LizaGazdija

33 percen belül sikerült futni a szigetkört, még úgy is, hogy közben kétszer is kénytelen voltam megállni, mert 1. nagyon melegem volt, 2. nagyon fájt a lábam. Azért nem vagyok semmi, meg kell, hogy mondjam. A térdem tegnap már nagyon jól volt, ma már nincs annyira jól. Tudom, menjek orvoshoz, de 1. mikor?, 2. félek. Most még egy darabig jegelem meg kenegetem krémmel. Szóval az van, hogy a lábam egész jó időket tudna futni, ha a lábam hagyná, hogy csinálja. Hangozzék ez bármilyen hülyén is. Tiszta stressz vagyok. Tudom, hogy még csak egy hónapja társkeresőzöm, de akkor is félelmetesnek érzem, hogy ennyire nem találok senkit. Azt is tudom, hogy úgy kellene néznem ezt, hogy akivel eddig találkoztam, az mind nagyon jól érezte magát velem, és folytatni akarta a dolgot. Ez hat fiú. De az milyen, hogy én hatból egyet sem érzek annyira hozzám valónak, hogy bármit is akarjak tőlük? Mégiscsak bennem van a hiba? Arra is gondoltam, hogy talán mégis abban kéne bízni, hogy majd élőben megismerked...

Ma egész konkrétan annyian voltak az edzőteremben, hogy hárman nem is kaptunk szekrénykulcsot, mert elfogyott. Úgyhogy mi bevittük magunkkal az összes cókmókunkat az órára. Elég vicces volt. A térdem elég jól bírta a megpróbáltatást, csak a 120 perc vége felé kezdett kicsit tiltakozni, de megint raktam rá jeget, mikor hazaértem, és most jól van. Ez azt jelenti, hogy ez egy gyulladás, és ha az lemegy, újra a régi leszek, és lesz félmaraton meg lesz minden. Hurrá!