LizaGazdija

Anyuval és Ákossal a Borárosról elhajóztunk a Margitszigetre, egészen pontosan a szállodákig, majd onnan visszafelé haladva megnéztük a Szent Mihály templomot, a kolostor romjait Margit sírjának eredeti helyével, az állatkertet, végül a szökőkutat. Amikor már kifelé haladtunk a szigetről, a bejárat közelében a fűben feküdt egy közepesen elhanyagolt külsejű néni, akit mindenki nagy ívben kikerült. Anyu odament hozzá, megkérdezte, szüksége van-e segítségre, mire a néni mondta, hogy rossz a lába, megbotlott, elesett, nem tud felkelni, pedig sietnie kéne. Ketten nagy nehezen lábra segítettük, akkor azt mondta, nagyon szégyelli magát, és köszöni a segítséget, jó egészséget kívánt, majd teljesen határozott léptekkel elindult. Szomorú dolog ez, hogy egy idős ember, aki színjózan egyébként, elesik, és senki nem megy oda hozzá. Nem tudom, meddig heverhetett volna még ott, míg valaki segít neki, mert valószínűleg később sem tudott volna egyedül felállni. Mondjuk az sem kevésbé szomorú, hogy vals

a napot újabb kör hányással indította, pontosabban mindjárt három körrel. Az orvos telefonon azt mondta, biztosan az álvemhesség álvetélésének egyik mellékhatása ez, de ha esetleg még hányna a kutya, reggel vigyük vissza nyitásra. Én már nagyon örülnék, ha befejeződne kis családunk intenzív orvoslátogatása, és lehetne, hogy legközelebb tényleg csak két hét múlva menjünk Lizával kontrollra, amikorra hívtak. A kutya egyébként nem támogatja a diétát, mint ötletet. A száraz kaját akkor kapta, amikor hazaértem ma, ez negyed ötkor volt, tehát ebédidő után kb. egy órával. Ehhez képest csak megszagolta, mondta, fúj, és fél 8 körül fanyalodott csak rá, akkor is csak a felét volt hajlandó megenni. Pedig ez van, mást nem kap, fenének se hiányzik ez a mizéria. Majd séta után kimegyek vele a konyhába, és kiselőadást tartok róla, hogy enni márpedig kell, és ha ezt adtam neki, akkor ezt kell enni, az utolsó falatig. Az ilyen kiselőadásoknál nagyon értelmes fejet szokott vágni, mint aki tényleg minden