LizaGazdija

Ma kértem időpontot az igazgatónőtől, kaptam is hétfőre, de sajnos ott, a tanári folyosón kiteregetődött, aminek nem ott kellett volna, mert rákérdezett: "De ugye nem akarsz elmenni?" Én meg nyilván nem mondtam azt, hogy ááá, dehooogy. Nagyon meg szeretne győzni róla, hogy maradjak. Annyira kellemetlen a helyzet... Úgy képzeltem, én mondom, hogy eljönnék, ő megkérdezi, miért, én megmondom, megbeszéljük, meddig maradjak még (addig, amíg új tanárt nem találnak), aztán max. két hét múlva már nem megyek dolgozni. Úgy tűnik, az élet nem ilyen egyszerű, túl kell esni azon a kínos jeleneten is, amikor az igazgató, egy-két igazgató-helyettes és talán egy munkaközösség-vezető jelenlétében ismét el kell mesélni, amit ma elmeséltem (nevezetesen azt, hogy valószínűleg nem vagyok középiskolába való, nem bírom kezelni a gyerekek rosszindulatát, úgy tűnik, angoltanár vagyok ugyan, de nem kiskorúak közé való), és akkor még mindig nem biztos, hogy elengednek. Nem tudom, van-e ehhez erőm, de a...

186. oldal, már javában Jablonczay Lenke története. Most arra gondoltam, szintén antikváriumból beszerzem az Ókút és a Für Elise című regényeket is, azok is a családról szólnak. Teljesen más hangulata van egyébként annak, ha 1977-es kiadását olvasom a regénynek, mintha megvenném ugyanannyiért az Európa Diákkönyvtár 2008-as változatot. Szokták mondani, hogy hozzájárul a hangulathoz a érgi könyv illata. Lehet. Most pedig néhány kép a család tagjairól. Rickl Mária, Szabó Magda egyik dédanyja: Gacsáry Emma, Szabó Magda nagyanyja: Jablonczay Lenke, Szabó Magda édesanyja: Szabó Magda:

Kiderült, hogy Katáékat egy laza mozdulattal nem hívtam meg. Miután az első döbbeneten túlestem, mepróbáltam konstruktívan állni a dologhoz. Felhívtam őket (Matyi névnapja miatt persze amúgy is telefonáltam volna), és sűrű bocsánatkérések közepette bepótoltam a mulasztást. Még nem lehet tudni, mi lesz a dolog vége, mert ruhát próbálni fektetés után tud, és majd akkor derül ki minden. Nagyon szurkolok, és egy igazi idióta vagyok. Grrr.

Éjfél körül feküdtem le aludni, pedig jóval előbb akartam, de csak addigra sikerült rászánnom magam az egyedül alvásra. El is aludtam szépen, de kivételesen nem a fal felé fordulva, hanem kifelé. Valamikor éjjel felébredtem, kinyitottam a szemem, és azt láttam, hogy Tomi ott fekszik mellettem, és az arcomba néz. Ettől elkezdtem sikítani (már amennyire fél pillanattal ébredés után tőlem telt), és eltakartam a szememet. Erre Tomi: - Akkor legközelebb ne jöjjek haza?

Össze sem merem számolni, hányan jönnek el a diplomaosztómra :) De olyan jó érzés, hogy ennyire sokan lesznek :):) Remélem, mindenki befér, és nem találnak ki utólag semmi butaságot a szervezők. Kezd izgalmas lenni a dolog. Blanka, tévedtem: mégis izgulok. Már most, pedig még hol van a csütörtök 2 óra...