LizaGazdija

Csalódni nem jó. Sokadszorra sem. Kicsit csalódni sem.

akikben nincs annyi (IQ? EQ? tisztesség?), hogy előre szóljanak, ha nem jó nekik az előre megbeszélt időpontban az angol, így hát megvárják, míg Budafokról elmászom másfél óra keretében a János-hegy aljába*, hogy ott közöljék mosolyogva a jó hírt, amikor már bekopogtam. Fel tudnék robbanni. És még ő van megdöbbenve, hogy én min akadtam ki. És még van képe azt válaszolni a kérdésemre, hogy neki nem jutott eszébe sms-t írni. Úristen, úristen! Hová kerültem? Két és fél óra utazás a semmiért, aha, köszi! *Igen, tudják, többször elmondtam már, térképen is megmutattam. Pont ezért.

Az úgy volt, hogy október 28-án reggel rájöttem, már csak 4 napig érvényes a diákigazolványom, aztán már nem számítok diáknak (hüpp), és arra gondoltam, méltó módon kellene búcsúzni a boldog aranyévektől (cöhh...). Mi lehetne megfelelőbb és alkalomhoz jobban illő, mint egy utolsó kedvezményes mozizás? Fel is kerekedtem, és este megnéztem az Időről időre című filmet. Csak a port.hu néhány soros leírását olvastam el előre, előzetest nem láttam, és ez így volt igazán jó, mert így minden jelenet, minden szó, minden fordulat meglepetésként ért. Sokat nevetős film, a legviccesebb szereplő az apa, akit Bill Nighy alakít, neki minden megnyilvánulása nagyon humoros, ráadásul ő a különleges képességét, amit mindjárt elmesélek, arra használja, hogy elolvassa az összes könyvet, amit csak érdemes. Hát nem szimpatikus? ❤  Már az alapgondolat is ötletes: egy fiú 21 évesen megtudja, hogy a család férfi tagjai tudnak utazni az időben, és megváltoztathatnak dolgokat, de csak a sajá...