LizaGazdija

1. Az I Love Balaton 2x után még erősebbé vált az érzés, ami a nagy átúszás után fogalmazódott meg bennem: lehet, hogy érdemes lenne egyszer fél évet arra szánni, hogy megint megtanuljak gyorsúszni*, valamint kicsit felgyorsuljak, és aztán jövő nyáron nem 3 óra alatt úszni az 5,2 km-t, hanem mondjuk 1,5 alatt. 2. Megint fel kellene készülni a félmaratonra, és le is kéne futni, ha már. Ja, hogy a térdem már két éve is kicsit belehalt? De már jobban van, már szinte csak akkor fáj, ha futok :D 3. Ha már lúd, legyen kövér alapon fel kéne készülni a maratonra is, és aztán azt is le kéne futni. Eredetileg úgy terveztem 2014-ben, hogy áprilisban félmaraton, októberben maraton, csak 1. tökre szétment a térdem a félmaratonon, ezért letettem a tervről, 2. elmentem Máltára, és nem voltam otthon októberben. Maraton persze Máltán is van, csak sokkal nagyobb szívás, mint otthon, mert 1. sokkal párásabb/melegebb a levegő az év bármely szakában, 2. Máltán bőven van a távban szint, míg a budapesti ...

A tanfolyam közepén kell íratni egy tesztet a résztvevőkkel, aminek tulajdonképpen nincs következménye, de azért jelzi, ki hol tart. Nálunk ma jött el a tesztírás napja. Úgy el tudok szomorodni, amikor mindent szinte már unalomig gyakorlunk, mindenki mindenféle mondatból elmond és leír összesen vagy száz-százhúsz darabot, meghallgat még ennyit, és aztán a tesztben nem megy. És ilyen hülyeségeken csúszik el, hogy oda van írva, a mondatokat am/is/are (not)-tal kell kiegészíteni, erre 5 mondatból 3-ba beírja, hogy do/does/doesn't. Azért miután kiszámoltam a százalékokat, felvidultam. Csak egyetlen (nagyon gyenge) résztvevő nem érte el a 60%-ot, egy embernek lett 60 és 70% közötti eredménye, és ha jól emlékszem, öten írtak 80% fölöttit, ebből ketten még ráadásul a 90%-ot is túllépték. Szóval ügyesek voltak. Nem is értem, miért vagyok ilyen nyomi.

Meg tinikoromban. Lefeküdtem fél 11-kor, és még fél órán át olvastam Salinger Kilenc történetét. Az volt a terv, hogy egy órát olvasok, csak belealudtam. Gyerek- és tinikoromban hosszú éveken át minden egyes nap olvastam még egy-két órát lefekvés után, sőt az is megesett, hogy egyáltalán nem aludtam, hanem úgy mentem másnap iskolába, hogy előző este 9-től reggel 6-ig folyamatosan olvastam. Az a tény, hogy a Kilenc történet már tizenéves koromban is ott figyelt a polcomon (el is kezdtem, de csak egy-két oldalig jutott, valahogy nem volt hozzá hangulatom), és a gyönyörű, ízes, régi fordítás csak hozzátesz a nosztalgiához. Nekem tök jó volt gyereknek meg tininek lenni. Na jó, tininek lenni szívás volt, ha a társas kapcsolataimat nézzük, de az olvasás emléke mindent megszépít.