LizaGazdija

Marha fáradtak vagyunk, de Tomi nem tud aludni, nekem meg még újra kellene olvasnom 25 oldalt az éppen aktuális fordításból, mielőtt lefekszem, de már nagyon unom - ez a második újraolvasáskor mindig így van. Szóval ülünk a nappaliban, Tomi a telefonját nyomkodja, én meg mindent csinálok a gépen, csak azt nem, amit kéne, és néha felnyöszörgök. Aztán azt kérdezem Tomitól: - Neked nincs kedved újraolvasni helyettem a könyvet? Mire felnéz, és kissé bizonytalanul azt mondja: - Hát, lenne... de... most focizok. Kész, sírok.

Mutatom Tominak, hogy milyen járókát lenne jó beszerezni, ha már kúszik-mászik a gyerek. Olyanra gondolok , ami tök nagy, a szobából kerít le gyakorlatilag egy kis részt, és fából van, kerítésszerű. Tomi megdöbben. - És akkor egy ketrecben élje le az életét? - Ez nem ketrec, hanem járóka, és nem az életét éli le benne, csak itt kúszik-mászik, hogy minél nagyobb biztonságban legyen. - És majd néha bedobunk neki valami kaját a rácson? És én is kapok majd ilyen ketrecet, vagy csak a Flóra? Így próbáljon az ember komolyan megbeszélni valamit a férjével. Aztán az is volt (tegnap), hogy délelőtt visszaaludtam, és Tomi szórakoztatta a gyereket. Arra ébredtem, hogy egyre közeledik egy sziréna, és mire kinyitottam a szemem, már ott állt az ágy végében Tomi, kezében az ordító gyerek. (Leee, leeee!) Majdnem elröhögtem magam, amikor megláttam Flóra öltözékét: a hosszú ujjú és szárú pizsamája, fölötte a polárkabátja (!), lábán egy vastag zokni. - Nincs nagyon melege annak a gyereknek? -