LizaGazdija

Nem tudom, hogy ez depi, enerváltság, melegfront vagy valami más, de elég kellemetlen. Elmesélem, hogyan telnek a napjaim mostanában. Sokáig alszom, de sosem addig, amikorra be van állítva a telefonom. A csörgés előtt fél órával általában felhív valaki, vagy csak ki kell mennem, és kapásból olyan feszültség van bennem, amikor felébredek, hogy nem tudok visszaaludni, de van, hogy még csak visszafeküdni sem. Amikor már fent vagyok, nem érdekel semmi. Főleg melegem van, nyűglődöm, vergődöm. Nem jó sem hálóingben, sem itthoni ruhában, sem utcaiban. Nem akarok csinálni semmit, maximum a Castle érdekel, na meg persze a máltai tervezgetés, de abban most elakadtam, írtam valakiknek, kértem segítséget, és a válaszukra várok. Addig is nézegetem, vannak-e kirándulóhelyek, és azon gondolkodom, vagyok-e olyan tökös, mint Ryan, aki nem egyszer volt már nyaralni tök idegen helyen tök egyedül, és mindent bejárt, mindent megnézett, mindenhová elment, vagyis elmegyek-e majd egyedül kirándulni, vagy fr

Tegnap a 4-6-oson gyerekek mondták be a megállókat a gyereknap örömére. Én első körben habozás nélkül elsírtam magam ezen, mert eszembe juttatta, mennyire szeretnék gyereket. (Szerencsére egy ideje nem napi probléma ez a téma, attól meg lehetne kattanni.) Második körben már jobban bírtam, sőt helyenként mosolyogni is tudtam rajta, milyen kis cukik ezek a gyerekek, ahogy izgulnak, miközben mondják a szövegüket. Újabb németes csoporttársnő ment férjhez, és mert erős a gyanús, hogy az évfolyamunkon kb. négyen lehetünk még esküvő előtt, és csak én vagyok egyedülálló, nyilván kicsit lehúzott ez a felismerés. Aztán emlékeztettem magamat, hogy nem mehet mindegyikünk élete ugyanabban a tempóban, és majd én is eljutok ide valamikor, majd végignéztem a képeket, amikből kiderült, hogy a lánynak egyik szülője sem él már. És akkor arra gondoltam, valami jónak vele is kell történni, nem lehet, hogy mindenhol csak a szomorúság legyen, szóval biztos úgy van kitalálva a sorsa, hogy legalább szerető t