LizaGazdija

Múltkor, mikor reggel mentem tanítani, láttam egy nőt a tömött villamoson. Ült, az egyik kezében egy könyvet tartott, a másikkal eltakarta a fél arcát, a feje rákvörös volt, és egész testében rázkódott. Kicsit rákoncentráltam a könyvére: Rejtő Jenőt olvasott. Innentől mindent értettem :) És jó volt ilyet is látni.

Ez az ötödik könyvem az írónőtől, három van még itthon, ezen kívül négy olyan, ami érdekel, de még nem szereztem be. (Meg két szakácskönyv, de azok nem különösebben mozgatják meg a fantáziámat, bár lehet, hogy legalább a könyvtárból kivehetném őket, mert az írónő viszont imád főzni, és ez minden könyvéből kiderül, sőt minden könyv fontos része.) Ez a történet megint Franciaországban játszódik, vidéken, egy Les Laveuses nevű faluban, és nem sokat tudok mondani róla spoilerezés nélkül, mert ha többet mondanék, lelőnék néhány nagyon jól kitalált fordulatot, és akkor már minek elolvasni. (Hát a gyönyörű nyelvezetért, azért.) Szóval Les Laveuses, Ide költözik vissza Framboise túl a hatvanon, hogy rendbe tegye és újra belakja a házat, ahol élete első kilenc évében élt édesanyjával, a kissé ideggyenge özvegyasszonnyal, aki a második világháború alatt veszítette el a férjét, és  testvéreivel, Reine-Claude-dal és Cassisszel. A háború idején a falut német katonák szállják meg, ezzel kezdődik a b

Ez egy teljesítménytúra, amit tegnap csináltunk végig Blankával és Tomival. Meg Marci is jött. Volt 15 meg 30 km-es táv, mi ez utóbbit választottuk, ez egészen pontosan 32,3 km volt. A túra jó, az ellátás is: volt csoki, dinnye meg rengeteg víz. Mondjuk a hőmérséklet sosem mászott 20 fok fölé, és gyakran akart elfújni minket a szél, viszont egy átlagos július 30-án legalább 50 foknak kellett volna lenni. Így most csak szimplán jólesett a víz meg a dinnye, amúgy életmentő lett volna. A túraszervezők segítőkészsége is jól jött: volt egy szakasz, amit elárasztottak a darazsak, úgyhogy ott szépen kitábláztak egy kerülőutat. Ez sem segített mindenkin: mikor mi körbeértünk a kerülőúton, akkor futott el mellettünk két futó, akik nem kerültek, viszont döbbenetes mennyiségű darázs kergette őket, és a pasi ráadásul hadonászott, mint a cséphadaró, és úgy éreztem, kissé összecsípték őket a dögök. A 32 km sok volt. Nagyon sok. Én 15 km környékén éreztem, hogy pont elég lett volna ennyit menni. Olya

Délelőtt Andiékkal voltam Azték Choxolatban, ami egy csokizó, és tök hangulatos, csak kicsit drága. A legdurvább szerintem a bonbon, aminek dekája 120-160 Ft. Dekája. Mondjuk különleges bonbon, de mikor megláttam az árát, azonnal letettem arról, hogy vegyek egyet Tominak. Egy kókuszos forrócsokit ittam, és még rosszul sem lettem tőle, bár ehhez kellett némi önkontroll meg koncentráció. Egyébként finom volt, nem a minőség tehet erről. (Most már nemcsak reggel leszek rosszul a kakótól/kávétól, hanem bármely napszakban, bármennyi kajával a gyomromban. Érdekes.) Felköszöntöttük J. Andit, mert múlt héten volt a szülinapja, és kapott pl. egy nagyon szép teásdobozt, decoupage-oltat. Azt pl. nem tőlem, én most nem készültem SK ajándékkal, mert kicsit elnyelt a mindenféle esemény. (A fordítással mondjuk nem kell sietni, mert mint tegnap kiderült, augusztus végén küldhetem csak, előtte nem. Így fizetés is csak szeptemberben lesz. Pedig azt hittem, annak a pénznek a negyedéből még augusztusban el

Anyuval, Gabival (nagynéném), Danival (unokaöcsém) és Blankával megnéztük a Harry Pottert, mivel még se anyu, se Gabi, se Blanka nem látta. Másodjára jobban tetszett, mint először, egy csomó olyat is megértettem, amit első nézésre nem, és lett kedvenc jelenetem és kedvenc pillanatom is. A kedvenc jelenetem, amikor kismillió biztonsági intézkedésen át elvergődik a kis csapat Bellatrix széfjéhez, majd mikor bejutnak, Hermione ilyet szól: "Invito horcrux!" Én ezen elröhögtem magam, annyira naiv volt, nem is értem, mire számított. (Már a könyv olvasásakor is röhögtem egyet ezen.) A kedvenc pillanatom Voldemort arckifejezése, amikor Harry "feltámad": "Ez elpusztíthatatlan!!!!" Szóval jó volt. A film után Blankával elmentünk Tomiékhoz pizzázni, később fagyiztunk is egyet, illetve Blanka jeges kávét ivott. Beszélgettünk, jól éreztük magunkat, aztán hazamentünk. Én utána még voltam futni is, és tök béna voltam, nem tudom, hogyan lehet három hét alatt elfelejteni a

A reggeli órám után elbuszoztam a Keletihez, ahol találkoztam az unokaöcsémmel, majd elmentünk az Arénába, átvettük a mozijegyeket,

Miután egyik facebookos ismerősöm kommentelt a Norbi Update fanok klubjában, és ez megjelent az üzenőfalamon (vagy az övén, már nem emlékszem), kicsit körülnéztem ott. Az nagyon jónak tűnt, hogy ott van kb. 10 stabil ember, aki bátorítja a többit. Olvasgattam a kérdéseket, hozzászólásokat, kinek mik a tapasztalatai. Annyi előképzettségem van, hogy vannak 1-es, 2-es meg 3-as kódú kaják, és úgy emlékszem, az 1-es a bármikor kajálható, a többit nem tudom, de talán legbehatároltabb a 3-as fogyaszthatósága. Az mondjuk gyanús volt, mikor egymást kérdezgették az emberek, hogy akkor most a banán tényleg kikerült-e az 1-es kódból, és 2-es kódú lett-e. El nem tudom képzelni, ez hogyan történhet meg egyik könyvtől a másikig. Változott a tudomány mai állása, és kiderült, hogy van valami alkotóeleme a banánnak, amitől már nem lehet bármikor enni, csak X és Y óra között? Vagy fél órát olvastam, és már majdnem ott tartottam, hogy egyszer megtekintem a körúti tematikus pékséget, amikor is eszembe juto

Ki a fasz az a Thomas Melia? Az semmi, de ki a fasz az a Deutsch Tamás?  

Tegnap este elmentünk a Margitszigetre futni. Hárman. Jött velem Tomi meg Marci is. Ilyen többet nem lesz Tomi szerint, mert ő nem érezte jól magát, mivel nem szeret futni. A táv első felén már kikészültem, mert mire az Árpád hídhoz értünk, szétaggódtam a fejem a póráz nélkül futó kutya miatt, mivel sokszor eltűnt a bokrok-fák között, és sosem voltam benne egészen biztos, hogy visszatalál a rekortánhoz. Ennek köszönhetően ahhoz képest, hogy a hídig eddig mindig eljutottam megállás nélkül, most két pihenés után, levegő után kapkodva érkeztem oda. Ehhez képest a visszafelé út a túloldalon tragikusan bénára sikerült, szerintem többet sétáltam, mint futottam. Jó, ebben benne lehet az is, hogy legalább 3 hete nem mentem futni, valamint hogy általában sem vagyok én egy akkora futó. Azért így is körbeértem 40 perc alatt. (Szerintem legutóbb 37 volt.) Marci nagyon élvezte az egészet, és a budai oldalon, ahol nem tudott eltűnni a látóteremből, már én is. Tomi leszakadt tőlünk, a kutya egy darab

Egy csoporttal néztem meg, és bár az eleje még jó volt, a végére olyan mértékben irritálódtam, hogy kedvem lett volna megkeresni MM-t, és megkérdezni tőle, tényleg ilyen demagóg, vagy csak úgy tesz, mert úgy kelendőbb a filmje. Az alapprobléma az, hogy kissé elszálltak a bankok meg a népesség 1%-át kitevő gazdagok, és úgy ráálltak a harácsolásra, hogy már nem bírnak lejönni róla, közben meg fittyet sem hánynak arra, hogy a népesség 95%-a utcára kerül miattuk. (Ez utóbbi már itt túlzás, de mindegy, MM a túlzásokból él.) Hosszasan sír ezen, bemutat néhány embert, akivel csúnyán elbánt az élet (meg a bank), majd arra a következtetésre jut, hogy a kapitalizmus szar, hiszen a gyóntató papja is megmondta, hogy erkölcstelen, és maga a gonosz (anyám borogass), ezért legyünk szocialista ország. Hát, ezen azért eltátottam a szám. Pláne úgy, hogy előtte ő követte végig vagy fél órában, hogyan jutott az eredetileg tök jó kapitalizmus oda, ahol most tart. Miért nem az a konklúzió, hogy back to the

Nézegettem álláshirdetéseket, amik alapján az átlagfizetés valahol 2000 font körül van Angliában (vidéken), és nézegettem lakáshirdetéseket is, amik alapján egy két hálószobás lakást (egy hálószobásat nem reklámoztak, ez van) havi 500 fontért lehet bérelni. A kettő így együtt tök jól hangzik szerintem. Igaz, akkor még nem fizettem számlát, nem ettem és nem voltam soha sehol, de itthon meg az átlag 80-90 ezer forinthoz képest az átlag 60 ezres albérlet azért sokkal gázabb. Ha elköltöznénk, én itt szeretnék lakni: Ez Dover. Ez tetszene nekem. Még azt is kifigyeltem, hogy egy könyv átlagosan 6-8 fontba kerül. (Mi mást ellenőrizne egy könyvmoly a legszükségesebbek után először?) És még lakást is találtam. A környékről ugyan nincsenek képek, de a kilátás gyönyörű, a lakás is gyönyörű, és félúton van a pályaudvar meg a tengerpart között, mindkettőtől úgy 1,5 km-re. Vonattal London 1,5 óra. És a tengerparton ott vannak a fehér sziklák, a kikötőből meg megy komp Franciaországba. Ha el akarnék

A Ferenciek terén a metróban odajött hozzám egy pasi, és enyhén agresszív stílusban előadta, hogy ő nagyon éhes, neki nincs pénze, de én adjak, mert akkor a Lehel téri piacon tud enni. Mondjuk felmerült bennem, miért nem valami közelebbi piacon eszik, de mi közöm hozzá. Pont a stílus miatt végül elővettem a tárcám, és odaadtam az első pénzérmét, ami a kezembe akadt, csak hagyjon már. Ez történetesen egy kétszázas volt. Rajtam kívül több embertől is kapott pénzt egyébként. Békésen ácsorogtam tovább, mire két perc múlva odajött egy másik pasi, hogy ő nagyon éhes, és ugye adok. Én ettől olyan ideges lettem, de olyan... Nem tudom, miért, végül is miért ne járkálhatná körbe a metróra várókat két kéregető is két percen belül. Valószínűleg az dühített fel, hogy úgy éreztem, az előző pasi rohant a társaihoz, és adott nekik tippet, miszerint hozzám kell jönni, mert én kétszázast adok. Mondtam, hogy sajnálom, de nincs több apróm. És most megint úgy érzem, hogy jó ideig nem fogok adni senkinek.

Kis szösszenetek mindenféle témáról, főleg Janikovszky Éva életéből. A legtöbbje nagyon vicces, például a szimbolikus karácsonyon hangosan röhögtem, és mind tele van nagy igazságokkal. Van viszont néhány nagyon nyomasztó és szomorú, például az utolsó kettő. Az öregedés folyamata és ténye nem vidám, még ha úgy is ír róla J.É., mintha az lenne. És az sem vicces, hogy meghalnak az ember körül a szerettei. Ez utóbbit mondjuk nem is próbálja úgy ábrázolni, mintha vicces lenne. Érdemes elolvasni, csak azt sajnálom, hogy az illusztrációkból kimaradtam (e-könyvben olvastam). 5 pontot kapott

Anyuék tegnap reggel érkeztek haza egy hét után Pomorjéből, ami egy kevésbé felkapott üdülőtelep Napospart és Bourgas közelében. Kimentem eléjük a reptérre, aztán némi gubanc után eljutottunk a kocsijukhoz, és hazamentünk hozzájuk. Nagyon sok szépet hoztak, én pl. kaptam rózsából készült krémet, testápolót, sampont meg parfümöt, mivel Bulgária a rózsáról híres. Meg kaptam kagylóból készült nyakláncot is, amihez anyu ugyanolyan nyakláncból csinált fülbevalót is. (Ez azonnal el is szakadt, ami miatt szomorú vagyok, de megkérem majd anyut, hogy javítsa meg nekem. Tök szép egyébként, anyunak és Katának is nagyon jól áll az ugyanolyan szett.) A képek alapján Bulgária érdekes hely, legalábbis ez a része. A legviccesebb az, amikor két hatalmas szálloda között egy telken van egy kidőlt-bedőlt falú, félig beomlott tetejű faház, amit laknak is, és az udvarán paradicsomot termesztenek. Az se kutya, amikor a google maps mutatja, hogy van egy belső tava a szigetnek, de képtelen rábukkanni anyuék, m

Szegény. Én szurkoltam neki. Nyugodjon békében!

Elsőre azt hittem, a cím a WiFi-re szóvicc, de kis utánajárással kiderítettem, hogy nem. Itt lehet részletesen olvasni a valódi Wee Freekről, de annyi a rövid lényeg, hogy ők egy skót felekezet tagjai. A címszereplők a könyv szerint kék manók, akik nagyon gyorsan mozognak, folyton lopnak, felfogásuk szerint a földi élet már a halál utáni élet, skót szoknyát viselnek, és skót akcentusban beszélnek. A történet röviden arról szól, hogy Tiffany Aching, egy kilencéves kislány furcsaságokat fedez fel a családja farmján és környékén: megjelennek ezek a kék manók, eltűnik egy birka (soha nem esett még meg ilyesmi), egy szörny ugrik elő a folyóból, valamint egy fej nélküli lovas is felbukkan. A városba látogató Miss Tick, a boszorkány világosítja fel a kislányt, mivel áll szemben, ráadásul még Tiffany kisöccse, Wentworth is eltűnik. (Tiffany ezt alapvetően nem nagyon bánja, úgyis csak édességért visított álló nap, de mert az anyukája szomorkodik, úgy dönt, visszaszerzi a kölyköt.) Ha véget aka

Aki elhitte nekem, hogy a gránát mint kedvenc ásvány hülyeség, annak most elmondom, hogy tévedtem. Tessék, itt van némi gránát (féldrágakő):

Tényleg nem érzem úgy, hogy mindenbe bele kell kotyognom, de annyit azért szeretnék elmondani nagy sejtelmesen, hogy sok-sok ember szórakozását tönkretenni nem menő. Akkor sem, ha joguk van hozzá.

Csütörtökön volt július 21., ráadásul 2011-ben, következésképp ekkor volt a hatodik évfordulónk. Idén még csak nem is terveztünk semmi nagyszabásút (tavaly volt ugye a meghiúsult hajókázás), aztán mégis egész jól sült el az egész. Reggel dolgoztam, aztán könyvtárba mentem, mert még szerdán észbe kaptam, hogy két hete kértem ki egy helyben olvasható könyvet, és csak két hétig őrizgetik a kedvemért. Szerencsére 9-ig tanítok, és fél 10-re odaértem a Ferenciekre, de csak 10-kor lehet bemenni, ami még úgy is nagyon sok idő, hogy kedvességből 9:50-kor beengedett az egyik recepciós. Biztos megsajnált, mert a laptopot is hurcolásztam magammal, és az bazi nehéz. (Michael Moore egyik filmjét nézzük a csoporttal, tök érdekes, csak olyan pofátlanul manipulatív, hogy kedvem lenne odamondogatni a bácsinak.) De a lényeg, hogy megkaptam a könyvet, amit 1876-ban fordított egy Móricz keresztnevű illető. Meg is találtam benne azt az idézetet, amit a második kisregény írónője volt oly drága az egyik fejez

Szerdán Réka diplomaosztóján jártam. Nem tudom, mitől, de olyan nyomott hangulatom volt egész nap, hogy majdnem nem mentem el, de szerencsére tisztában voltam vele, hogy ez nagyon rossz húzás lenne, úgyhogy rávettem magam, és végül az események közepette egész fel is vidultam. Azért az alaphangulatom meglátszik az összes fényképen, ami készült rólam, valami tragédia, komolyan, nem is linkelek egyet sem, remélem, nem is találjátok meg egyiket sem. Négykor kezdődött a Gólyavárban. Amikor megláttam, hogy az új dékánhelyettest osztották be erre az időpontra, nagyon megörültem, a saját diplomaosztómon elhangzott beszédet nem szívesen hallgattam volna meg még egyszer. Ez a hölgy röviden és jól beszélt, aminek duplán örültem. Utána jött az osztás. Szakonként és névsorban haladtunk, és láttam több volt csoporttársamat is, akik most végeztek, plusz egy általános iskolai osztálytársnőmet. Na meg Rékát :) Nagyon csinos volt, nagyon izgult, és nagyon örült, amikor megkapta a diplomát. Az osztás vé

is jártam, mégpedig ezen a héten kedden. Oda is vonattal jutottam el, szintén tanítás után. 11 körül érkeztem meg, és az állomáson találkoztunk, Kata kijött elém a két gyerekkel. Szépen hazasétáltunk, közben Bencéből ömlött a szó, nagyon sok mesélnivalója volt számomra. Hát, az biztos, hogy régen találkoztunk. Még nem mindig értem, amit mond, de szerencsére Kata segített. Matyi a babakocsiban utazott, de mikor hazaértünk, megállt előttem a konyhában, rám vigyorgott, odafutott, emelte a kezét, hogy vegyem fel, és mikor felvettem, átölelt, és a vállamra hajtotta a fejét. Le sem akart szállni, csak mikor inni kapott. Hát, ez milyen jólesett :) Aztán a két gyerek elvonult játszani, egész jól elvoltak, csak néha fordult elő egy kis visítás. Egy ilyen esetnél benéztem a szobába, hogy mit csinálnak, és azt láttam, hogy Bence igyekszik letépni Matyi fejét fegyelmezés gyanánt. Később mondjuk visszakapta, ráadásul úgy, hogy éppen aludt, de még fel sem ébredt rá. Masszívak ezek a gyerekek, meg pe

Múlt kedden anyuval elmentünk Győrbe. Szombaton volt az a családi buli, amire csak vasárnap mentünk, mert anyu addigra ért haza, és addigra anyu nagynénje, akit Nénjének hívunk, már hazament. Úgyhogy kedden reggel elmentem tanítani, aztán a hetes busszal negyed óra alatt beértem a Keletibe, és a 10:10-es IC-vel lerobogtunk Győrbe. Az állomásra kijött elénk anyu egyik unokatestvére, és elvitt a felesége boltjába, ahol fonott dolgokat meg gyöngyékszereket árulnak, úgyhogy a téma mindenképpen adott volt: anyu meg Csilla is nagyon szépeket fűznek. Utána megérkeztünk Nénjéhez, akinek lakótársa is akadt idén nyáron: a másik fia most települ haza Portugáliából, ahol kb. 20 évet élt (a gazdasági helyzet miatt úgy látta, itthon még mindig könnyebben tudna boldogulni, mint kint), és mert Veszprémben, ahol dolgozik, még nincs lakásuk, ő meg a felesége ingáznak, a 11 éves kislányuk meg a nagymamájánál tölti az időt. Nagyon aranyos, okos, tisztelettudó és kedves kislány. Lelkesen készül a magyar is

Az első elmegy. A második egész jó. A harmadik tragédia. A negyedik tök jó. Az ötödik tragédia. Még 20 oldal, és kész a nyersfordítás, utána jön a keményebb rész, amikor szép magyar szöveg lesz belőle. Egész jól szórakozom közben, még mindig szeretek fordítani. De nem szerettem meg a vámpírokat. Update: Találtam egy tök jó (angol nyelvű) oldalt, ahol nagyon részletes értékeléseket írnak emberek könyvekről, többek közt erről is. Jófajta megerősítés, hogy többnyire 3-4-1-4-1 csillagot osztogatnak az öt kisregényre (abban a sorrendben, ahogy én egy-egy szóban értékeltem őket). És az okosoktól azt is megtudtam, hogy az első kisregény a Vámpírakadémia előtörténete, aminek tökre megörültem. Ennek a sorozatnak egyébként kivettem az első részét a könyvtárból, mert kellenek nekem a "szakkifejezések" fordításai, és egyébként az első 40 oldal alapján többnyire eltaláltam őket. (És nagyon nem jön be a fordítás.) Egyébként mitől népszerűek ezek a vámpíros történetek? Valaki meg tudná magy

gondoskodott Marciról azelőtt, hogy a Normafához került tök egyedül. Jó, ez utóbbit ne írjuk a gazdi számlájára, bármelyik leleményes kutya le tud lécelni bárhonnan, ha ahhoz van kedve, ugyebár Lizának is ment. Valamikor pár hónapja írtam, hogy légpuska töltényét találta az állatorvos Marci combján. Ma egy másik orvos azt is kiderítette, hogy a szerencsétlennek nemcsak a foga tört el, de az állkapcsa is, valamint az a folt a hátán, amit gombás fertőzésként kezelget Éva néni jó fél éve az állatorvosunk tanácsára, az valójában égési sérülés. Akkor most összefoglalom: a kutyát valaki meglőtte, fejbe rúgta és felgyújtotta. (Vagy csak vonzza a balszerencsét a kutya, de ezt kétlem - mióta Éva néninél van, még nem érte komolyabb baleset.) Hát de nem cuki?

Ez a cikk bemutat néhányat:  http://www.origo.hu/kultura/20110715-budapest-nem-hasznalt-foghijai-mtvszekhaz-tuskecsarnok-varkert-bazar-pesterzsebeti-gyogyfurdo.html Az én szívemnek ebből az erzsébeti strand kedves, ahová bezárásáig jártunk rendszeresen anyuval, és ahol imádtam a hullámos medencét, tök büszke voltam rá, hogy nemcsak a flancos Palának van ilyen, hanem nekünk is (enyhe lokálpatriotizmus bejátszott :) ). Az is tény, hogy ezen a strandon lopták el egyszer a papucsomat (zöld volt, műanyag, és voltak rajta cuki narancssárga minták), és mezítláb kellett hazamennem, és nagyon ciki volt, meg nagyon forró is volt az aszfalt, hiába adta kölcsön anyu a saját papucsát, ha üvegszilánkokkal beborított járdarészt értünk. Ennek ellenére szerettem ide járni. Nagy kár, hogy így lerohadt, meg az is, hogy nem fog már kinyitni soha. Mert hangzatos duma az, hogy hú, teszünk ide egy wellness-szállodát, és majd akkor dől a nép meg a lé, csak baromi nehezen tudom elképzelni, hogy bárkinek is hat

hogy meghalt szegénykém, és még mindig nem tudtam elpakolni a dolgait, csak nagyjából egy kupacba hordtam őket. És még tegnap is úgy jöttünk haza moziból fél 12-kor, hogy Tomi arra gondolt, még le kell vinni Lizát, én meg arra, hogy fog örülni, amikor végre hazaérünk. Nehéz ezt felfogni, 15 és fél évig mindig ott volt, ahol én (vagy majdnem mindig). Azért furcsa, hogy ez ennyire nehéz legyen, mert ott voltunk vele az utolsó pillanatig, és anyu még meg is kérdezte az orvost, hogy tényleg meghalt-e, és mindannyian láttuk, ahogy ott fekszik. Nagyon furcsa.

Tomi annyira nagyon ráállt, hogy tegnap megnéztü. Azt hittük, 3D-ben nézzük, de végül az csak valami elírás volt a honlapon, de sebaj, úgyis múltkor állapítottam meg, hogy 2D-ben sokkal élvezhetőbb a mozizás. Ja, még legalább egyszer mindenképpen fogom látni a filmet, mert anyuval is megnézem, és arra gondoltam, esetleg te is csatlakozhatnál, Blanka :) (Meg persze aki még szeretne.) Kicsit féltem ettől a filmtől, mert most már egészen horrorisztikus jelenetsorokra számítottam. Hát, volt is belőlük néhány, de azért nem olyan sok, mint amennyire számítottam. A könyvre homályosan emlékszem, de abban biztos vagyok, hogy összetettebb volt, mint a film. Tuti, hogy a Harry-Ginny és a Ron-Hermione szerelmi szálakat nem egy-egy, a semmiből jött csókkal intézte el az írónő, bár tény, hogy nem tudom megmondani, akkor hogyan. Az utolsó két részben a kedvenc motívumom az az ötlet volt, hogy Voldemortnak horcruxai vannak, és akkor lehet megölni, ha azokat elpusztítják, ez nagy ötlet volt J.K. Rowlin

hogy ha egyszer nászútra megyek, semmi különlegeset nem akarok, csak egy hetet Premanturán. Ezeket a képeket nézegetve konkrétan a honvágyhoz megtévesztésig hasonló érzésem támadt.

Nem nagy sztori, valaki egy szövegben, ahol a magyar nyelv használata ill. értése miatt szapulja honfitársait, a "magyar" szót nagybetűvel írta, mire kapott egy kommentet, amiben egy másik valaki lecsapta a magas labdát. Nemsokára érkezett is az indoklás: "Köszi, de én sem írok helyesen, viszont a Magyar-t hazám szeretete miatt, írtam úgy." Most nem azért, de olyan lehetőség nincs, hogy hazám szeretete miatt helyesen használom hazám nyelvét, és a mellékneveket mondjuk kisbetűvel írom?

Azért olvastam el, mert magamtól is úgy gondoltam, a szüleim is úgy gondolták, és még a kiadó is úgy gondolta, hogy ha már vámpíros történeteket fordítok, legalább egy népszerűt ismerjek már magyarul. Az első 70 oldalt még valamikor két hete olvastam el, és meg is állapítottam, hogy nem olyan gáz el, pont olyan, mint bármelyik amerikai tinivígjáték eleje, de aztán nem volt motivációm folytatni. Végül szombaton és vasárnap fejeztem be a maradék 430 oldalt összesen cirka 5 óra alatt. Nagyon hálás vagyok érte az írónőnek, hogy nincs ebben az első részben vérszívás, azt nehezen viseltem volna. (A fordításban van elég, azt is nehezen viselem.) Teljesen szimpatikus lett a vámpírgyerek, teljesen romantikusak voltak a romantikusnak szánt részek, csak a vége felé romlott el valami. Ekkor már nyálasak voltak azok a jelenetek, amiknek romantikusnak kellett volna lenni, minden második mondat előtt elmondta mindkét főszereplő, hogy ők annyira szeretik egymást, de tééééényleg. A nagyszabású akciójel

Van egy lány, akit a Facebookon több ismerősöm is ismer, de nekem fogalmam sincs, honnan. Ma eleresztett némi náci poént egy ismerősöm falán, én meg erre nyilván rákattintottam a nevére, és megtekintettem a falát, amit nem rejtett el ismeretlenek elől. Hát, most masszív hányingerem van.

Volt csütörtökön a Szépség és a Szörnyeteg játék, volt ma a Gnomeo, majd utána az Aladdin. Szeretem a meséket, ez mindig így volt, de most teljesen olyan érzésem van, mint mikor gyerekkoromban néztem és olvastam orrba-szájba mesét. Ezt akkor csináltam, ha beteg voltam. 16-17 éves koromig kitartott a dolog, bár anyu szerintem kb. 10 éves koromban abbahagyta a betegség esetén extra mese eljárást. Hát, ez is most olyan, mintha beteg lennék. Remélem, ha más nem, majd ez a rengeteg mese segít.

Blankával néztük meg, bár én a felét már láttam egyszer, amikor még Lizára vigyáztam. (Hiányzik. Nagyon nehezen hiszem el, hogy tényleg meghalt.) A film nagyon aranyos, tele van poénnal, utalgatással. Shakespeare drámáját dolgozza fel, ahogy arra a cím is utal, de a főszereplők kerti törpék. Itt is fennáll a háborúskodás, aminek a kiváltó okára már senki nem emlékszik, vannak segítők, vannak ellenségek, még Lőrinc barát is van, csak nem úgy hívják. Shakespeare-t is megidézik. Van benne egy-két fájdalmas jelenet, például a fürdőruhás törpén nem tudom túltenni magam, az nagyon durva volt. Lett két kedvenc dalom/jelenetem is, ezeket most megmutatom.   Érdemes megnézni a filmet, még akár felnőtt fejjel is, bár erős a gyanúm, hogy ez a mese eleve sem gyerekeknek szól.

Elég sokáig tartott elolvasni, mert mostanában keveset utazom, valamint főként Liza kötött le. De azért csak a végére értem még hétfőn. Az írónő stílusát továbbra is szeretem, főleg a humorát. A könyv nem is annyira regény, mint inkább novellafüzér, és kicsit zavart, hogy fontosnak tűnő eseményeket csak egy félmondatból tudtam meg, pl. csak így említés szintjén került elő, hogy meghalt 3 hónaposan a tiszteletes gyereke, mikor a születéséről egy egész fejezet áradozott. Anne még mindig jófej kislány, de barátnőnek nem kéne. Megőrülnék ettől a folyamatos fantáziálástól, amit művel. Ha valaki néha megemlíti, hogy olyan az erdő, mint valami mesebeli Tündérország, az oké. De hogy valaki ebben élje le az életét, hogy mindenhol tündéreket meg manókat sejt, hát ez azért fárasztó lehet a környezetének. Örültem viszont Dora és Davy örökbefogadásának (még ha valójában csak magukhoz vették is őket), mert Davynek nagyon jó mondásai meg kérdései vannak. A kedvencem, hogy minden kérdése után kötelező

Azt szerettem volna, ha itthon marad. Arra hajlandó lettem volna, hogy ne polcon legyen, ne legyen szem előtt, de azt szerettem volna, hogy maradjon itthon velem. Ő meg ezt nem szerette volna. Mondta, érveljek, miért maradjon. Mondtam, azért, mert szeretném. "Ezt szeretném" - nem érv. "Ezt nem szeretném" - ez érv. A logikát nem kell keresni benne, én legalábbis nem találom, és gyanítom, hogy nincs is. Így megint nem az történt, amit én szerettem volna, és ezen megint nehéz lesz túltenni magam.

Eltemettük Lizát. Szép helyre került. Végigjátszottam az 1991-es (egyes források szerint 1994-es) Szépség és a Szörnyeteg Disney-játékot, ami gyerekkoromban úgy szerettem. Így 24 évesen is majdnem ugyanolyan izgalmas, mint 8 évesen volt.

A végét már ismeritek. 1995. december 25-én volt nálunk először (és egyben utoljára) családi karácsony. (Családi karácsony alatt azt értjük, amikor Nagyi és a testvérei, valamint az ő gyerekeik és unokáik együtt töltenek egy napot karácsony örömére.) Már akkor kint laktunk Erzsébeten. Amikor az utolsó vendéget kísértük ki, aki történetesen Nagyi idősebb húga volt, búcsúzás közben egyszer csak megjelent egy virgonc, fekete-fehér kiskutya, körbeugrálta a vendégeket, majd bepattant az autójukba. Erre ők kiabálni kezdtek vele, és kizavarták a kocsiból. A kiskutya gyorsan túltette magát ezen, odaszaladt hozzánk, ránk nézett, majd nagy csóválás közepette berohant a kertbe. Mire mi utolértük, addigra a szomszéd, aki macskákat tartott (volt, hogy egyszerre harminckettőt, az egész kertben bárhová nézhettünk, csak macskát láttunk), már seprűvel kergette, és kiabált vele, hogy takarodjon. Anyu leállította, mire a szomszéd megrökönyödve azt kérdezte: "Csak nem akarod felvinni?" Erre anyu

az állatorvostól az urnáját, vittünk az orvosoknak meg az asszisztenseknek kis ajándékot meg búcsúlevelet Liza nevében (nagyon édesre sikerült, de mégsem raknám ki ide, ne nézzen idiótának senki). Valószínűleg holnap ejtjük meg a szórást. Egyébként ha nem tudnám, hogy ez az, ami, nem biztos, hogy rájönnék, az embereknek másmilyen szokott lenni. A legrosszabb a reggel meg az este. Reggel azért, mert mennék megsimogatni, ahogy szoktam, és nincs ott. Az este meg azért, mert vinném sétálni, vigyázva jövök be fürdés után, nehogy belerúgjak, ha az útban fekszik, és mennék oda hozzá jó éjszakát kívánni. Hiányzik :(

Ennyi időt töltöttünk együtt Lizával, mielőtt ma reggel 3/4 10-kor meghalt. Szépen megvárta anyut, ahogy kértük, de már nehéz volt neki a vége: nehezen kapott levegőt, nehezen állt fel, nem volt hajlandó sétálni, álmában is bepisilt, és valami volt a szájával is, mert hiába tűnt úgy, hogy jól megrágta, lenyelte a kaját, a fele percek múlva mégis kiesett a szájából. Szombat este mondtuk neki, hogy életében utoljára alszik itthon, és vagy ezért, vagy másért, de alig tudott aludni valamit. Vasárnap nekem családi összejövetelre kellett mennem, ami nagyon rosszul jött ki, hogy pont most volt, de azzal vigasztaltam magam, hogy előtte két hétig viszont el sem mozdultam Liza mellől, csak összesen négy órára, biztos megérti ezt. Reggelire melegszendvicset kapott, aztán elköszöntünk, és ők itthon maradtak Tomival. 2-kor akartunk hazaindulni Ráckevéről, de nem sikerült, csak 4-kor, ami nagyon feszélyezett, mert hiába mondta anyu nagybátyja, hogy felesleges búcsúzkodni meg Lizával lenni az utolsó

Eljutottam a harmadik kisregényhez. Nagyon igyekszem csinálni, tényleg, de ez valami tragédia. A többihez viszonyítva pláne. Huszonéve ír a nő, rengeteg regénye jelent meg, lehet, hogy ennél a kisregénynél jobbak, de ez tényleg kritikán aluli. Azt sem látom egyelőre, magyarul hogyan lehetne belőle valami használhatót barkácsolni. 3-ra jött Blanka, itt volt velünk estig. Beszélgettünk, csináltunk tiramisut, aztán elbúcsúzott Lizától (másodszor :) ), és hazament. Liza reggel jelezte, hogy neki bejön a melegszendvics, úgyhogy vacsorára csináltam neki kettőt, és szépen megeszegette. Készült kép is, de nagyon gáz lett, úgyhogy ezt most nem teszem közzé. Még nem tudom, hétfőn hogyan alakul a nap, de elvileg kéne tanítanom, lenne pilates is, de nem tudom, itthon akarok-e lenni az üres lakásban. Emlékszem, milyen rossz volt az első pár nap, amikor Liza havi két hetet otthon töltött anyuéknál, és gondolom, most is hasonló lesz, csak rosszabb, mert most nem lehet majd mondogatni magamnak, hogy p

Ma átjött Réka és Orsi. Fél 2-kor érkeztek, Orsi 4-ig, Réka 5-ig maradt. Ettünk sport szelet sütit, melegszendvicset, ilyen-olyan rágcsát, ültünk Liza mellett, és simogattuk,  beszélgettünk mindenféléről, aztán felköszöntöttem Rékát, és úgy tűnt, örül. Örülök, hogy láttam őket, és annak is örülök, hogy elbúcsúztak Lizától. Orsi szájából hangzott el a kérdés, amikor búcsúzott tőle: "Mit szokás ilyenkor mondani egy kutyának?" Ez jó kérdés. Én is gondolkodtam már rajta, de nem jöttem rá a válaszra. Hát, vidám, de szomorú is volt ez a nap. Az a gyanúm, hogy bőven lesz még ilyen a közeljövőben.

Emlékeztek rájuk?

Hétfőre. Szerintem a dokik is szomorúak egy kicsit. Bár nyilván sok ilyet látnak.

Már majdnem meggugliztam, mit is jelent, ha viszket a bal tenyerem, aztán megnéztem közelebbről. Van rajta egy fél centi hosszú vágás.

Az utóbbi pár napban összesen vagy öt-hat döbbent arcot volt alkalmam megfigyelni, amint az öt-hat szerencsétlen utas próbálta megfejteni, mi a tök az a Corvin-negyed, viszont hova tűnt a Ferenc körút, illetve mi a tök az a Harminckettesek tere, mikor ez tuti, hogy a Baross utca. Tényleg óriási szükség van az átnevezésekre. Nekem a Ferenc körút likvidálásának indoklása a kedvencem. Nos, azért kellett lecserélni ezt a nevet, mert a valaha volt 30-as, ma ki tudja, milyen számon futó villamos végállomásának a neve "Mester utca (Ferenc körút)", és ez borzasztóan összezavarja az embereket, mert hát ugye van egy másik Ferenc körút megálló is. Ez komolyan óriási probléma, nem is értem, hogyan tudtunk így élni az elmúlt néhány évtizedben, felfoghatatlan. Ja, jelezném, hogy én továbbra is a Ferenc körúti metrómegálló közelében élek, és ezek a hülyeségek nem befolyásolnak semmiben.

Tegnap, amikor ebédeltem, Liza először bepisilt, aztán elesett, és nem tudott felállni. Nekem abban a pillanatban elment az étvágyam, ma tudtam legközelebb a kajámra nézni. Ma megint egy fokot romlott a helyzet: kétszer is bepisilt álmában. Nehéz ezt így végigcsinálni, legyen már vasárnap, hogy végre azt mondhassam neki este, most már mehet, ha szeretne. (Gondolom, most néhányan hülyének néznek, de én akkor is világ életemben beszélgettem a kutyámmal, és most is így teszek, és minden este megbeszélem vele a közeljövőre vonatkozó terveket. Szerintem van, amit megért belőlük.) Miután egy hét alatt kétszer is úgy mentem órára reggel fél 8-ra, hogy csak egy ember jelent meg az ötből, ma már hárman voltak. Teljesen meg is hatódtam. Egyikük egyébként állítólag nem jön többet, mert nem jó neki az új időpont, ezzel meg nem tudok mit csinálni. Muszáj heti kettőt jönni, mert októberre be kell fejezniük a tanfolyamot (a cég miatt), és erre másként esélyük sem lenne. Leadtam az indexet. Átnézte a

Voltunk orvosnál. Eleve menni kellett, de különösen sürgetővé vált a dolog amiatt, hogy a kutya két napja nem hajlandó gyógyszert bevenni. Tényleg már csak azt nem próbáltam, hogy fakanállal lenyomom a torkán, és nagyon rossz volt látni, hogyan néz rám. Ezért aztán azt kértük az orvostól, mondja meg, melyek a legfontosabb gyógyszerek, és azokat adja oda ampullában, mert innentől kezdve injekciózni szeretnénk a kutyát. Rosszul érzem magam ettől, hogy ezt csináljuk vele, nem is csinálnánk, csak szeretném, ha anyu tényleg ott lehetne, mikor altatjuk Lizát. Jelen állás szerint ez jövő hétfőn történik meg, ha addig nem alszik el magától (de a gyógyszerek miatt valószínűleg nem fog). Ha anyu nem ezen a héten nem lenne itthon, már nem lenne kutyánk. Egyébként az előbb ejtettük meg élete utolsó (vagy legalábbis úgy tűnik, utolsó) fürdését, és még mindig nem szereti ezt a mókát, de eltűrte, sőt a hajszárító ellen sem volt kifogása. Mindent ehet, amit csak kíván, és semmit nem kötelező, amihez n

Többnyire fordítottam, el is jutottam a második kisregénynek majdnem a feléig. A másodikat könnyebb fordítani, mint az elsőt, ennek csak a végén lesz nyálas szenvelgés. Liza közepesen van: nem túl vidám, nehézkesen mozog. De legalább van. Remélem, még legalább egy hétig lesz is. És holnap marad egyedül múlt vasárnap óta először, rögtön két órára. Az elmúlt héten behoztam a lemaradásomat Dr. Csont fronton, aztán meg rájöttem, hogy fent van a neten az egész A farm, ahol élünk, ami a kedvenc sorozatom volt és lesz mindig is. Meg is néztük Tomival az első két részt. Még mindig nagyon jó. Mondtam, hogy jó lenne azért egy-egy részt eredeti nyelven látni, és lőn: a második rész véletlenül angolul került fel a honlapra, úgyhogy ez is pipa :) Némi Kisvárosi gyilkosságok is befigyelt, azt is szeretem. Most meg Gnomeo és Júliát kezdtem nézni, de majd máskor fejezem be. Ezt a sok mindent a fordítás szüneteiben nézem, amikor már kellőképpen leszívódott az agyam, és ki kell kapcsolni.

Liza ugyanúgy van: járkál, eszik-iszik, kakil-pisil, tud aludni. Remélem, kitart ez az állapot minimum jövő hétvégéig, esetleg az utána következő hétig. Legalább. Mi is ugyanúgy vagyunk: kétnaponta ordítozunk legalább fél órát, miután minden beszélgetés első két percében kiderül, hogy teljesen máshogy látunk mindent, teljesen mást akarunk az élettől, és egyáltalán, nincs bennünk közös gyakorlatilag. Majd biztos ebből is kisül valami.

Zöld, zöld, zöld minden szép dolog, Zöld, zöld, zöld mind mit dalolok. Zöld a rét s a falevél, a ruhácskám, a zeném, zöld a kedvem, ha vidám, így mulatok igazán!