LizaGazdija

What goes around comes around. Akár egy hónap késéssel is. Szerintem állat ötlet, hogy a nem záródó kapu mellé nem működik a villany sem a lépcsőházban, így a gyakorlatilag nyitott kapun át töksötét lépcsőházba lehet érkezni. Bizalomgerjesztő. És most megérdemlek egy forró, fürdősós, gyertyafényes fürdőt meg egy nagy alvást. Végre már.

Megváltozott program miatt beiktattam két óra délutáni alvást, és két ébredéssel ugyan, de két órát aludtam!! Ezek után egészen embernek érzem magam!

- Szia szépségem! Gyönyörű vagy. - Köszönöm. - De tényleg gyönyörű vagy! - Köszönöm, kedves vagy. - Kitalálom, mivel foglalkozol. Titkárnő vagy. - Nem. - Akkor valami... Valami egyszerű munkás... Ilyen... Munkás. - Nem. ( Meccsoda bók!!!! ) - Bejelölhetlek a Facebookon? - Nem. - Meghívhatlak valamire? - Köszönöm, nem. - Egy üdítőre? - Köszönöm, nem. - Jó, akkor csókollak. Te is csókolsz? - Nem. Szia! - Szia! Ugyanitt Valamelyikőtök ismer valakit, aki látott már olyat, akinél ez az ismerkedési mód sikerrel járt?

Néhány fénykép néhány szóban. Érzelmek, hétköznapok, pillanatok, örömök, bánatok, szerelmek. Nagyon megfogott. A tegnapi felolvasáson is, de ma, amikor magam olvastam el, végleg rabul ejtett. Nem tudom, jól sejtem-e, hogy ha a szösszeneteket az elejükön található számok emelkedő sorrendjébe helyezném, akkor más történet kerekedne ki, vagy ez egy hibás gondolat. Kipróbálni, azt hiszem, nem fogom, ahhoz túl fáradt vagyok és túl kevéssé kitartó. (Ha minden igaz, mintegy 500 képről beszélünk.) Nem úgy olvastam egyébként, ahogy igazi bölcsészhez illik, nem ízlelgettem a szavakat minden egyes képnél, de ami különösen szíven ütött vagy megfogott, azt azóta is elemezgetem. Nem kevés ilyen volt. Összegyűjtöttem nektek. A könyv egyébként öt pont, kedvencelést egyelőre nem kapott, azon még kicsit gondolkodom. És persze mindenkinek ajánlom. Nem fogtok csalódni, azt hiszem. "Az élet szép, csak te vagy szar. Az élet szar. Te legalább szép vagy." "Nézzük egymást a folyóval, ...

Álmomban is alszom. De nem egyedül.

Tegnap este Andival elmentünk egy felolvasóestre. Mostanában a Molyon sokan olvasták és dicsérték Simon Márton Polaroidok című könyvét, amit én egyébként nem vettem meg, nem olvastam, de amikor láttam, hogy a meghirdetett program keretében a szerző elejétől a végéig felolvassa, ráadásul zenei kíséret is lesz, úgy éreztem, ott a helyem. Simon Márton A program nagyon-nagyon tetszett, bár ez akkor még nem látszott rajtam, azt hiszem, ami nem csoda, miután a tegnapot gyakorlatilag végigsírtam, és csak röviddel a felolvasás kezdete előtt sikerült összeszednem magamat*. Mivel egyáltalán nem néztem utána a könyvnek, megdöbbentem, hogy gyakorlatilag egy-két soros, néhány szavas mondatok halmaza. Nagyon érdekes volt, ahogy az író/költő felolvasta, és az is, ahogy a két hangszeres srác a zenével hozzátett érzéseket meg hangulatokat. A közönség beleröhögése rossz helyeken és a fotós tolakodó munkavégzése néha némileg csorbította az élményt, kizökkentett, de összességében csak az öröm marad...

"Say my name, as every colour illuminates." (Florence + the Machine: Spectrum) "One thing I know for sure is: Love will find a way." (Brandi Carlile: Heart's Content)

A hipó tényleg csodaszer! Egy hirtelen mozdulattal sikerült rózsaszínre festenem mosás közben a gyönyörű, új, fehér blúzomat, és nagyon fájt érte a szívem. Még sosem vettem hipót, mert még sosem csináltam ilyet, de most szépen beszereztem egy flakonnal 200 Ft-ért, a használati utasításnak megfelelően jártam el, és fél óra múlva már ki is vehettem a lavórból a gyönyörű, új, ismét fehér blúzomat. Ezen felbuzdulva a korábban elszürkült, amúgy fehér holmiimat is beledobáltam a löttybe, és izgatottan várom az eredményt.

Még április közepén kivettem egy könyvet, és ez akkor jutott eszembe, amikor apu felhívott, hogy érkezett hozzájuk egy levelem a könyvtártól. Ajjaj... Mennyit is kések azzal a könyvvel? Laza három hetet? Másnap gyorsan el is rohantam a könyvtárba, és nagyon reméltem, hogy lelkifröccs nem jár majd a büntetés mellé. Meg hogy nem lesz nagyon nagy összeg a büntetés. A következő történt: - Jó napot kívánok, ezt a könyvet hozom vissza óriási késéssel, és elnézést kérek, nagyon sajnálom. A hölgy elveszi a könyvet meg a diákomat, pötyög, majd összenéznek a kolléganőjével, és mosolyogva közli a következőt: - Ó, ez csak 675 forint. Más meg 260 ezernél jár. Szóval nem volt kioktatás. Azt meg kellett volna kérdezni, mennyi késéssel lehet elérni a 260 ezres büntetési összeget, de nem tettem, örültem, hogy ilyen olcsón megúsztam ezt a kalandot, és elhatároztam, hogy innentől a kölcsönzési határidő is megy a telefonom naptárába.

Referenciát írtam egy diákomnak egy au pair munkához. Nem gondoltam volna, hogy lesz ilyen is.

Blankától kapom meg e-mailben az egyik számot, amire K-nál ugrálunk, de egy kukkot sem értek soha a szövegéből, annyira hangosan bőgetjük. (Ez amúgy állandó probléma, nagyon-nagyon hangos a zene mindig.) Íme: És persze köszönöm, Blanka. Meg nem csak ezt, de úgyis tudod :)

Meg kicsit a lelki béke is. Jöttem haza, és a kapualjban összefutottam a házban lakó idős nénivel, akivel szoktunk beszélgetni, meg felviszem a szatyrát, ha egyszerre érkezünk haza, ilyesmi. Talpig feketében, éveket öregedett arccal, összegörnyedt háttal jött kifelé a kapun. Ettől megtorpantam, és megkérdeztem, történt-e valami baj. Erre elsírta magát, átölelt, megsimogatta az arcomat, aztán nagyon nehezen, nagyon lassan, remegő hangon elmondta, hogy az egyik fiának a felesége 48 évesen meghalt. Ez annyira szörnyű :( A 48 az nagyon fiatal. Fiatalabb, mint anyu. Mondtam a néninek, hogy ha valamiben tudok segíteni, szóljon nyugodtan, de hát miben tudnék... Felzaklatódtam, úgyhogy most kicsit szomorkás zenéket hallgatok, és próbálok nem arra gondolni, milyen lehet ez a nap a családnak. Meg a következő jó néhány.

Egyetlen megállással futottam körbe a szigetet 34 perc alatt. Ez az eddigi legjobb és legszebb eredményem. Ez még mindig lófütty a 19-25 perces eredményekhez képest, hozzám képest viszont már valami. Ráadásul csak egészen kicsi izomláz lett az eredmény a jobb lábamban. (A jobb lábammal egyszer csak el fogok menni az ortopédiára, mert erős a gyanúm, hogy sokkal erősebben terhelem, mint a balt, és nem szeretném, ha ebből valamikor később valami baj lenne.)

Step aerobicon. - Ha elfáradsz, megállsz, iszol. Nem ciki megállni! Az a ciki, ha összeesel és meghalsz. Na, az ciki! Egy másik alkalommal a második hatvan perc vége felé fura kattogás hallatszik a termünkön kívülről, a gépek felől. K-t ez zavarja (nekem fel sem tűnik, míg meg nem említi): - Mi ez a hang szerintetek? Erre az egyik lány, aki sosem szólal meg, mert hasonló személyiség, mint én*, így szól:  - A futógép. Erre K.: - Hát, valami nem stimmel. ( Mert ahhoz nem elég sűrű a kattogás. ) Erre a lány: - Pedig valaki fut a futógépen. Csak ritkán teszi le a lábát. Ebből akkora röhögés lett, hogy nem is tudtuk tovább csinálni a nyújtást, mindenki eldőlt valamerre, és úgy vihogott még percekig. Kivéve K-t, akit nem könnyű megnevettetni, de azért ő is elmosolyodott. Szóval edzésre járni jó, bizony mondom néktek. *Azért én már egészen a megnyílás útjára léptem így kb. másfél év után, már szoktam hosszabb mondatokat is mondani K-nak, akár többet is egy...

„Játszani kék tenger peremén ragyogó kavicsokkal.” Weöres Sándor: Egysoros versek Igen, ehhez most lenne kedvem. 

Az milyen, amikor az utolsó dolgozatnál konkrétan könyörgök a(z amúgy felnőtt) hallgatónak, hogy de próbálja már meg kitölteni a feladatlapot, kizárt, hogy semmit ne tudjon, ahogy állítja, ne adja már be üresen, tényleg, majd ezek után ír egy 91%-os, csont ötös tesztet?

Végig szoktam tekerni az Index főoldalát, aminek az alján a mindenféle magazinok találhatóak, többek között a Velvet. Ez utóbbi hatalmas. A gimi legszebb pillanatait idézi. "A-nak inas a lába!!!", "B-nek narancsbőrös a combja!!!", "C-nek kialvatlan a feje!!!", "D pasi létére melleket növesztett és meghízott, úgy néz ki, mint egy drogos nő!!!", "E-nek ráncok vannak az arcán 40 éves korára, hogy képzeli!!!" Ez valami döbbenet. Rá sem kell kattintani a "cikkekre", elég a címeket elolvasni. Csak úgy fröcsög a rosszindulat. Persze, értem én, hogy pletykalap, csak ijesztő a gondolat, hogy ezeket a hülyeségeket felnőttek írják felnőtteknek. Na, kinyafogtam magam, most egy ideig megint tudom mellőzni a témát.

Meg fogom nézni a Tajtékos napokat. A Művészben. Francia nyelven, magyar felirattal. Nem, továbbra sem tudok franciául (bonjour, au revoir, merci, je t'aime, je ne t'aime plus - ez az összes tudásom), de az Életrevalók többek között attól lett számomra különleges filmélmény, hogy nem szinkronnal néztem, hanem franciául. Annyira megörültem, amikor ezek után a moziműsorban láttam, hogy a Tajtékos napok is elérhető felirattal. Azt hiszem, kezdek feliratpárti lenni. Nemcsak a nyelvtudásunknak tenne jót, de sokkal nagyobb élmény is tudna tőle lenni egy-egy film.

Jaj, hát ezt el sem meséltem. Attól a pasitól érkezett az ötlet, aki múltkor megütötte a kutyát, mert kifordult alóla (a pasi alól, nyilván) a bicikli. Azt mondja, minden kutyát be kéne vinni időnként egy kis időre az Illatos útra, ahol büdös van, és iszonyúak a körülmények, mert 2-3 nap börtön után jobban értékelnék a jó dolgukat. Megjegyzem, az ő kutyája is az Illatoson kezdte, és pontosan tudja, hogy Marci is, vagyis mindketten jól tudjuk, mi van azon a telepen. Nem értette, miért nem nevetek vele. Hogy lehet valaki ennyire gonosz? Egyébként azt sem értette se ő, se a párja, miért vagyok olyan távolságtartó velük, amikor összefutottunk tegnap este, és játszottak a kutyák, mi meg beszélget(het)tünk (volna). Ha nagyon fáradt vagyok, akkor nehezebben mutatok magamról olyan képet, amilyen nem vagyok, és nagyon sajnálom, de nem tudok jópofizni egy olyan emberrel, aki üti a kutyáját és ordít vele, mert úgy érzi, nincs más eszköz a kezében az agresszión kívül. Ráadásul egy vizslakölyökrő...

Na, hát a teljesen kiütött állapot hét (!) óra alvást hozott. Mivel 11-kor kezdtem, 6-kor már véget is ért, és hiába fetrengtem még fél 7-ig, sehogyan nem sikerült visszanyomni magam. Ezzel nincs is semmi baj, hacsak azt nem tekintjük bajnak, hogy este fél 11-ig fog tartani a napom, és közben elég intenzív lesz. De majd csak kibírom valahogy. Meg azért a hét óra mégsem négy, sőt már majdnem nyolc. Meg az vigasztal, hogy csak akkor beszélünk alvásmegvonásról, ha huzamosabb ideig beszélhetünk 5 óránál kevesebb alvásról per éjszaka, és a mindenféle mentális betegségek kialakulásának is csak akkor van kockázata. (Mondjuk a mentális betegségek kialakulásától nem félek, de ez volt odaírva a szövegbe, amikor rákerestem arra, hogy sleep deprivation.) Meg azon is eltöprengtem, hogy vajon ha már nem egyedül fogok aludni, akkor majd tudok-e ennél hosszabb pihenést produkálni, vagy örökre elromlottam. Valahogy így festek én is. Nekem nagyon rossz érzés látni, amikor egy gazda úgy fegyelmezi...

- Miután már nem tudtam mit kitalálni a kifárasztásomra, negyed 6 körül visszafeküdtem aludni. - Persze nem sikerült elaludni. - Azért amikor csörgött az órám 8 után kevéssel, álomból ébredtem, de szerintem nem sokkal korábban alhattam el, max. fél-egy órám lehetett. - A félkóma egész napra megmaradt, úgy néztem ki, mint akivel valami szörnyű hírt közöltek, teljesen felpüffedt, szétesett az arcom, mintha nem is én lennék, borzasztó, na. - Az óráimat azért valahogy levezényeltem, de valami kínszenvedés volt, alig vártam, hogy a véget érjen a nap. - Kutyát sétáltatni teljes puccban mentem, mert attól tartottam, hogy ha átöltözöm, amihez le kell ülnöm jelen állapotomban, akkor ma már nem állok fel. Érdekesen néztek rám a parton, az biztos. Nem mindennap látnak szövetnadrágos és magas sarkú cipős kutyasétáltatót. - Most abban bízom, hogy miután annyira kikészültem ma, amennyire, esetleg tudok majd rendesen aludni végre egyszer. Abba nem akarok belegondolni, hogy esetleg ma sem. Még e...

10-kor elmentem fürödni, relaxáló fürdősó és tusfürdő, épp csak füstölőt meg gyertyát nem égettem. 11-kor lefeküdtem, elég gyorsan el is aludtam. Negyed 4-kor felébredtem, negyed 5-ig próbáltam visszaaludni, és most tessék, itt vagyok. Pedig erről szó sem lehet, a hétfőnek nem lehet 4 óra alvással nekimenni. Majd mindjárt visszamászom az ágyba, és tovább próbálkozom. Én miért nem tudok rendesen aludni? Mint már mondtam, én egy mormota vagyok, mi történik velem?

Kész, beleszerettem. (Sose nőj fel!) Ez meg nem kéne, de nagyon jót nevettem rajta :) (Mindig légy önmagad, kivéve, ha lehetsz egyszarvú is, mert akkor mindig légy egyszarvú!)

Teljesen zaklatott vagyok, de ez most jó zaklatottság, ha van olyan egyáltalán. Hangulathoz illő zenék és szövegek következnek, elnézést. Ezt én nem ismerem eredeti változatában, de így tök jó. Ez kissé melankolikus, de nem baj, én a szövegén mosolygok, és aki ismeri a történetet, az is mosolyog, remélem :) Kiemelném, hogy "MIKOR van, hogy nem félsz már?" (Felmerül a kérdés, miért nem hallgatok én több magyar számot.) És kedves eső, légyszi, ne essél, csak majd este, mondjuk 8 körül, mert nagyon szeretnék futni, hátha attól megnyugodnék! Köszi! Addig is fordítok. Ja, meg egy bónusz, amivel apu ismertette meg a családot, és semmi aktualitása, de akkor nem örökítettem meg, pedig jó, és most a magyar dalokról eszembe jutott, úgyhogy íme:

Anyuval mostanában többször beszélgettünk arról, hogyan tudtam én "megsérülni" attól, hogy az osztálytársaim sokat mondogatták, hogy kövér/csúnya vagyok, amikor közben a család meg az ismerősök azt mondogatták, hogy szép vagyok, szóval miért a negatív hatott, miért nem a pozitív. Szerintem részben azért, mert a negatívat sokkal többet hallottam, ráadásul a kortársaktól, és jó eséllyel a pozitívat nem éreztem  elég őszintének. Ehhez kapcsolódik J.K. Rowling egy írása, amit a Molyra tett ki valaki, íme: "‘Fat’ is usually the first insult a girl throws at another girl when she wants to hurt her. I mean, is ‘fat’ really the worst thing a human being can be? Is ‘fat’ worse than ‘vindictive’, ‘jealous’, ‘shallow’, ‘vain’, ‘boring’ or ‘cruel’? Not to me; but then, you might retort, what do I know about the pressure to be skinny? I’m not in the business of being judged on my looks, what with being a writer and earning my living by using my brain… I went to the British Book Awa...

A fő e-mail fiókomban évek óta az volt a helyzet, hogy alapállásban 7 új üzenetet jelzett. Ezek voltak azok az üzenetek, amiket akkor fontosnak éreztem, amikor érkeztek, és meg akartam őket tartani későbbre, hogy könnyen vissza tudjam keresni őket. Igen ám, csakhogy a fiókban található leveleket nem lehet úgy rendezni, hogy az újak legyenek elöl. Most már egyébként tudom, hogy pont erre való a csillagozás, de amikor ezt a módszert használtam, még nem tudtam, hogy van tutibb mód. Mindenesetre nagyjából mostanra elégeltem ezt meg, ezért nekiálltam szépen pörgetni a bejövő fiókomat, megkeresni az érintett e-maileket, és kitörölni őket. És hát milyen élmény volt végiglapozni az összes bejövő üzenetemet! Megtudtam például, hogy 2004 elején, nem egészen 17 évesen nyitottam ezt a fiókot, aztán végigkövethettem a Livivel és a Blankával való barátságom kialakulását, és csomó-csomó olyan ember is felszínre került, aki már régen, nagyon régen eltűnt az életemből. Egyiküké a fiókban található ...

Nem tudom már, hol bukkantam erre a filmre, lehet, hogy simán csak a moziműsor nézegetése közben, mindenesetre elolvastam a rövid leírását meg néhány hozzászólást a port.hu-s adatlapján, és úgy döntöttem, megér ez nekem ezer forintot. Úgyhogy ma délután sort is kerítettem a megtekintésére a Corvinban. Röviden Jajistenem. Bővebben Adott két fájdalmasan szép ember (jó, a pasi nem annyira szép, inkább csak nyálas), mindkettőnek a múltjában van valami tragédia, csak a lányéban nagyobb, neki menekülnie kell miatta. Ez a szál mondjuk kicsit kidolgozatlannak tűnt nekem, de nem ez volt az egyetlen ilyen. A lánynak ugyanis be kell vágódnia a pasi gyerekeinél, akik közül az idősebb nagyon szeretné vissza az anyukáját, aki viszont meghalt, és az is teljesen átmenet nélküli, ahogy ő is elfogadja végre a lányt: az egyik jelenetben még fúj rá meg az apjára, a következőben meg közli, hogy ő szereti ezt a csajt, a néző meg csak néz ki a fejéből, hogy mégis mikor történt ez a pálfordulás. A...

Ha már így ráálltam erre a nagyon korán ébredésre, ma fél 8-ra állítottam az órát, mondván, tegnap nem mertem bevállalni, hogy a délelőttöt úszásra szánjam, mert nem volt készen a délutáni órám óraterve, hát, majd ma pótolok. Kivételesen nem ébredtem fel az óracsörgés előtt fél-háromnegyed-egy órával, hanem csak magára a csörgésre, meg is lepődtem, és örültem neki. Mivel nemrég egy egyébként gagyi online magazin mogyorókrémeket tesztelt, és azt állította, hogy a Nutella győzelme mellett a harmadik legjobb termék az Aldi saját márkája, és pont van itt, nem messze egy Aldi, hát vettem egy üveggel a mogyorókrémből, és ma azzal megkent barna kenyeret ettem (nem viccelek, látjátok-e), és isteni volt. Miután ez így feldobott (kicsit féltem, hogy valami ehetetlen gagyit veszek...), még nagyobb kedvvel indultam el az uszoda felé. És nagyon jó volt ez a mai harminc hossz. Most tovább tartott, mint múltkor, mert három gyorsúszásos hosszt is beleraktam, és mindegyik után kellett pihegni vagy fél ...

Kedden csattogok az APEH felé, piros, "jázminos" nadrág, fehér, csipkés blúz, piros boleró, piros cipő. Valahol a Mester utca környékén kiront egy kapun egy láthatólag siető pasi, és miközben elhalad mellettem, így szól: "Hű, de csinos!"

Ma is tartottam egy utolsó órát, amire brownie-val felszerelkezve érkeztem, és nagy sikert arattam, konkrétan mind a 17 hallgató azt nyilatkozta, hogy neki kell a recept. A fiúk is. Ők azt mondták, majd továbbítják a feleségüknek :) A szünetben odajött hozzám az egyik nő, és abból, ahogy bizalmasan közel hajolt hozzám, éreztem, hogy a kinézetemről lesz szó. Azt hittem, meg fogja kérdezni, terhes vagyok-e. Nyilván azért hittem ezt, mert én, ha tükörbe nézek, azt látom, hogy nem nagy ugyan a hasam, de pont úgy néz ki, mintha 3-4 hónap körül járnék. Pedig ugye nem. De nem ez történt. A következőket mondta: "Azt beszéltük itt a lányokkal, hogy nagyon sokat fogytál. Nagyon csinos vagy, nagyon jól nézel ki. Le a kalappal! Amúgy fogyókúrázol, vagy esetleg szerelmes vagy? Nem akarok vájkálni, de nem semmi! Tényleg nagyon jól áll!" Úgy kapargattam össze az államat a földről. Azt a mindenit! Én ezt miért nem látom?! Miéééért? Pedig olyan jó lenne látni, annyira élvezném! Nekem mi baj...

Állok a pultnál, venném elő az aprómat, amikor a mozdulat közepén lefagyok, és a következő gondolat villan át az agyamon: "Jézusom! Mit keres egy dobókocka a pénztárcámban?" Aztán elmosolyodom: persze, hiszen tegnap társasoztunk a koreai kislányokkal, és úgy gondoltam, akkor biztosan nem fogom elhagyni/kipakolni a következő alkalomig a dobókockát, ha a pénztárcámba teszem. Azért egy pillanatra megijedtem :)

Nem biztos, hogy ez a jó kifejezés, mert mintha csak én lennék süket. A könyvelőnél és az APEH* ügyfélszolgálatán is ugyanazt élem át. Az adóbevallásban egy csomó mindent nem értek**, de úgy érzem, nem vagyok reménytelenül sötét, ezért ha valaki elmagyarázná ezeket a homályos pontokat, akkor felfognám, miről van szó, ezért kérdéseket teszek fel a szakértőnek, nevezetesen a könyvelőnek meg az ügyintézőnek. Ők mindent értenek, csak a kérdésemet nem értik meg elsőre, mert annyira furát kérdezek az ő szemszögükből nézve. Másodszorra-harmadszorra megértik, mit akarok, és válaszolnak is. A választ viszont nem értem, mert tele van azokkal a kifejezésekkel, amiket már az űrlapon sem értettem. Ezt jelzem is, mire megismétlik a választ, most kicsit más szakkifejezésekkel. Aztán megint. A könyvelő a harmadik ismétlés után zavartan mosolyog, az ügyintézőnek fokozatosan torzul az arca, és emelkedik a hangja, neki meg is mondom, hogy nagyon sajnálom, de én ehhez nem értek, és csak azért kérem a se...

Amikor hétfőn nagyot sétáltunk Blankával, sok mindenről szó esett köztünk, és hogy, hogy nem, az énképem is szóba került. Blanka nagyon érdekeset mondott. Azt, hogy ő úgy látja, eldöntök dolgokat magamról, eldöntöm, hogy én ilyen meg olyan vagyok, és utána senki nem tud meggyőzni arról, hogy az nem úgy van, se én, se más. Negatív dolgokra gondolt. Példának a kreativitást hozta fel, hogy én mindig azt mondom, hogy nem vagyok kreatív (ez ténykérdés, innen indult ez a beszélgetés is, hogy megint mondtam), miközben szerinte meg de, és akkor mondott néhány dolgot, amiben szerinte kreatív vagyok. És akkor elgondolkodtam magamon. Azt is gondolom magamról, hogy nem vagyok bátor. De ahogy így belegondolok, azért csinálok bátor dolgokat. Mondjuk elmegyek egyedül mindenféle helyekre, akár a Vidámparkba is, és közben jól tudom érezni magam. Nem vagyok hozzákötve senkihez. És ma is nagy tettet hajtottam végre, amihez ugyan kb. egy hétig győzködni kellett magam, de a nagy tett végrehajtása közbe...

ez a Facebookon terjedő új bölcsesség, aminek a lényege, hogy én különleges vagyok, mert én titokzatos vagyok, nekem titkaim vannak, én nem mutatom ki mindig minden érzésemet, rólam nem tud mindent mindenki. Mutassunk már nekem egy olyan embert, akire ez a jellemzés nem illik! Miért kell mindenáron különlegesnek lenni, mindenkitől mindenben különbözni? Miért fáj az, hogy az emberek úgy különbözőek, hogy közben hasonlóak? Miért? Miért? Ezennel túltettem magam a problémán, és mostantól egy ideig megint nem bosszantom fel magam az ismerőseim által posztolt, vagy rosszabb esetben saját maguk által kiagyalt bölcsességeken.

Valahogy úgy kezdődött ez az egész, hogy csak a trafikokban lehet majd cigit venni, mert kevés trafik lesz, és ha majd az ember nem egykönnyen jut cigihez, akkor leszokik. (Szerintem mondjuk ez naiv elgondolás, mert akkor majd vesz cigit feketén, de mindegy, a lényeg a koncepció logikája, mert az kétségtelenül van neki.) El tudom képzelni, hogy ez vidéki városkákban és falvakban így is lesz, mondjuk csak egy trafik lesz Hortobágyon (nem tudom, tippelek), de azért az a tegnapi kutyasétáltatás közben elgondolkodtatott, hogy csak a körúton, egyetlen villamosmegállón belül három (!) üzlethelyiségre van kiírva, hogy ott hamarosan dohánybolt nyílik. Az a gyanúm, hogy ugyanezen a távon belül jelenleg nincs három lehetőség cigivásárlásra, bár ténykérdés, hogy még életemben nem vettem cigit, ezért ebben nem lehetek biztos. Érdekes, érdekes.

A tegnapi edzésen K. elmesélte, hogy a hat év körüli kisfia pünkösd hétfőn átélte élete első szerelmi csalódását. Homokvárat épített egy lánynak, volt hozzá várkert is virágokkal. Aztán megkérdezte a lányt, megnézi-e, mit csinált neki, mire a lány azt felelte, nem. Később meggondolta magát, mégis megnézte a fél órán át épített várat, és következőképpen reagált rá: "Ja, jó", majd otthagyta a kisfiút. Ennek nyomán elgondolkodtam, nekem vajon a sok közül melyik volt az első szerelmi csalódásom. Hát az ovis, persze. Nagyon szerelmes voltam Laciba, mert nagyon szép kisfiú volt, szőke, talán kék szemű is, ez utóbbira már nem emlékszem. Mindig a közelében próbáltam lenni, együtt játszani vele, de emlékeim szerint nem nagyon volt rám vevő. De én türelmes vagyok és nagyon kitartó, valamint a remény hal meg utoljára, úgyhogy csak próbálkoztam, hátha egyszer célt érek. (Nem tudom, mi lett volna a cél. Akkor sem tudtam. Egy óvodás kislány ilyeneken nem töpreng.) Amikor én még óvod...

Ma mindent átvettem, ami még várt rám különböző internetes rendelésekből kifolyólag. Az egyik egy könyv volt, benne négy (!) Poirot-regénnyel 1250 Ft-ért (!)*, és miközben én fizettem az egyik kasszánál, elég érdekes jelenet zajlott a másiknál. Egy nő és egy férfi nézegettek egy gyerekeknek szóló, kartonlapos könyvet, ami nagyon helyes rajzokkal tanít a gyerekeknek ellentétpárokat angolul. Lapozgattak, suttogtak, majd egyszer csak a nő a következő kérdést tette fel a velük foglalkozó eladónak: "És van ebből tiszta példány?" Az eladónő csak nézett értetlenül, amire a nő ismét feltette a kérdést, most már más formában: "Van olyan példány, ami nem koszos?" Az eladó erre meglepetten visszakérdezett: "Miért, amit hoztam, az koszos?" A válasz: "Igen, poros, mocskos." (Megjegyzem, ott álltak mellettem, a könyvek szintén ott voltak mellettem, és semmi bajuk nem volt, porosak sem igen lehettek.) Az eladónő: "Sajnos csak ezek a példányaink vannak....

Nem lennék Erőss Zsolt családjának a helyében. Ugyan a sorsom kovácsa csak részben lehetek én, de azért azt most elhatároztam, hogy nekem nem lesz hegymászó a férjem, sem pedig olyan ember, aki valami hasonlóan veszélyes hobbival rendelkezik. Vajon mennyire erős az a nő, aki ezt hosszú éveken át bírja cérnával? (És persze remélem, hogy happy end lesz a történet vége, csak nem túl biztató, hogy azok, akik értenek ehhez, azt mondják, szinte biztosan nem.)

Az egyik zenét kerestem, amit K. edzésén szoktam hallani, és most már annyiszor ment, hogy meg tudtam jegyezni a szövegéből egy kis részletet (első pár alkalommal kihullik a fejemből, mire hazaérek). Hát, az a zene még nincs meg, de újból felfedeztem egy gyöngyszemet:

Tegnap beszélgettünk Tomival Skype-on. Egyebek közt megemlítettem, hogy nem találom a régi hajkefémet, és remélem, nem az van, hogy elvittem Dobogókőre, valahogy kikerült a táskámból, aztán ott maradt, mert az enyhe kifejezés, hogy szánalmas állapotban van már. Mindenesetre tegnap estére hajmosást terveztem, az előkészületek elengedhetetlen kelléke a körkefe, ezért vettem is egyet gyorsan. Erre Tomi: "Akkor lassan meglesz a régi is :D" Ezek után elmentem edzésre, ahol levettem a nyakláncomat meg a karkötőmet, be akartam tenni ezeket az edzőtáskám egyetlen olyan zsebébe, amit nem nyitottam ki, mióta hazaértem, mert elfelejtettem, hogy ez a zseb is ott van rajta (?!), és akkor ott figyelt a régi hajkefe. És akkor nem tudtam türtőztetni magam, megírtam ezt sms-ben Tominak, pedig nem is szoktam neki sms-t írni. Na, nem mintha baj lenne, hogy vettem új körkefét. A régi tényleg nagyon rosszul néz már ki, ráadásul ez az új nagyon jól vizsgázott: feleannyi hajat nem tépett ki, mint...

Megkaptam éjszakára a kutyát, aminek nagyon-nagyon örültem (és örülök most is). Ennek apropóján nagyon érdekes dologra lettem figyelmes. Az egy dolog, hogy a konyhapult meg a kanapé most is csatatérré változott, mire hazaértem az edzésről, de van ám ennél durvább is! A kutya csak megjátssza , hogy nem mer feljönni a galériára a lépcsőn. Amikor este mentem lefeküdni, azzal szembesültem, hogy mind a lépcső, mind maga a galéria tele van a tappancsa nyomaival. Az ágyamba legalább nem feküdt be, de azért milyen már ez! És annyira tudta, hogy miről beszélek! Álltam ott a galérián, néztem a lábnyomokat, lassacskán leesett, mit jelent ez (elég késő volt, és én már kora délután is elég leharcolt voltam), majd felindultan így szóltam: "Basszus, te feljöttél a galériára?" Erre a kutya behúzta fülét-farkát, és olyan bűnbánó képpel nézett rám, hogy abból egészen egyértelmű lett volna, hogy tényleg , még akkor is, ha nem lettek volna az árulkodó lábnyomok. Lizával kapcsolatban néha az...

A Molyon találtam, de nem szerencsesüti volt, pedig megérdemelné, hogy beválogassák az adatbázisba. "Az élet olyan tragikus: az egyik nap itt van az ember, a másik nap meg szintén." (Csizmazia "Cheese" Gábor - Pataki Róbert: 69 talpon álló koktél) Én ezen annyira nevetek :)

Már meséltem, hogy nagyon furcsa gazdikkal is találkozunk sétáink során. Vannak köztük különösen nagyon furcsák is. Egyikük például egy tündéri kölyökvizslát nevel, illetve most már tinit. Igazából nem is egy gazdi, hanem egy pár: egy nő és egy férfi. A férfi biciklizik, a nő fut, a kutya meg elvan, így sétálnak ők. Tegnap hosszú idő után először összefutottunk velük. Én nagyon megörültem, mert Marci meg ez a kiskutya nagy spanok voltak tavaly télen, gondoltam, hátha most is játszanak egy jót. Ugribugri, rakoncátlan, mindig vidám kis állatról van szó egyébként, pont Marcinak való. Akkor lepődtem meg először, amikor a biciklin ülő pasi Marci láttán felcsatolta a kutyájára a pórázt. Ezt tökre nem értettem, de még túl is léptem volna rajta, csak ekkor jött egy még döbbenetesebb jelenet. A pasi elindult a biciklivel, meg a kutya is nekilódult, csak utóbbit kicsit sem foglalkoztatta előbbi, így aztán a pasi alól kifordult a bicikli, ő meg majdnem elesett. Van ilyen, a vizsla még nem tud p...

Ezek szerint elült bennem a vihar. Mondjuk nem bánom. Elkezdtem olvasni Neil Gaiman American Gods című regényét, és mindjárt az előszóban van egy mondat, ami annyira nagyon el van találva, hogy muszáj már most idéznem, amikor a 620 oldalból a huszadiknál járok, szóval messze még a könyvértékelő bejegyzés: "Furthermore, it goes without saying that all of the people, living, dead, and otherwise in this story are fictional or used in a fictional context. Only the gods are real." (Továbbá mondanom sem kell, hogy a történetben szereplő emberek, akár élők, akár holtak, akár mások, kitaláltak, vagy kitalált összefüggésben szerepelnek. Csak az istenek valódiak.) Szeretni fogom ezt a könyvet, ez nem vitás.

Marcival a Duna-partra járunk sétálni. Azért szeretem, mert viszonylagos csönd van és béke, és sok kutyával lehet találkozni, így nagyobb az esélye, hogy a kutya játszik és elfárad. A kutyákon kívül persze lébecolnak még ott más állatok is, főleg kacsák meg varjak. Ilyenek: Múltkor nagyon furcsa élményünk volt. Ült egy varjú a sétányt a HÉV-től elválasztó kerítésen, és Marcit nézte. Nem viccelek, tényleg nézte, sőt bámulta a fekete gombszemével. Marci elmélyülten szaglászott, fel sem tűnt neki a madár. Aztán egyszer csak fogta magát a varjú, felröppent, ráment Marcira, és belecsípett a farkába. A kutya döbbenten nézett rám, de nem nagyon tudtam mit mondani erre én sem: ilyet még életemben nem láttam. A varjú a támadása után visszaült a kerítésre, és tovább figyelte a kutyát. Aztán megint megtámadta. Én most már tudtam, mi jön, úgyhogy kiabáltam a kutyának, hogy vigyázzon, a kutya levágta magát fekvésbe, így csak súrolni tudta a hátát a madár. Aztán jött még két ilyen támadás, maj...

Nagyon reméltem, hogy ma tud jönni Blanka, mert úgy éreztem, helyreállt ugyan a lelki békém, de kicsit törékeny, és ha egész nap egyedül vagyok, esetleg megint bepörgetem magam valamivel. Szerencsére úgy alakultak a dolgai, hogy be tudott jönni Pestre, úgyhogy nagyon örültem. Nálunk találkoztunk, majd elindultunk sétálni. Sétáltunk, fagyiztunk, aztán megint sétáltunk, míg végül megérkeztünk a Nyugatihoz. Ott beültünk a Mekibe, ahol én önmegtartóztató módon csak egy narancslevet ittam, mondjuk jó nagy adagot. Aztán elindultunk visszafelé, és az Oktogonon meg az Andrássyn keresztül elsétáltunk egészen a Deákig. Az útvonaltervező szerint 5,2 km-t tettünk meg, ami egyáltalán nem sok, de nagyon jólesett. Ráadásul közben nagyon jót beszélgettünk. Szuper volt :)

Ez most olyan fellengzősen hangzik, mintha mostantól rendszeresen járnék futni. Nem lenne rossz, de sosem lehessen azt tudni nálam, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy ma voltam futni. Utoljára szerintem 2011-ben volt ilyen, és főleg a kínlódásra emlékszem, meg arra, hogy sokszor meg kellett állnom visszafelé. Kíváncsi is voltam, mennyit dobott rajtam K. heti két edzése állóképesség szempontjából. Hát, azért dobott. Az Árpád hídig megállás nélkül jutottam el viszonylag jó tempóban (magamhoz képest), ott egy kicsit nyújtottam, aztán a budai oldalon egészen a Palatinusig nem kellett megállnom, de ott fél percet nyújtottam megint, aztán legközelebb még megálltam az ásványvíznél, ott sétáltam fél percet, majd onnan már befutottam. Persze a stoppert elfelejtettem elindítani, valahol fél kilométer környékén jutott eszembe, hogy hoppá, szóval pontos eredményt nem tudok mondani, de 35 és 37 perc között teljesítettem a kört. Ahhoz képest, hogy ugyanez két éve több hét utáni eredmény volt, büszke...

Na jó. Eredetileg úgy gondoltam, nem mutatok meg egy szálat sem, mert minek, az előadásokon nem fényképeztem, erdőt meg látott már mindenki, a rólam készült képekkel meg végül mégsem vagyok elégedett, pedig a fényképezőgépen visszanézve még nem volt velük gond. De most meggondoltam magam. A szálloda. Az első emeleten az egyik konferenciaterem látható. A bejárat mellett Madáretetők. A madarak látogatják is őket. A szobánk, miután összepakoltunk benne, és mielőtt kiköltöztünk volna belőle Szoba kilátással :) Kép a falon Nem, a rólam készült két képet mégsem osztom meg a közzel. Sorry.

A műfordítói hétvége utolsó napja megint csak egy nagyszerű reggelivel indult, ahol a svédasztalon végre ott volt a világ legjobb melegszendvicse, amit szombaton eléggé hiányoltam. (Most már harmadszor voltunk Dobogókőn ezen a hétvégén, és eddig még mindig ott volt minden reggelinél ez a melegszendvics, ezért már számítottam rá.) A reggeli után összepakoltunk, majd kiköltöztünk a szobánkból, aztán kezdődött is az első előadás. Az egyik legjobb előadó tartotta, hosszú-hosszú éveken át volt az ELTE professzora, de jövőre már nem taníthat, kényszernyugdíjazták. (Hacsak nincs valami olyan fejlemény, ami elkerülte a figyelmemet.) Egy nagyon érdekes szöveget hozott, pontosabban három mondatot, és azt próbáltuk megfejteni szavanként.  Ez volt az a szöveg: "There's humour here: there is humanity too: and terror and ecstasy both physical and metaphysical: there is intellectual delight and all the excitement of a tremendous climax enough for any thriller. Mephistophilis, you will reca...

Nyolc és fél óra alvás után, hulla fáradtan kezdtük a napot egy jó kis reggelivel, majd két előadással. Az első volt a nap talán legjobbja, a japán gasztronómiáról és a japán ételnevek fordításáról szólt. A délelőtti előadások után ebéd következett, majd rögtön utána a délutáni blokk három előadással, köztük kb. fél-fél óra szünettel. Ezek közül az utolsó tetszett legjobban, ami az idiómákról és azok fordításáról szólt. Mire ennek vége lett, máris este fél 8-nál jártunk, és jött a vacsora. Az a gond ezzel a szállodával, hogy istenien főznek a konyháján, és svédasztalos étkezések vannak, így meg nem könnyű keveset enni. Nekem mondjuk talán sikerült nem túlenni magam, igyekeztem nem megpakolni a tányért, de azért mindig minden felkínált lehetőségből vettem egy nagyon pici adagot. Na jó, néha kihagytam ezt-azt, a tegnapi vacsoránál pl. a töltött csirkecombot, mert abból nem volt eléggé apró darab. Vacsora után kezdődött egy éneklős banzáj, amire mi nem mentünk le, mert egyikünk sem szeret...

Idén Livivel jöttünk a műfordítók hétvégéjére. A leutazás sokkal simábban ment, mint tavaly: jött a HÉV, jött a busz, és még a programmal is megvártak minket. A szobánk szép, kényelmes, csak kicsit hideg. Az első két előadás/beszélgetés érdekes volt, a vacsora finom, a Csigabiga Családi Bábszínház előadása is jól sikerült, de az esti iszogatásra már nem tartottunk a többiekkel, mert elfáradtunk. Egy gond volt eddig: a recepciós egy igazi tahó. Ráadásul az a típus, amelyik azt hiszi, hogy ő valójában rendkívül udvarias. De a hanghordozása, a megnyilvánulásai, az, ahogy az egyik vendég orrára köti, hogy a másik vendég hogyan és miért cseréltette ki a szobáját másikra, hát, bicskanyitogató. Persze arra kényszerültünk, hogy segítséget kérjünk tőle, mert hiszen Murphy szeret minket. Az történt ugyanis, hogy elhurcoltam idáig a laptopot, de nem tudtuk elérni Livivel, hogy legyen rajta net, én meg azt mondtam, hogy ha már idáig eljött a gép, akkor olyan isten nincs, hogy csak úgy üldögéljen...

Nyugalom, ennyire azért nincs nagy baj, csak egy ideje már gondolkodom a dolognak ezen az aspektusán, és gondoltam, most leírom. Akkor indult el bennem ez a töprengés, amikor legutóbb sétáltam anyuék felé a buszmegállótól. Mostanában sok új ház épült a környéken, többnyire társasházak, közös falak, egységesen sárga mindegyik, zsebkendőnyi kert, ahol még egy virágágyás sem fér el kb., de akkor meg minek. Azért nagyon modernek meg dizájnosak, rossz szava nem lehet senkinek. Nekem viszont arról a házról mindig Rudi bácsi jut eszembe, aki gyerekkoromban lakott ott, és akit annyiszor láttam a kapun keresztül, amikor Tatával arra sétáltunk szombatonként. Rudi bácsi nagyon idős volt, nehezen járt, és egy szintén nagyon idős kutya volt az egyetlen társa. A kertet sosem láttam, mert benőtte a gaz, a kaput pedig szinte teljesen eltakarta egy hatalmas, burjánzó bokor. De ha arra jártunk, szinte mindig ott volt, és beszélgettek néhány szót Tatával. Azt hiszem, ő volt az, aki egyszer megkérdezt...

Így aztán idegyűjtöttem az asztalom fölötti polcra azokat a könyveket, amiket még idén el kell olvasnom, mert valamilyen molyos kihívás keretében vállaltam őket. Tizenhét könyv. Megannyi hét. Menni fog. Reméljük. Jövőre meg lehet, hogy kicsit visszaveszek a kihívásokból, és megint úgy olvasok, mint régen, mielőtt megismertem volna a Molyt: mikor mihez van kedvem. A növényt azóta előrébb húztam, hogy érje a fény, a növénytől balra az eddig már megjelent fordításaim láthatók, a két kis gnóm plüss pedig a különböző kihívásokhoz olvasandó könyvek elválasztására szolgál.

Tegnap felhívott egy nő, hogy ő a mittoménkicsoda, engem keres, és alkalmas-e az időpont. Mivel éppen indultam el itthonról, mondtam, hogy nem. Mondta, jó, akkor majd később keres, mondjuk ma reggel. Mondtam, próbálkozzon, majd elmentettem a telefonszámot, amiről keresett, "Ne Vedd Fel" néven. Erre most így 10 óra magasságában megint csörög a telefonom. Másik szám, de valahogy éreztem, hogy ugyanaz a történet. Felvettem, és a következő beszélgetés zajlott le: - Jó napot kívánok, mittoménkicsoda2 vagyok, önt keresem. - Jó napot kívánok, én vagyok az. - Alkalmas időpontban hívom? - Attól függ, miről lenne szó. - Hát, csak egy kis tájékoztatásról. - De mivel kapcsolatban? - Hát, ezt másfél-két percben tudnám röviden összefoglalni. - Akkor köszönöm, nem szeretném meghallgatni, viszonthallásra. És kinyomtam. De ez milyen?! Most már nem azzal nyit, hogy ilyen meg olyan hülyeséget szeretnék rád sózni, nehogy a téma hallatán el tudj köszönni, de nem ám! Most már hallgasd ...

annyira be voltam fordulva, hogy még a napi szerencsesütimet sem értem rá megosztani a közzel, pedig. "Akármi történik veled, már minden ismerősöddel megtörtént, csak sokkal inkább." (Arthur Bloch: Murphy törvénykönyve) Erről eszembe jutott egy kedves osztálytársnőm. Neki bármit, de tényleg bármit mesélt is az ember, még a történet vége előtt legyintett egyet, majd fitymálva így szólt: "Az semmi!", és belefogott egy nagyon hasonló, csak sokkal olyanabb történetbe, ami állítólag vele esett meg. Irtó idegesítő tudott ez lenni egy idő után.

- Kedden mentem a könyvelőhöz, szerdán írt reggel, hogy készen van az adóbevallás, ma oda is mentem érte a kozmetikus előtt. Gondoltam, kinyomtatja, kezembe adja, fizetek, agyő. Aha. Majdnem egy órát voltam ott, mert még ezt is megkérdezte, azt is megkérdezte, közben kiderült, hogy olyan összeget kell keddig befizetnem az APEH felé, hogy majdnem leestem a székről, valamint az egészségügyi hozzájárulást szerencsére duplán fizetem, de már tavaly óta, csak ez eddig nem tűnt fel nekik. - Az előző pont nyomán lekéstem a kozmetikust, aki nem tudott vállalni ma már más időpontban, tehát majd jövő csütörtökön mehetek. Hurrá. Mindegy, megoldottam itthon, amit vele akartam csináltatni, csak azért én szeretek járni hozzá, mert legalább abban a pár percben lehet csukott szemmel feküdni teljes kussban, és jó illat van meg meleg. - Olyan e-mailt kaptam a munkahelyemről, amiből akár arra is következtethetnék, hogy már nem sokáig lesz munkahelyem, ha ez nem lenne teljesen nonszensz. - A mai órám...

A Molyról átemelt értékelés. Sajnos, ennél többre most nem futja, mert kicsit kikészültem nem publikus okokból kifolyólag. Éppen a napokban írtam, hogy a Fantastic Mr. Fox nem is olyan beteg, mint Dahl könyvei általában. Nos, a George's Marvellous Medicine-nel behozta a lemaradást az író. Az eleje, amíg a kis George kotyvaszt, idegesített. A közepe, amíg az apjával együtt igyekeznek rekonstruálni a gyógyszert, humoros volt, tetszett. A vége, a konklúzió nagyon zavart. Nem is értettem az egészet. Biztos csak érzékeny pontom mostanában a nagymamák témája, meg értem én a rejtett üzenetet (gyógyszerek, kísérletek, stb.), de akkor is, ez szerintem nagyon durva. Három és fél csillagnál többet nem tudtam adni rá, és még ennyit is csak Dahl miatt. Úgyhogy akkor gyorsan ideírom a magam tanulságát. Kedves Gyerekek! A nagymamákkal néha nehéz, mert ahogy öregszenek, úgy lesznek egyre zsémbesebbek és türelmetlenebbek, ha nincs szerencséjük/szerencsénk, ez igaz. De azért találjátok meg benn...

Vajon az is mellkasi fájdalom, ha az embernek a szíve fáj, de nagyon?

A kíváncsiságnak sokkal több az árnyoldala, mint a pozitív. Ne legyünk kíváncsiak! Ide vágó idézetem mára (nemrég volt könyvértékelésben, de akkor is): "Albert grunted. 'Do you know what happens to lads who ask too many questions?' Mort thought for a moment. 'No,' he said eventually, 'what?' There was silence. Then Albert straightened up and said, 'Damned if I know. Probably they get answers, and serve 'em right.'" (Albert felmordult. - Tudod, mi történik az olyan fiúkkal, akik túl sokat kérdeznek? Mort egy pillanatig gondolkodott. - Nem - felelte végül -, micsoda? Csönd volt. Aztán Albert kihúzta magát, és így szólt: - Tudja a fene. Lehet, hogy választ kapnak, és meg is érdemlik.) Terry Pratchett: Mort