg a Trevi-kutat, és hűha. Gyönyörű volt mindkettő, illetve főleg a kút, mert a lépcsőt most felújítják. Ja, a kivilágított Colosseum teliholddal sem volt épp kutya. Vasárnap megnéztük a Colosseumot, a Forum Romanumot, a Palatinust, a Capitolinust, a Circus Maximust és az igazság száját, valamint a Forummal sz

Reggel jó volt, az ovisok cukik, ráadásul szülinapoztak, és engem is meghívtak a bulira. Az egyik kislány lett hároméves, az óvónő szerint "már majdnem olyan öreg vagy, mint egy nagymama" :) Csak úgy sugárzott a kislány kis arca, amikor megköszöntem neki a meghívást meg a tortát, és boldog szülinapot kívántam. Az óvónő amúgy egy csomó dolgot mondott még a kislánynak/-ról, pl. elmondta, hogy már egy ideje ott van az oviban, és szépen, egyedül végigcsinálja a napot, mennyire ügyes - ekkor is fülig ért a kislány szája. Énekeltek neki, aztán gyújtottak gyertyát, aztán volt tortára való tűzijáték is, meg később egyéb mulatságok is következtek, de azokból én már kimaradtam, mert haza kellett jönnöm. Egy furcsaság volt ebben az egészben - a gyerekek két asztalnál ülnek ilyenkor, az egyik az ünnepelt asztala, a másik meg nem, és az ünnepelt nevezi meg azokat, akik odaülhetnek az ő asztalához. Nem tudom, ez mennyire jó dolog, de úgy érzem, annyira azért nem. Odafelé kénytelen voltam

Előnye, hogy Tomival lehet lenni. Meg az is, hogy minden nap van ebéd, ami még finom is. Meg kedves a tulajdonos. Hátránya, hogy nem túl sokat lehet Tomival lenni. Úgy volt, hogy 6-tól 2-ig kell majd dolgoznom, de aztán kiderült, hogy ez téves infó. Valójában 6-tól 3-ig kell ott lenni, mert van 2x30 perc szünet. (Amit senki sem néz, a kolleginák ma az egyiket 3/4 órásra nyújtották, van ilyen.) Engem viszont valamiért 8-ra rendelnek be, így nekem nincs reggeli szünetem, csak ebédszünet, de így is fél 5-ig ott kell lenni. Na most ez nem kedvez sem az angolóráknak, sem a fordításnak, sem a Tomival levésnek. Remélem, hamar áttérünk a 6 órás kezdésre, mert ez így nem vidám. Ma egyébként különösen gázul alakult a nap. Én fél 5-ig voltam bent, Tominak meg 3-tól 7-ig van munkaközi szünete, hát, nem örültünk annyira, hogy nem lehetünk végig együtt közben. Ehhez képest az lett a vége, hogy fél 5-kor végzett, és 6-ra visszarendelték. Így aztán annyi volt a közös időnk, hogy együtt elsétáltunk

Hozzávalók: - 1 dl tej - 1 dl víz - 3 ek. keményítő - 1 tojás - 1 csipet só - pici édesítőszer - esetleg vaníliaaroma (én nem találtam a boltban, így kihagytam) - a sütéshez kókuszolaj vagy -vaj (vagy étolaj, ennél a mennyiségnél szerintem nagyjából mindegy) A recept szerint egy shakerben kell összerázni a hozzávalókat, de biztos nincs harag akkor sem, ha egy tálban, kézi habverővel vagy robotgéppel keverjük el őket. Sokkal-sokkal folyékonyabb lesz, mint hinnénk, de ettől még tökéletesen palacsintaként fog viselkedni, miután serpenyőt ért, és ízre sem mondja meg senki, hogy nem hagyományos módon készült. Én végül tripla adagot csináltam, és csak az első szakadt miszlikre, mert túl vékonyra sikerült.

Nagyon produktív napom volt. Ma is, tegnap is. Tegnap hazajöttem Bécsből, ahová vasárnap érkeztem meg, és ahol a lakótárs full beteg, és még mindig max. 17 fok lehet a lakásban. Anyuék kijöttek elém a buszhoz, ahonnan hozzájuk mentünk. Ebédeltünk, megnéztük a suli színjátszó szakkörének, a Hangyabandának a 20. születésnapja alkalmából készült DVD (videók és képek vannak rajta), meg sokat beszélgettünk. Este aztán megterveztem az utolsó kivételével a tanév összes ovis óráját, majd hajat mostam. Ez kicsit meggondolatlan volt részemről, mert reggelre már megint torokfájással és durva náthával ébredtem. Eddig sem gyógyultam meg, de legalább már csak kaparászott a torkom. De hát hajat mosni csak kell... Ma reggel korán keltem, bevásároltam, aztán sütöttem palacsintát. Tomi mondta, hogy szívesen enne, úgyhogy elkezdtem recepteket nézegetni, és találtam egy gluténmentes változatot. Kipróbáltam, és konkrétan nem érezni az ízén, hogy nem "igazi", úgyhogy meg is fogom osztani vel

Nem igazán járható út a netezésnél, hogy hotspotolom a mobilnetemet, mert viszonylag kevéssé stabil a gépemen, ezért pl. blogot írni nem sűrűn tudok. Most már dolgoztam három napot, és úgy érzem, nem lesz ez gáz. Ma már arra is rájöttem, hogyan lehet gyorsabban ágyat húzni, és bár még mindig nem elég gyors az, ahogy csinálom, már nem érzem úgy, hogy órákig tökölök vele. Úgy volt, hogy Tomi ma, holnap meg kedden szabadnapos, én ma dolgozom, holnap és kedden szabadnapos vagyok. Ezért úgy terveztük, ma, miután végzek, bejövünk Bécsbe, ahonnan holnap reggel együtt elmegyünk Győrig, majd ő haza Sümegre, én meg haza Pestre. Aztán tegnap teljesen véletlenül felfedezte, hogy átírták a beosztást, és bukta a hétfőt, helyette a szerdát kapta. Nem örült, mert ez így nem volt tisztességes (sem az utolsó pillanatban variálás, sem a nem szólás), plusz várta azt a három nap szabadot, plusz már meg is tervezte mind a három napot, meg én sem örültem, mert két nappal utazás előtt lehetőséget találni

Most is egy projekten dolgozik Brandon, ezúttal egy rákos gyerekeket kezelő kórház segítése a cél. Ennek érdekében rákos gyerekek történeteit közli az utóbbi kb. egy hétben, méghozzá csak és kizárólag. A cél nemes, és nem árt, ha mindenki tud róla, hogy a gyermekrákhoz hasonlóan szörnyű dolgok is történnek a világban. Én azért mégis remélem, hamarosan abbahagyja ezt, és megint New York-i sztorikat hoz. Nehéz ennyi szenvedést elolvasni. Nem kötelező, de lehet tudni rólam, hogy mégis el fogom olvasni, akkor is, ha nagyon megrázó. Most nincs is sem kép, sem link - aki akarja, megkeresi. Csak előtte alaposan készüljön fel!

Nem volt könnyű, pedig ez még csak nem is volt teljes nap (8 helyett 6 óra), bár az is igaz, hogy máskor nem lesz 6 órányi szobarendezés - állítólag. A hátam beszakadt, de ez várható volt, mint ahogy az sem lepett meg, hogy nem tudok normálisan ágyat húzni/vetni. De majd csak megtanulom. Persze úgy könnyebb lenne, ha a kolléganő, akivel dolgoztam ma, nem egy szó nélkül javítaná a hibákat úgy, hogy én már egy másik szobában vagyok, tehát nem is látom, mert akkor nyilván nem fogok tudni róla, hogy hibás, amit csinálok, viszont azt sem tudom meg, hogyan lehetne jó. Tök véletlenül fedeztem fel, hogy újrarendezi az ágyakat utánam, ekkor meg is kérdeztem, mi volt a hiba, és hozzátettem, hogy akkor legközelebb már jól tudom csinálni. Elmondta, onnantól figyeltem erre, de persze nem derült ki, elég jó-e már. Amúgy nagyon kedves nő, szimpatikus, de megtanulni nem biztos, hogy tőle fogom legkönnyebben a feladatokat. A főnök (aki nem a teljesen kedves tulajdonos, hanem a szobalányok főnöke), no

Az oviban most jön másfél hét szünet, legközelebb jövő pénteken megyek, és akkor is csak egy csoporthoz. A gyerekek többsége édes, lelkes, helyes, igazából csak egy végtelenül szemtelen kisfiúval találkoztam eddig. Vittem ezen a héten egy Pán Pétert meg egy Suzy és Tekergőt, és ahol igény volt rá, ott felolvastam több-kevesebb gyereknek. A mai egyik csoportban úgy volt rá igény, hogy az egyik kislány az ölembe ült, ami eléggé meglepett, bár jólesett. Aztán ugyanez a kislány később még kétszer odajött hozzám, és átölelt (egyszer a lábamat :D - jó, hát azt éri fel kényelmesen, mert még pici). Ez is érdekes, mert a szemtelen kisfiú meg fintorogva nyöszörgött, amikor ma bementem hozzájuk, hogy ne már, ne legyen már angol. (Nem is volt, csak az óvodavezető pont náluk volt, nekem meg kellett az aláírása.) A telefonálás ma igen stresszesre sikerült, mert jóval hosszabb és összetettebb volt a kérdőív, mint amiket eddig csináltam. Konkrétan 10 perc volt végigérni rajta egyszer, hát, az durva.

Kb. két héten át minden nap kerestek rejtett számról a magyar számomon, mindig reggel 9 és fél 10 között. Nem vettem fel, mert egyrészt Ausztriában az nagyon drága mulatság, másrészt rejtett számról érkező hívással eleve nem foglalkozom. Eleinte csak megvártam, míg elhallgat a telefon, később kinyomkodtam a hívást, illetve az ovis napokon csak utólag láttam, hogy megint volt. Bosszús akkor lettem, amikor egyszer pont alhattam volna reggel 10-ig, és akkor is felébredtem 9-kor erre a nyomorult hívásra. Most hétvégén otthon voltam, és vasárnap reggel 9-kor is megjött a csodálatos hívás. Felvettem, beleszóltam, mire egy darabig csend volt, majd letették. Azóta nem kaptam ilyen hívást. Hát, azért ez elég fura, nem is nagyon tudom megmagyarázni magamnak, mi lehetett. Úgyhogy inkább csak örülök annak, hogy leszállt rólam, bárki volt is az.

Az oviban az egyik csoportba késve érkezett meg egy nagyobbacska kislány, mégpedig zokogva. Azt zokogta, hogy mama, mama, és kapaszkodott az anyukájába, akinek úgy kellett lefejteni magáról a gyereket. Én értem, hogy az elején a beszoktatási időszakban ez természetes, meg azt is értem, hogy később is lehet a gyereknek is rossz napja, amikor így üvölt akár a semmin is, de hogy szívettépő lehet így otthagyni a gyereket az oviban, az is biztos. Aztán lehet, hogy pont nem, mert a szülő pont ismeri a gyerekét, és pont tudja, hogy semmi komoly, csak ma bal lábbal kelt fel, és az nála így néz ki. Amúgy a pici, kezdő ovis kislánnyal is találkoztam az udvaron, azzal, aki két hete sírdogált az angol közben, múlt héten meg hajlandó volt fogni a kezemet, és úgy odajönni a körbeülős sarokba, miután kb. negyed órát beszélgettem vele. Most egy másik kicsivel álldogált az udvaron, kérdeztem, olvassunk-e (volt nálam egy Suzy és Tekergő, biztos, ami tuti), mire a másik kicsi bólintott, én kinyitottam

Azt mondja a Liszt Ferihegyi reptér FB-oldala: "2016. május 10-én, kedden délután 14:30 és 18:00 óra között forgalomlassító demonstrációt jelentettek be a taxisok a repülőtérre vezető gyorsforgalmi úton. Utasainknak azt javasoljuk, hogy a demonstráció ideje alatt a repülőtér megközelítéséhez lehetőleg az M0-s autópályát használják." Szerintem a taxisoknak most lesz végük, mint a botnak. Azért micsoda szemétség már pont ezt az utat kiválasztani, most komolyan? Hát, nagyon-nagyon kíváncsi leszek a hírekre, hogy az egyszeri reptérre tartó utas mennyire ujjongott. Az úszókapitány ügye meg tök ciki (meg iszonyú gáz az egész egy csomó szempontból). Már a legelején is az volt, de folyamatosan sikerül fokozni. Az, hogy a halott áldozat hirtelen megelégeli a mocskolódást, feltámad, és még a száját is kinyitja, már annyira nagyon kínos, hogy hajjaj. Szerintem az lenne a legjobb, ha most már inkább senki sem nyilatkozna senkit. Az úszókapitány is így látja ezt talán, legalábbis abból

Majd szeretnék feltenni képeket Taferlről, apu szülinapjáról (apu nem lesz rajtuk) meg még az anyák napjáról, de egyelőre nincs elég elszántság bennem ahhoz, hogy fényképeket válogassak. Ez fura, mert amúgy nagyon szeretek fényképeket válogatni, de hát... Így csak (viszonylag) röviden mesélnék az elmúlt néhány napról. - Szombaton elmentem vásárolni a Tescóba, vittem szatyrot otthonról, aztán az önkiszolgáló kasszánál, amikor beletettem a vásárolt holmit (összesen sem volt szerintem 3-4 kg-nál több), és felemeltem a szatyrot, haladéktalanul leszakadt mindkét füle, meg úgy kb. elporladt a kezemben a szatyor. - Vasárnap mentem hazafelé, egy óriási szatyorban hurcoltam nem kevés és nem könnyű holmit, amikor is a Ferenc körúti aluljáróban (tehát az út legelső szakaszán) leszakadt a szatyor mindkét füle. Kedvem lett volna toporzékolni, mert tényleg nehéz volt a szatyor, alig bírtam el karban, ráadásul nagy is volt, szóval alig fért el, plusz néhány szál tulipánt is szállítottam, szóval a

Csütörtök este lementem Tomihoz, ahogy írtam. Részben azért, hogy együtt legyünk, részben meg azért, hogy beszélhessek a főnökével arról, hogy akkor július 1-jén kezdhetek-e. A főnök egy váratlan fordulattal közölte, hogy neki nagyon kell ember, és nem július 1-jétől, hanem most rögtön, és érti, hogy hétfőn és kedden még július 1-jéig mindig ovizom, de akkor dolgozzak nála heti 4 napot, egyet még pluszban megkapok szabadnak, hogy ne dobjam fel a pacskert két hét után, és jövő szerdán már menjek is. Gondolkodási idő nem volt, én meg úgy megdöbbentem, hogy rábólintottam. Később, amikor felocsúdtam, rájöttem, hogy ez több szempontból is igen-igen rossz üzlet. 1. Jövő hétre keddtől péntekig be vagyok írva telefonálni, amit ugyan le lehet mondani, de hát hogy néz az már ki, meg aztán egyáltalán nem biztos, hogy fel kéne rúgni azt a lehetőséget, mert egyáltalán nincs rá garancia, hogy jól fogom bírni a szobalánykodást hosszú távon. 2. Az oviban nem tud órám lenni sem pünkösd hétfőn és má

Tegnap este lejöttem Tomihoz, mert már nagyon hiányzott, és így többet lehetünk együtt. (Amúgy csak ma délután jöttem volna.) Két vonat, egy busz, másfél óra. Elvileg. Csakhogy a második vonat öt percet késett, és nekem pont öt percem lett volna átszállni a buszra. A busz nyilván nem várt meg. Elindultam gyalog, gondoltam, majd valahol megvárom a következő buszt. Az első megállóban kiderült, hogy nincs következő busz, a fél 8-as a napi utolsó. Gyalogoltam tovább. Pöchlarn picike, tegnap ünnep volt, tehát nem volt nyitva semmi, tehát nem ülhettem be valahová, hogy megvárjam, amíg Tomi végez, és megkérjem, hogy jöjjön értem. Úgyhogy jöttem. Tempósan, csak úgy füstölt alattam az aszfalt. 8 és fél kilométer, a Google Maps szerint 2 óra séta. Eléggé aggasztott, hogy 1. ebben az országban a jelek szerint lakott településen belül sem szokás járdát építeni, 2. egyértelmű volt, hogy rám fog sötetedni, és féltem, hogy az erdőben. Végül alig kellett erdőben menni, és a szomszéd falu végén, nyílt

Januárban tökre bántam, hogy kihagytam Morricone budapesti koncertjét, ezért nézegetni kezdtem, hol lép még fel idén. Megláttam, hogy Rómában, a szülővárosában is koncertezik májusban, majd meggyőztem magam, hogy tök jó lenne a koncertjét egy római városnézéssel összekötni, végül is még nem voltam Rómában, de mindig is szerettem volna látni. Blankát is megkérdeztem, van-e kedve jönni, és mondta, hogy naná, igaz, ő a koncertet kihagyná. Úgyhogy megvettük a repjegyet, foglaltunk szállást, én beszereztem a koncertjegyet is. Éppen mostanában kezdtem izgatottá válni, mert már csak két hét, és megyünk. Erre írja apu ma reggel, hogy lemondták Morricone római koncertjeit. A többit nem, már négy nappal később is fellép másik városban, de a három római alkalmat igen. Nagyon csalódott vagyok. Nem mintha Morricone nélkül már nem is érdekelne Róma, mert Róma gyönyörű, és nagyon izgalmas, hogy megnézhetem, sőt így több időnk lesz a városra, hogy nem kell koncertre készülődni meg menni, de mégis... N

  Vianne kalandjainak végére értem, legalábbis azt hiszem, bár Joanne Harrisnél sosem lehet tudni. A történet elejét nem nagyon értettem, mert ugyan rettentő régen olvastam már a Csokoládét, de számomra nem világos, abban a levélben hogyan állhat az, ami benne áll. Nem rémlik, hogy a levél írója jövőlátó lett volna. Ezen a problémán azért gyorsan túlléptem, és pillanatok alatt beszippantott a regény. Nagyon izgalmas és veszélyes témához nyúlt most az írónő, és szeretnék is majd utánaolvasni, milyen fogadtatásra talált a könyv Franciaországban, ahol játszódik. Vianne ugyanis egy egészen más Lansquenet-be érkezik vissza, mint amit nyolc évvel korábban elhagyott. Most már egymás mellett él egy keresztény és egy muzulmán közösség, amiből akadnak problémák, mert az emberek mindenütt emberek, és a más, az idegen sajnos sokszor ellenszenves, félelmetes, utálatos. Kár, hogy nem jut mindenhová egy Vianne, akitől sokat lehet tanulni toleranciáról és elfogadásról. Nos, legalább Lansquenet-nek

Hétfőn és kedden, amikor egész nap összesen kb. öt órát voltam itt a reggeli készülődéssel, ebéddel és estével együtt, sokkal elviselhetőbb volt ez a kva hideg, mint most, amikor kb. egész nap itt vagyok. Ez valami tragédia. Lépni alig bírok, annyira fáj a csípőm, de most már fáj a csuklóm és a könyököm is, valamint jégcsap kezem-lábam, és lassacskán bedurran a torkom meg a fülem is, hogy a fejfájásról már ne is beszéljek. Hogy lehet így megszívni valamit?

ha belegondolok, tényleg nem sokáig lesz ez a telefonálós munka. Azt mondta tegnap az egyik főnök, hogy belehallgatott az interjúimba, és jól csinálom, kedves vagyok, figyelmes a válaszadókkal, de nem az igazi nyelvileg, főleg a kiejtésem miatt, ami remélhetőleg majd a gyakorlattal változik. Na most én nem tudom, 29 évesen egy tanult nyelvnél még mennyit tud tökéletesedni a kiejtés, de valahogy az a gyanúm, hogy nem sokat. Főleg úgy, hogy én úgy éreztem, a máltai kezdetekhez képest tök sokat fejlődött, aztán most kiderült, hogy még mindig nem jó. Szóval lehet számítani rá, hogy nem fognak sokáig tartogatni, különösen, mert kevés interjút is csinálok. Hétfőn és kedden is öt ment kb. három óra alatt, és legalább hat kellett volna. De nem aggódom ezen - ezzel is majd lesz, ami lesz.

Nem tudom, miért, de nagyon érdekel a Titanic tragédiája, annak okai, az utasok sorsa. Ezért aztán sok dokumentumfilmet megnéztem, könyvet is olvastam a témában, sőt azt a regényt is ismerem, amelyben a tragédia előtt 14 évvel Morgan Robertsonnak nagyjából sikerült megjósolnia a katasztrófát, de annyira, hogy még a hajó neve is majdnem stimmelt (Titanic helyett Titan). Amióta olvastam Walter Lord könyvét, azt is tudom, hogy az Oscar-díjas Titanic tényleg jó film – számomra az teszi azzá, hogy a Lord-kötetben feljegyzett párbeszédek szó szerint elhangzanak a mellékszereplők szájából, így pontosan beazonosítható, ki Mr. Astor, ki Lady Duff-Gordon, és így tovább, pedig a filmben nem nevezik meg őket. Egyrészt mindig elborzadok a gondolattól, milyen lehet vízbe fúlni, másrészt szép bizonyítéka ez a történet annak, hogy a hübriszt mindig büntetik az istenek. Mert az a hübrisz ékes példája, amikor egy hajóra annyi mentőcsónakot szerelnek csak fel, amennyi az utasok felének se elég, és az

Az ovisok helyesek, aranyosak, vannak fura dolgaik, de hát gyereknek mindenki ilyen. Ezen a héten abszolút az derült ki, hogy nagy adag kreativitásra és rugalmasságra van szükség ehhez a munkához. Tegnap pl. az egyik csoport kiment az udvarra, amikor én érkeztem angolozni, és mondták az óvónők, hogy akkor az óra most elmarad, de menjek velük, és játsszak a gyerekekkel. Végül is az lett, hogy 4-8 gyerek mindig körülöttem volt, velük énekeltünk meg mondókáztunk angolul, aztán bújócskáztunk is, de angolul kellett elszámolniuk húszig. Ma megérkeztem az első csoportba, ahol mondta az óvónő, hogy hupsz, náluk most családi reggeli lesz, ami nagyon sokáig tart, egy órával később nem mehetek vissza, beszéljek az óvodavezetővel, és legyek a másik mai csoportnál két órát. Az óvodavezető rábólintott, legyek a másikaknál két órát. Na most ez azért gáz, mert 1. egy órára való anyaggal készültem, 2. egy 3-6 éves gyereknek már 45-50 perc is megterhelő, nem még kétszer ennyi - kétszer ennyit ki sem

Annyira hideg van, hogy végül csak melegítőnadrágban, pulcsiban és túrazokniban tudtam elaludni. Nagyon durva, remélem, gyorsan megérkezik a tavasz. Gondolom, nyáron meg majd széfő az agyam, ha ennyire nulla a szigetelés :/ Illetve nem is a szigeteléssel lesz itt a gond, egyszerűen nem jók az ablakok. Az a vicc, hogy a fagyoskodástól már megint fáj a csípőm, kicsit megint nehezemre esik lépni. Az ovisokkal meg órákig guggolok, térden csúszom-mászom, úgyhogy a jobb térdem is tökre készen van. Valahol azért vicces, hogy ennyire le vagyok robbanva :D Na, majd ha áthoztam a Diclacot, igyekszem szorgosabban kenegetni a mindenféle fájásokat, mint szoktam. És majd mindenkinek fogok írni is előbb-utóbb, de egyelőre nagyon el vagyok úszva mindennel, agyam viszont alig, mert viszonylag rég aludtam ki magam utoljára, és a mai ovizás után még következett egy telefonálás is, valamint holnap ugyanez. A telefonálás közben végérvényesen bebizonyosodott, hogy színezni jó. Mostantól mindig lesz nálam

A szoba valójában nagyobb, mint ahogy emlékeztem, ami jó. Kevésbé jó, hogy az új lakótárs dohányzik, ezt a vécén teszi, és erről egy árva szót sem szólt. Az meg szimplán fura, hogy a wifi jelszavát nagyon sokára adta meg onnantól számítva, hogy elkértem, és nagyon érdekesen. Áthozott egy pdf dokumentumot a pendrive-ján, azon volt egy kb. 20 karakter hosszú, betűkből és számokból álló jelszó, ezt bemásolta a jelszó mezőbe a gépemen, beállította, hogy rejtettek legyenek a karakterek, majd elvitte a pendrive-ot. Közben kb. háromszor mondta el, hogy csak én használhatom a wifi-t, Tomi nem, és csak semmi illegális letöltögetés. Utóbbit értem, nem is szoktam csinálni, mert tudom, hogy Ausztriában nagyon gyorsan nagyon csúnyán rá lehet fázni, de azt nem értem, hogy Tomi miért ne használhatná a netet. Na mindegy, ha esetleg úgy alakulna valamikor, hogy el kell mennem pl. dolgozni, amíg ő itt van, tehát nem tudom hotspotolni a mobilnetet, akkor majd megkapja a laptop jelszavát, és netezik innen

Megkaptam a vegán lakásban a szobát, de csak csütörtök este, amikor is már igen ciki lett volna azt mondani a nőnek, aki múlt pénteken írt, hogy mehetek oda, hogy akkor bocs, de mégsem. Így most havonta 50 euróval többet fogok fizetni, plusz ki kell(ett) köhögni 400 euró kauciót, de az azért nem olyan nagy gáz, mert visszakapom (remélhetőleg, mindenesetre papírt kérek majd róla). Ma olyan hosszú napom volt, hogy el tudnék ájulni. Jó is volt, csak hosszú. Voltam - kozmetikusnál, - optikusnál (nem hordhatok kontaktlencsét, mert 25 lencse 3 hónap alatt elhordva is sokat szárított a szememen, és nem szeretném kipróbálni, mennyire tud eldurvulni ez a dolog, de a maradék 5 kontaktlencsét 2020-ig felhasználhatom, plusz szemcsepp és szemkrém kb. életem végéig), - vettem kaját, amit kiviszek magammal, aztán - hazamentem, és -- először volt közös ebéd anyuval meg apuval, aztán -- kicsit németeztem Skype-on, majd -- anya-lánya délutánt tartottunk, ezúttal úgy, hogy elmentünk shoppingoln