Élmények az angolórán

Ma is tartottam egy utolsó órát, amire brownie-val felszerelkezve érkeztem, és nagy sikert arattam, konkrétan mind a 17 hallgató azt nyilatkozta, hogy neki kell a recept. A fiúk is. Ők azt mondták, majd továbbítják a feleségüknek :)

A szünetben odajött hozzám az egyik nő, és abból, ahogy bizalmasan közel hajolt hozzám, éreztem, hogy a kinézetemről lesz szó. Azt hittem, meg fogja kérdezni, terhes vagyok-e. Nyilván azért hittem ezt, mert én, ha tükörbe nézek, azt látom, hogy nem nagy ugyan a hasam, de pont úgy néz ki, mintha 3-4 hónap körül járnék. Pedig ugye nem. De nem ez történt. A következőket mondta: "Azt beszéltük itt a lányokkal, hogy nagyon sokat fogytál. Nagyon csinos vagy, nagyon jól nézel ki. Le a kalappal! Amúgy fogyókúrázol, vagy esetleg szerelmes vagy? Nem akarok vájkálni, de nem semmi! Tényleg nagyon jól áll!" Úgy kapargattam össze az államat a földről. Azt a mindenit! Én ezt miért nem látom?! Miéééért? Pedig olyan jó lenne látni, annyira élvezném! Nekem mi bajom lehet, hogy nem látom, pedig egy csomóan látják, és elég sokan mondják is?

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Gumimacik utoljára

Az utolsó hónapom

Gárdonyi Géza: Isten rabjai