LizaGazdija

Reggel sikerrel jártam, megszereztem a nyelvsuliból a szükséges papírokat, elvittem őket beszkennelni, majd el is küldtem a két nyelviskolának. Annyira megkönnyebbültem attól, hogy sikerült, és még 9 előtt végeztem ezzel a körrel, hogy úgy döntöttem, ha még van jegy Steve McCurry kiállítására 10-11 közé, akkor elmegyek. Nagyon vágytam erre a kiállításra, de amióta megnyitott, egyik otthon töltött hétvégén sem jött össze, viszont a következő, utolsó hétvégén nem megyek haza, úgyhogy most szombaton már le is tettem róla, sőt már a szomorkodás (rövid) fázisán is túl voltam aznap estére. Így talán még nagyobb volt az öröm, hogy mégis eljutottam. És nagyon nagy kár lett volna kihagyni. A legismertebb képe az afgán Sharbat Guláról. Egy menekülttáborban készült 1984-ben Nagyon erős képeket válogattak ki a fotós eddigi munkái közül, nem is tudom, hogy bizonyos képek okozták-e, hogy teljesen meghatódtam, és ha nem lett volna tele a terem, biztos el is sírom magam, vagy az összhatás tehe...

Pénteken a KÖKI Tescójában vásároltam, amikor egy réges-régi, ismeretlen ismerősre lettem figyelmes. Egy pasira, akivel a jedlikes pályafutásom idején hosszú évekig minden reggel ugyanazzal az 51-essel utaztunk Csepelre. Biztonsági őr volt, mindig az egyenruhájában utazott, és mindig azt gondoltam, hazafelé tart az éjszakai műszakból, de most, hogy pont a KÖKI-ben futottunk össze, már azt is el tudom képzelni, hogy Csepelen dolgozott, de kispesti volt. Azért is maradt meg ennyire az arca (már azon túl, hogy szerintem bárki megjegyezne egy olyan embert, akit évekig minden hétköznap lát), mert nagyon hasonlított nekem anyu egyik volt tanítványára, akibe én egy kicsit szerelmes voltam óvodás koromban. Megállapítottam, hogy azért rajta is látszik a legutóbbi találkozásunk óta eltelt minimum 11 év, és eszembe jutott, vajon én is ismerős vagyok-e neki. Érdekes dolgok ezek.