LizaGazdija

A tegnapi edzésen K. elmesélte, hogy a hat év körüli kisfia pünkösd hétfőn átélte élete első szerelmi csalódását. Homokvárat épített egy lánynak, volt hozzá várkert is virágokkal. Aztán megkérdezte a lányt, megnézi-e, mit csinált neki, mire a lány azt felelte, nem. Később meggondolta magát, mégis megnézte a fél órán át épített várat, és következőképpen reagált rá: "Ja, jó", majd otthagyta a kisfiút. Ennek nyomán elgondolkodtam, nekem vajon a sok közül melyik volt az első szerelmi csalódásom. Hát az ovis, persze. Nagyon szerelmes voltam Laciba, mert nagyon szép kisfiú volt, szőke, talán kék szemű is, ez utóbbira már nem emlékszem. Mindig a közelében próbáltam lenni, együtt játszani vele, de emlékeim szerint nem nagyon volt rám vevő. De én türelmes vagyok és nagyon kitartó, valamint a remény hal meg utoljára, úgyhogy csak próbálkoztam, hátha egyszer célt érek. (Nem tudom, mi lett volna a cél. Akkor sem tudtam. Egy óvodás kislány ilyeneken nem töpreng.) Amikor én még óvod

Ma mindent átvettem, ami még várt rám különböző internetes rendelésekből kifolyólag. Az egyik egy könyv volt, benne négy (!) Poirot-regénnyel 1250 Ft-ért (!)*, és miközben én fizettem az egyik kasszánál, elég érdekes jelenet zajlott a másiknál. Egy nő és egy férfi nézegettek egy gyerekeknek szóló, kartonlapos könyvet, ami nagyon helyes rajzokkal tanít a gyerekeknek ellentétpárokat angolul. Lapozgattak, suttogtak, majd egyszer csak a nő a következő kérdést tette fel a velük foglalkozó eladónak: "És van ebből tiszta példány?" Az eladónő csak nézett értetlenül, amire a nő ismét feltette a kérdést, most már más formában: "Van olyan példány, ami nem koszos?" Az eladó erre meglepetten visszakérdezett: "Miért, amit hoztam, az koszos?" A válasz: "Igen, poros, mocskos." (Megjegyzem, ott álltak mellettem, a könyvek szintén ott voltak mellettem, és semmi bajuk nem volt, porosak sem igen lehettek.) Az eladónő: "Sajnos csak ezek a példányaink vannak.&quo

Nem lennék Erőss Zsolt családjának a helyében. Ugyan a sorsom kovácsa csak részben lehetek én, de azért azt most elhatároztam, hogy nekem nem lesz hegymászó a férjem, sem pedig olyan ember, aki valami hasonlóan veszélyes hobbival rendelkezik. Vajon mennyire erős az a nő, aki ezt hosszú éveken át bírja cérnával? (És persze remélem, hogy happy end lesz a történet vége, csak nem túl biztató, hogy azok, akik értenek ehhez, azt mondják, szinte biztosan nem.)

Az egyik zenét kerestem, amit K. edzésén szoktam hallani, és most már annyiszor ment, hogy meg tudtam jegyezni a szövegéből egy kis részletet (első pár alkalommal kihullik a fejemből, mire hazaérek). Hát, az a zene még nincs meg, de újból felfedeztem egy gyöngyszemet:

Tegnap beszélgettünk Tomival Skype-on. Egyebek közt megemlítettem, hogy nem találom a régi hajkefémet, és remélem, nem az van, hogy elvittem Dobogókőre, valahogy kikerült a táskámból, aztán ott maradt, mert az enyhe kifejezés, hogy szánalmas állapotban van már. Mindenesetre tegnap estére hajmosást terveztem, az előkészületek elengedhetetlen kelléke a körkefe, ezért vettem is egyet gyorsan. Erre Tomi: "Akkor lassan meglesz a régi is :D" Ezek után elmentem edzésre, ahol levettem a nyakláncomat meg a karkötőmet, be akartam tenni ezeket az edzőtáskám egyetlen olyan zsebébe, amit nem nyitottam ki, mióta hazaértem, mert elfelejtettem, hogy ez a zseb is ott van rajta (?!), és akkor ott figyelt a régi hajkefe. És akkor nem tudtam türtőztetni magam, megírtam ezt sms-ben Tominak, pedig nem is szoktam neki sms-t írni. Na, nem mintha baj lenne, hogy vettem új körkefét. A régi tényleg nagyon rosszul néz már ki, ráadásul ez az új nagyon jól vizsgázott: feleannyi hajat nem tépett ki, mint

Megkaptam éjszakára a kutyát, aminek nagyon-nagyon örültem (és örülök most is). Ennek apropóján nagyon érdekes dologra lettem figyelmes. Az egy dolog, hogy a konyhapult meg a kanapé most is csatatérré változott, mire hazaértem az edzésről, de van ám ennél durvább is! A kutya csak megjátssza , hogy nem mer feljönni a galériára a lépcsőn. Amikor este mentem lefeküdni, azzal szembesültem, hogy mind a lépcső, mind maga a galéria tele van a tappancsa nyomaival. Az ágyamba legalább nem feküdt be, de azért milyen már ez! És annyira tudta, hogy miről beszélek! Álltam ott a galérián, néztem a lábnyomokat, lassacskán leesett, mit jelent ez (elég késő volt, és én már kora délután is elég leharcolt voltam), majd felindultan így szóltam: "Basszus, te feljöttél a galériára?" Erre a kutya behúzta fülét-farkát, és olyan bűnbánó képpel nézett rám, hogy abból egészen egyértelmű lett volna, hogy tényleg , még akkor is, ha nem lettek volna az árulkodó lábnyomok. Lizával kapcsolatban néha az