LizaGazdija

Mivel későn derült ki, hogy egyedül megyek haza pénteken, már nem volt vonatjegy, buszjegy is csak csillagászati áron, szóval maradt a telekocsi. Hazafelé az eddigi legjobb utamon vettem részt, egyáltalán nem féltem az út semelyik pontján - részben talán azért sem, mert egy 3 soros kisbusz leghátsó sorában, a sofőr oldalán ültem, így nem láttam, mi történik a volánnál és előttünk. Visszafelé ellenben az egyik legrosszabb élményemet sikerült begyűjteni. Ketten jöttünk egy nagyon kedves nővel, akivel azt is meg tudtuk állapítani, hogy a világ nagyon kicsi (a fia ugyanabba a gimibe jár, ahová én is jártam, és 90%-ban ugyanazok a tanárai is), de számomra vérfagyasztó volt, hogy többször elővette a telefonját, felhívott embereket, hívásokat fogadott, sőt SMS-t olvasott és írt is. Az autópályán, 130-nál. Konkrétan szorított a mellkasom, annyira féltem. Nálam a félelem azzal is jár, hogy mélyen kussolok, talán részben azért, mert attól is tartok, hogy ha megszólalok, még jobban elvonom a figy...

De legalábbis első havazás - ez is ma volt. Persze csak nekem, mert Pesten és Bécsben is havazott már idén, csak én mindkét esetben pont a másik városban voltam, meh. Remélem, lesz ennél a mainál komolyabb hómennyiség is, de azért ennek is nagyon-nagyon örültem.

Az egyik utolsó, mert holnap felmondok, és akkor már csak két hétig járok (annyi a felmondási időm). Az első csoportban ott volt a kisfiú, aki minden egyes reggel zokog, de fulladozva ám, hogy mikor jön az anyukája. Az óvónők nem tudták megnyugtatni*, viszont egyikük megkért, hogy beszéljek már hozzá magyarul, mert anyukája is magyar, hátha az segít. Úgyhogy leültem mellé, mondtam, nézzen rám, aztán amikor ezt megtette, megtartottam a kis beszédemet. Kérdezte zokogva, mikor jön az anyukája, mondtam, nemsokára, legkésőbb ebéd után hazaviszi. Kérdezte, az már csak egy óra-e. Próbáltam mondani, hogy annál kicsit több (ez 9-kor történt), de erre olyan szinten kezdett fuldokolni, hogy végül ráhagytam (ami nem jó, mert nyilván nem egy óra múlva jött az anyukája). Aztán mondtam neki, hogy az anyukája nagyon szereti, eszébe sem jutna őt végleg az oviban hagyni, különben is, eddig még minden nap érte jött, ez ma is így lett. Gondolja végig, hányszor érte jött már, most is jönni fog. Ettől a f...

Azt mondja egy társadalomtudós meg egy pszichológus (egyikük angol, másikuk angol vagy ausztrál), hogy a szülők ne állítsák, hogy a Mikulás (ebben a kontextusban nálunk a Jézuska) létezik, mert amikor a gyerek rájön, hogy nem is, akkor megrendül a bizalma a szülőkben, amitől pszichés sérülés alakul ki, valamint ez az élmény örök nyomot hagy a szülő-gyerek kapcsolaton is. Ezt vajon milyen kísérletekből derítették ki? És akkor most a világon élő emberek nagy része lelki sérült, valamint a szüleivel is gáz a kapcsolata, amiért gyerekkorában azt mondták neki, hogy a Jézuska/Mikulás hozza a karácsonyi ajándékot? Jobb az olyan gyerekkor, amiben nincs varázslat meg csoda, csak a rideg valóság? Olyan fura emberek vannak, de tényleg.

Erre a FB-csoportra véletlenül bukkantam rá, de nagyon megtetszett. Jó ötletek vannak, szép dolgok, de ami ennél sokkal fontosabb: a képek alatti kommentekben nem egymás fikázása megy, nem azt írogatják egymásnak, de béna vagy, hogy néz ez ki, az enyém sokkal szebb, ennél még a 2 éves gyerekem is szebbet csinált, stb., hanem örülnek egymás alkotásainak, ötleteket, tippeket cserélnek, és ha valaki azzal tölt fel egy képet, hogy véleményt, segítséget kérjen, akkor építő jellegű kritikát kap. Annyira jó, és olyan ritka az ilyen. Örülök, hogy ráakadtam.