Az elmúlásról
Nyugalom, ennyire azért nincs nagy baj, csak egy ideje már gondolkodom a dolognak ezen az aspektusán, és gondoltam, most leírom. Akkor indult el bennem ez a töprengés, amikor legutóbb sétáltam anyuék felé a buszmegállótól. Mostanában sok új ház épült a környéken, többnyire társasházak, közös falak, egységesen sárga mindegyik, zsebkendőnyi kert, ahol még egy virágágyás sem fér el kb., de akkor meg minek. Azért nagyon modernek meg dizájnosak, rossz szava nem lehet senkinek. Nekem viszont arról a házról mindig Rudi bácsi jut eszembe, aki gyerekkoromban lakott ott, és akit annyiszor láttam a kapun keresztül, amikor Tatával arra sétáltunk szombatonként. Rudi bácsi nagyon idős volt, nehezen járt, és egy szintén nagyon idős kutya volt az egyetlen társa. A kertet sosem láttam, mert benőtte a gaz, a kaput pedig szinte teljesen eltakarta egy hatalmas, burjánzó bokor. De ha arra jártunk, szinte mindig ott volt, és beszélgettek néhány szót Tatával. Azt hiszem, ő volt az, aki egyszer megkérdezt...