LizaGazdija

A főnökömmel beszélgetek telefonon. F.: És akkor a főiskolás csoportodról, ugye, tudsz, számítasz rá, hogy januártól indul a félév? Én: Igen, készülök rá, hogy lesznek. F.: Jól van, helyes. Most beszéltem az egyik hallgatóval, és azt mondta, nem akarnak senki mást, mindenképpen ragaszkodnak hozzád. Aww, so sweet ❤

K. még mindig az edzőnk, aki most már hónapok óta szívatja P-t, egyik edzőtársunkat, amiért Thaiföldre ment nászútra. Az esküvő augusztusban volt, a nászút mostanában, kb. két hete jött haza a lány. P. eléggé fehér bőrű, K. meg kreol, mint én. És K. szereti oltogatni az embereket, de aki rendszeresen olvas, ezt már tudja. Ugyanez a K. beharangozta, hogy jövő csütörtökön Mikulás-járás lesz az órán. K.: Mi van, P., Thaiföldön nem sütött a nap? P.: Én barna vagyok! K.: Persze, barna! És akkor én mi vagyok, néger? P.: Jó, de te már öreg vagy. K.: Mi vagyok? P.: Öreg. K.: Ötvennek nézek ki? P.: Nem, de már öreg a bőröd, és nem kopik le a színed, amit nyáron felszedtél. (K. méltatlankodik, egyébként csend, a többiekkel vihogunk.) K.: Te egy kurva nagy virgácsot fogsz kapni jövő héten, azt ugye tudod? Szóval you gotta love K. és edzés.

Először úgy éreztem, megérdemlem, hogy mindig mindenkivel kedves próbálok lenni (és többek szerint szokott is sikerülni). Aztán rájöttem, valójában ő érdemli meg, hogy nem tud mit kezdeni az irányába áradó kedvességgel.

Ma felrémlett előttem az a szörnyű lehetőség, hogy esetleg nem fogok tudni megszabadulni az indexemtől, ami egyébként már nem is létezik. Végre összehoztam a találkozót az egyik célszeméllyel, akinek be kell vésnie az igazolást, hogy minden tárgyat teljesítettem, abszolutóriumot kaphatok, de ő azt mondta, a tanulmányis hölgy rosszul tájékoztatott, már egy éve megváltozott a szabály, és nem is neki kell bevésnie, vagy legalábbis nem azt. Sírok.

Nemrég azt mondta valaki, hogy az én kis életem adrenalinszegény és teljesen izgalommentes, nem is tudná élni, olyan unalmas. Én meg azt mondom, hogy az én kis életem olyan változatos és fordulatos, hogy alig bírom lekövetni a történéseket. Avagy velem mindig történik valami . Nem mindig jó, és most sem lehet még tudni, hogy ez a mai történés nekem jó lesz vagy nem annyira, de hogy egy percig sem unatkozom, az garantált.

Nagyon tetszett a 3. évad 16. része, Ross és Rachel szakítása. Annyira jó volt, ahogy egy fél éjszakán át ültek, és próbálták megbeszélni, mi történt, miért történt, hogyan tovább, és néha volt ugyan egy kis ütleg meg sírás meg kiabálás, de többnyire csendben, intelligensen igyekeztek megoldani a problémát. Megérintett. Ez már a vége, de olyan szép ❤

Húha...

Bementem az egyik nagy könyvesboltba. - Jó napot kívánok! Egy internetes rendelést szeretnék átvenni. Nem önöktől rendeltem, hanem a Kuponvilág Kft-től, de ide szállították ki a csomagot. - Mi nem foglalkozunk internetes rendelésekkel, mi nem vagyunk internetes átvevőhely. - Én nem is önöktől rendeltem, hanem a Kuponvilág Kft-től, és náluk lehetett választani, hogy ide hozzák a csomagot. - Milyen könyvet rendelt? - Nem könyvet rendeltem. Nem önöktől rendeltem, hanem egy másik cégtől, csak ide szállították ki a csomagot. (Türelmetlenül) - De milyen könyvet rendelt? - Nem könyvet rendeltem. - Nem könyvet? Akkor mit? - Egy krémet. - Krémet? Tőlünk? - Mondom, hogy nem önöktől rendeltem, hanem a Kuponvilág Kft-től, csak ide hozták ki a csomagot. Döbbent csend, úgyhogy másik alkalmazotthoz fordultam, akivel szakasztott ugyanezt a beszélgetést folytattam le, míg végül úgy döntöttem, feladom, majd felhívom a Kuponvilág Kft-t, aztán megkérdezem tőlük, szerintük hogyan nyerjem ki e...

Feladat: készüljünk fel a nagydolgozatra! Miből áll a nagydolgozat? Három kicsi témából. Mit jelent az, hogy kicsi téma? 1. Hogyan mondjuk németül, hogy "bárcsak"? 2. Hogyan fejezzük ki a jövő időt németül? 3. Tanuljunk meg és helyettesítsünk be mondatokba nyolc (!) vonzatos igét, amelyek közül ötöt egyébként eddig is használtunk / használnunk kellett volna, csak most kimondtuk róluk, hogy ők vonzatos igék! Jön a nebuló, próbálunk készülni a dolgozatra, de főként a vonzatos igék témakörében reménytelen a helyzetünk. A vonzatos igék című tananyag elsajátításának módja ugyanis az, hogy bemagoljuk őket. Bizony, mind a nyolcat, amit a tankönyvünk kér. Amíg ezeket nem magoljuk be, addig tök felesleges megcsinálni egy tonna gyakorló feladatot, mert csak tippelgetni fogunk. Mennyire lehet nehéz megtanulni nyolcszor két szót? Csak kérdezem. Búcsúzáskor megbeszéljük, hogy akkor a kis témákat még egyszer átnézi a nebuló a másnapi dolgozatig, a nyolc igét meg megtanulja. Következő hét...

Kb. három hete volt a húzás, akkor kapta meg mindenki a húzottja nevét, címét, kívánságlistájának polcát. Nagyon sokan, például én is, már aznap megrendeltük az illetőnek az ajándékot, mert gyorsan tudunk döntéseket hozni, pl. ránézünk egy negyven elemből álló kívánságlistára, és két perc múlva tudjuk, melyik könyvet szeretnénk ajándékozni a szóban forgó személynek. Sokunknál már otthon is van a könyv, nem egy ember be is csomagolta. (Én mondjuk még nem, nálam a csomagolás mindig az ajándékozás előtti utolsó pillanatban történik, mert még bármi változhat.) És akkor a molyok egy része nekiáll variálni. Mégse a kívánságlistáról válogass, kedves Angyalka, hanem inkább erről a polcról! Mégis jelöld be, mit kapok! Mégse jelöld be, mit kapok! Inkább marha gyorsan küldd el nekem az ajándékomat, mert december 14-től januárig mégsem azon a címen leszek, amit megadtam! Nézd meg a kívánságlistámat, mert egy-két könyvet mégis beszereztem magamnak! Engem meg ez annyira irritál. Tényleg nem lehe...

és a mai düh után elérkeztünk arra a pontra, ahol nem is igazán tudok mit mondani, ezért jobb híján röhögök kínomban. Az nagyon gonosz lenne, ha megmondanám, pontosan mi váltotta ezt ki, ezért annyit osztok csak meg veletek, hogy egy üzenet, ami attól az embertől jött, aki a tegnapi mélységes mélységet is okozta. Mondjuk azt nem hinném, hogy akár a depit, akár a röhögést szándékosan akarta volna nekem. De ugye vannak helyzetek, amikor nem csak a szándék számít. Az énekkar idején még egyszerre jelentkezett a depi meg a düh, csak a düh nagyobb mértékben, viszont az kellemes meglepetés volt, hogy a két héttel ezelőtti első alkalom után ma már sokkal jobban ment a móka, már nem éreztem úgy, mint az úszni alig tudó gyerek, akit bevágtak a mélyvízbe, pedig gyorsan megtanultunk még egy új dalt is a biztonság kedvéért. Így már hat számot adunk majd elő, nagyon izgalmas lesz. Még van egy utolsó alkalmunk meg egy főpróbánk, és most már szinte biztos vagyok benne, hogy ha itthon is éneklem a sz...

Imádom a karácsonyt, a kedvenc ünnepem. Ezzel együtt sem tudom megérteni, miért kell nekem november 20-án úgy vásárolni a boltban, aztán 25-én úgy állni a postán fél órát, hogy közben kizárólag karácsonyi dalokat bömböltetnek a fülembe. Segítek: a karácsonyvárás, a karácsonyra való felkészülés időszakát úgy hívják, hogy advent. Ezt erre találták ki, ez a funkciója, erre jó. Azonban az advent idén nem november 20-án, és még csak nem is november 25-én kezdődik, hanem - ki nem találnák a kedves érintettek - december 1-jén*. Úgyhogy megköszönném, ha majd csak december 1-jétől kezdődően bömböltetnének karácsonyi dalokat a fülembe. *Marhára hidegen hagy az új helyesírási szabályzat, ami állítja, hogy ez helyesen "1-én", mert egyszerűbb lebutítani a helyesírásunkat, mint megtanítani a kedves népnek, hogy ez bizony "1-jén". Amúgy általános iskola második osztály, csak mondom. Na, tessék, én is nyelvtannáci vagyok.

Még nem tisztázott, ezt hogy fogom kibírni. Az biztos, hogy nem segít sokat, amikor a kedves tanítvány fél órával előbb érkezik meg az órára, érted, FÉL órával, és még neki áll feljebb. Annyira elegem van belőlük, mindegyikből, amelyik képtelen időben érkezni, és engem valami cselédnek tekint, aki egész nap vigyázzállásban várja az ő érkezését, hogy be fogom vezetni az új rendszert: pontban annyi óra annyi perckor lehet bebocsátást nyerni a házba, amikorra hívtam. Előbb sikerült érkezni? Akkor álldogál az utcán. Nem érdekel, hogy tél van. Majd legfeljebb bemegy a közeli bizsuboltba, ha fázik. Elegem van. Utálom az egészet. Basszus, minek néztek ti engem?

hogy mostanában az emberek lemondják a velem megbeszélt találkozóikat. Négy esetnél tartunk két nap alatt. Két dolgot tudok elképzelni. 1. Ez csak véletlen. 2. Amikor nem vagyok jó passzban, akkor nem is annyira szeretnének velem lenni. Utóbbin többet lehet gondolkodni, úgyhogy gondolkodtam is. És arra jutottam, hogy ez tök fura, mert én meg egyáltalán nem találkozom kevésbé szívesen a barátaimmal/ismerőseimmel, ha rossz passzban vannak, mert arra gondolok, hogy biztos jó nekik, ha valaki van velük, amikor így ki vannak bukva. Szóval vagy az első eset, vagy ez is csak azt bizonyítja, hogy nem vagyunk egyformák.

Minden jel arra mutat, hogy akkor engem most leépítenek. Az okok nem egészen világosak, mivel indoklás nem volt, de a jelek azért elég beszédesek. Például ha eleinte kilométeres, később fél kilométeres, aztán egysoros levelek érkeznek, majd végül már nem érkeznek levelek, azt nehéz félreérteni. Nagy kár, mert már egészen elhittem, hogy most lesz az, amikor végre én is boldog lehetek. Tévedtem. And that, my dear friends, is why we don't take anything for granted.

hogy nem lehet normális sapkát venni ebben a városban. Kellene nekem egy darab fekete sapka, amit hordhatnék a piros kabátommal. Nincsenek nagy igényeim: takarja el a fülemet, nem bánom, ha van a tetején egy pompon, és ne nézzen ki idiótán. A legtöbb sapka idiótán néz ki, bár mindegyik fedi a fülemet, ezt elismerem. Ha valamelyik véletlenül normálisan néz ki, akkor azon lesz fél kilónyi ízléstelen strassz meg flitter és/vagy a sapka többi részétől színében és anyagában teljesen elütő, lehetőleg bűn ronda pompon. A jelenlegi állás szerint idén egymástól és a kabátomtól merőben eltérő színű sapkában, sálban és kesztyűben fogok mászkálni, vagy esetleg sapka, sál és kesztyű nélkül. Majd még átgondolom, melyik a szimpatikusabb lehetőség.

Egyedül lenni is tök jó, meg az 5. hónapja tartó lakásfelújítás sem idegesítő. Mondják mások. Szívesen kölcsönadom az életemet!

felkeltett reggel 3/4 6-kor, hogy neki pisilnie kell. Ettől agresszív gondolataim támadtak, de azért levittem, bár amikor a pisilés után mutatta, merre induljunk sétálni, akkor azért megkérdeztem, elmentek-e otthonról, hogy azt hiszi, vasárnap hajnali 6 környékén majd pont sétálgatni fogunk. De aztán 8-ig lapított, hagyott még aludni. Aztán Endrével elvittük sétálni, nagyon jó volt, végig szakadt az eső. Mondjuk a kutya élvezte, az is valami. Aztán most meg hazament a kutya, és megint tök egyedül vagyok magammal meg a nyomorommal. Mint látható, fergetegesre sikerült a vasárnapom.

Ma kicsit cserbenhagyva érzem magam. Több szempontból és több ember által. De csinálok én ebből a napból jó napot: megnéztem már két Jóbarátokat, fő a krumplim (fáj a gyomrom, úgyhogy diétára fogtam magam), ebéd után meg estig fordítok, kivéve azt a fél órát, amikor lemegyek a Cserpesbe kakaózni, majd lefekvés előtt még két Jóbarátokkal vagy egy egész filmmel zárom a vasárnapot. Akkor is jó nap lesz és kész.

amikor már nemcsak a kortársaim, hanem a nálam néhány évvel fiatalabbak is elkelnek. Nekem meg az élet csupa csalódás, basszus. Lesz még jó nekem is valamikor, vagy ez most már mindig így marad?

"Senki nem segített, mindenki fotózta a telefonnal", mondja egy közeli üzlet alkalmazottja arról a férfiról, aki ma délelőtt meztelenül kiesett vagy kiugrott a Blahán a szálloda egyik ablakából. Azt értitek? Fotózták. Telefonnal. A telefonnal nem mentőt kellene hívni? Egyáltalán milyen lelkületű emberek azok, akik körülállják az összetört, vérző embert, és ahelyett, hogy segíteni próbálnának valahogy, fotózzák? Undorító. És félelmetes is, mert ez azt jelzi, hogy bármelyikünkkel történik valami az utcán, nem számíthat az embertársai jóindulatára, mert nincsenek is már itt emberek, csak zombik.

"Hogy tudna megállítani egy negyven kilós nő egy két tonnás autót?" Fúj, ez meg milyen érvelés? Ha nem tudja megállítani, esetleg ne üljön bele, azt nem lehetne? Ugyanitt: pénz beszél, kutya ugat. Hányinger.

A diszkrét kiskutya diszkréten jelzi, hogy most már menjek aludni: akkorát ásít, hogy kis híján bekap, majd elindul felfelé a galériára :D Aztán meglátja a tekintetemet, és visszafordul. Update: A diszkrét kiskutya diszkréten is ébreszt. Felkopog a galériára a hosszú kis karmaival, aztán leül a matrac szélére, és bámul. Egészen addig bámul, amíg a gazdi már nem bírja tovább, és kinyitja a szemét. Akkor erős szájszélnyalással (a saját szája szélének nyalásával, teszem hozzá gyorsan) és heves farkcsóválással jelzi, hogy szívesen beleegyezne például egy reggeli sétába.

Megsütöttem életem első krumplis pogácsáját, és azt hiszem, finom lett. Azért nem biztos, mert nagyon-nagyon régen ettem ilyet utoljára, szerintem még akkor, amikor Nagyi Lőrincen lakott, aminek úgy 14-16 éve, ezért nem emlékszem, pontosan milyen volt annak a pogácsának az íze. Egy biztos: sikerült az élesztő felfuttatása, szépen megkelt a tésztám, nem égettem el a pogácsákat, úgyhogy részemről elégedett vagyok az eredménnyel. Mostanában időnként magától kikapcsol a gépem, máskor lefagy, meg ilyeneket csinál. Gondoltam, hátha a sok feltelepített hülyeség miatt, ezért este nekiálltam gyomlálgatni. Még csak a G betűnél járok, órák óta csinálom, és döbbenetes, mennyi szemét van/volt szerencsétlen gépen. Remélem, most megmentettem a lelki üdvét, és hajlandó lesz még működni egy darabig. (Panaszom nem lehet rá: napokon belül 5 éves lesz, és semmi komoly baja nincs, mármint ezen a leálláson/lefagyáson kívül.) Lefényképeztem gyerekkorom meghatározó béka-élményét. Íme: Nekem ők voltak...

És amikor már azt hinném, ezen a napon ennél lejjebb már nincs, akkor az élet rácáfol. Levittem sétálni a kutyát, és bemerészkedtem a parkba, gondolván, az a csapat, akiket annyira nem kedvelek, később szokott lejárni. És nem! Pont ott voltak, pont beléjük futottunk. Három pasi, ebből mondjuk az egyiket még sosem láttam, de a másik kettő miatt nem szerettem a csapatot. - Hát hol voltál te, Londonban? - kérdezte az egyik. - Nem, itthon voltam, csak nem sétáltam a kutyával. - De hát már mióta nem láttalak! Hát nyáron láttalak utoljára! - Igen, azóta nem volt nálam a kutya. [Ebben nem vagyok biztos, összevissza van bennem az idő, de könnyen lehet, hogy csak kerültem a parkot, azért nem találkoztunk.] - És hogy vagy? - Köszönöm, jól. És ti? - Nagyon jól. Ej, de vidám csajszi vagy! Pocid van? - és nézte a hasamat. - Dehogy van pocim! - Nincs pocid? - Nincs. - Hát, azt hittem, légy ment a levesbe. Erre én elfordultam, inkább a kutyára koncentráltam, de ezek az idióták csak nem...

Többek szerint azért történnek velem ezek a rossz dolgok, hogy majd értékelni tudjam, amikor felváltják őket a jó dolgok. Jelezném, hogy fáj ám ez nekem. Nem mintha feltételezném, hogy ez bárkit is érdekel rajtam kívül, de azért gondoltam, szólok.

Valamilyen oknál fogva nyomasztó nekem, hogy amikor jövök el a koreai családtól, a tök sötétben a távolban világít az Erzsébet-kilátó. Legalább ugyanennyire nyomasztó, amikor jövök el a koreai családtól, és a tök sötétben és sűrű ködben nem látszik a távolban a kivilágított Erzsébet-kilátó. Azt hiszem, az lehet a magyarázat, hogy nem nagyon kedves a szívemnek a misztikum.

Kevesebb dolgot kellene csinálni párhuzamosan, és akkor 1. nem lennék ennyire fáradt, 2. nem lennék állandó stresszben attól, hogy úgy érzem, nem tudom rendesen elvégezni a feladataimat.

Megjött Marci három napra, és még mindig olyan, mint egy kis kezes bárány. Ráadásul örül is nekem :) Már megreggelizett, most nagy játszás van, megyek is :)

Minimum a hét dolgozója címet megérdemli az a pasi, aki a 22-es buszon sem gépileg, sem máshogy nem mondott be egyetlen megállót sem tök sötétben, szakadó esőben, viszont úgy vezetett, mint egy állat, olyan fékezéseket tolt, hogy összevissza borultak az emberek a buszon. Persze el nem esett senki, de gyanítom, hogy ez csak a tömegnek köszönhetően alakult így.

Találtam ezt az oldalt , illetve egy ismerősöm találta, és megosztotta a Facebookon. Ugyan a hozzászólásokból kiderült, hogy ez egy rettenetesen degradáló gyűjtemény mindkét nemre nézve, és a legostobább sztereotípiákat gyűjti össze, azért én nagyon jókat nevettem rajta. Nem kell mindent olyan komolyan venni, főleg úgy, hogy tényleg mindkét nem kap, szóval nem az a helyzet, hogy csak a nőket vagy csak a férfiakat kell kiröhögni. Jó szórakozást! (Angol nyelvtudás előny.)

Ma volt az első olyan alkalom a salsán, amikor tényleg öröm volt ott lenni. Máskor is éreztem már jól magam, de most ez valami egészen más volt. Egyrészt összeszokott a csapat, alakul a közösség, szinte mindenkinek örülök. Másrészt most már tök látványos dolgokat tudunk, van már egy csomó forgás meg mindenféle virtuózkodás, úgyhogy most már egészen úgy néz ki az óra, mintha egy csomó táncolni tudó ember táncolna (pedig azért erről még nincs szó), és tök sok boldogsághormont szabadít fel bennem, hogy milyen jól nézünk ki, meg hogy már majdnem minden fiú tudja a lépéseket meg tud vezetni meg ilyenek. Jó volt. Erre is szoktunk táncolni, ez a Cha chiki.

már reggel 8-kor megvolt. Lehet, hogy korai ezt kijelenteni, de én úgy érzem, ezt ma már nem lehet überelni. Az énkép és a valóság időnként súlyos eltéréseket mutathat, és nem biztos, hogy ez a valóság hibája.

Lefekvés előtt két perccel jó erősen bevágni a fejemet a bojler sarkába - az azért elég kemény. Egy szerencse van: a fejem is elég kemény, úgyhogy nagyobb kár nem esett benne. Csak annyi, hogy már eleve fejfájással kezdem a következő napot :D

Ha Londonba vetne az élet, nem jutna eszembe ott biciklivel közlekedni. Jó, itthon sem jut eszembe, de szerintem ez a videó még a budapestieknél is sokkal durvább viszonyokról árulkodik.

hogy ne vegyünk ajándékot, mert az milyen már, inkább töltsünk egymással több időt. Azzal egyetértek, hogy hülyeségek vásárlása helyett értelmesebb közös programokat csinálni, de van itt egy oldal, ami tárgyak helyett közös időtöltést javasol, és ezek közül több javaslatot nem tudok hová tenni. 1. Könyv helyett olvassunk fel! - Mi van? Én eddig azt gondoltam, a könyv hasznos, jó ajándék. A felolvasást nem csak a gyerekek értékelik? (Én annyira nem, ez biztos.) 2. Fényképezőgép helyett nézegessünk képeket! - He? "Nézd, milyen szép képek, ilyeneket sem fogunk csinálni többet, hiszen nincs fényképezőgépünk, de legalább a múltat újraélhetjük!" Vagy ez azt akarná jelenteni, hogy a fényképezőgép drága, ezért azt mindenki vegye meg magának? Szóval itt most a fényképezőgéppel van baj, vagy azzal, ha ajándék lesz belőle? 3. Sál helyett masszírozzuk meg a másik nyakát! - ?!?! És akkor kevésbé fog fázni a nyaka télen? 4. Plüss helyett vigyük állatkertbe a gyereket! - És majd já...

"I'd like to thank God for fucking up my life and at the same time not existing, quite a special skill." (Sean Hughes, stand-up humorista) Vagyis: "Szeretném megköszönni Istennek, hogy elcseszte az életemet, miközben még csak nem is létezik. Ez aztán a különleges képesség!"

Frászt kapok a Bechdel-teszttől . Meg attól, hogy mindenki ezen pörög. Egyszerűen napok óta mindenhonnan ez folyik, miközben szerintem ez műbalhé, és nem értem, miért kell mindig kitalálni valamit, amin ki lehet akadni. Úristen, a filmekben a nők pasikról beszélgetnek, mi lesz most? Tényleg, mintha minden nőt hülye libaként ábrázolnának, és mintha másról nem is beszélnének a filmekben szereplő nők. Hú, nagyon felbosszantott, hogy most már a Facebook is ezzel fogad.

Magamtól magamnak. Sohasem volt szokás, de ma megint úgy érzem, hogy bármit megérdemlek, amitől jobban érzem magam. És most ettől érzem jobban magam: Alig várom, hogy kiszállítsák, és december 1-jén használatba állíthassam :)

Anya 45 körül, lánya 12 lehetett. Együtt nézegettek valami fénymásolt lapot, amit a lány kaphatott az iskolában. A lány kérdéseket tett fel, az anya válaszolt. - Mi az a montázs? - Összevissza minden. - És a kollázs? - Azt nem tudom, arról még nem hallottam. Ez csak nekem szomorú?

Szép videó:  Szép zene: Amúgy múlt hétfőn volt óralátogatás a budafoki csoportomnál, ma volt megbeszélés, és legnagyobb meglepetésemre csak pozitív kritika hangzott el. Semmi negatív, semmi leszúrás, csak jó dolgokat mondott a vezetőtanárom. Ilyen sem volt még. (Minden évben másik vezetőtanárt kapunk, illetve ha valaki elég sokáig dolgozik az iskolában, nyilván egy idő után ismétlődni fognak személyek, de nekem ő most van először.) Ettől függetlenül a hangulatom nem javult jelentősen tegnap óta. Kíváncsi leszek, mikorra fog.

Keresem a jó kis memóriajátékot, amit még Tomival raktunk össze a tangyakom alatt a csoportom számára, és most szeretném használni. Túrom a gép megfelelő mappáját, persze nincs meg az a játék, amire gondoltam, csak annak egy lebutított változata, mindegy is. Viszont találok egy almappát, 2009-03-24 címmel. Első gondolatom: pont aznap volt 52 éves Ibolya néni. Második gondolatom: és akkor már fél éve nem élt. Ennyire nagyon régen történt, pedig nekem érzetre olyan, mintha mostanában lett volna: pontosan emlékszem, mit csináltam, amikor apu felhívott a hírrel, és a következő 2-3 órát is olyan részletesen fel tudom idézni, mint mondjuk a tegnap délutánomat, sőt még a másnapomat is. Pedig öt éve volt. És arra nem is emlékeztem, hogy már akkor sem élt, amikor a tangyakot csináltam. Nagyon furcsa dolog ez.

Voltam ma vásárolni, akartam venni olyan fehérjeport is, amit szoktam inni esténként. Ahogy beléptem az üzletbe, láttam, hogy gáz van: az eddigi ciklámenszínű doboz helyén új dobozt láttam, ami fehérben és Barbie rózsaszínben pompázott. Kérdeztem az eladósrácot, hogy akkor ez most ugyanaz a cucc-e más csomagolásban. - Igen, és az összetétele is jobb lett. Gyorsan a nyelvembe haraptam, mielőtt még kicsúszhatott volna a kérdés: "És az ára is sokat emelkedett?" És igen. 500 Ft-ot, az 10%. Nem örültem, de kifizettem, mert eddig is ezt ittam, akkor továbbra is ezt fogom inni. Most, hogy este lett, el is készítettem a shake-et, meg is ittam, el is szomorodtam. Ez valami undorító. Émelyítően édes. Erős hányingert okozott. Ezt az adagot most még megiszogatom, aztán jó eséllyel leszokom róla. Felmerül a kérdés: Miért kell elrontani azt, ami jó volt? Nelly Furtado - All Good Things Come To An End

Ma elmentünk kirándulni. Vagy inkább túrázni, az a helyes kifejezés. Kivel? Endrével. Új szereplő, néhány hete kereszteztük egymás útját, amikor Danival Ausztriába mentünk kirándulni. Hogy ki ő? Azt nem tudom megmondani. Mindenesetre szeretek vele lenni, vele voltam a második ausztriai túrán is két hete. Ami biztos: sokat túrázik, és jóval kreatívabb útvonalak kiötlésében, mint én. Szóval nála a kirándulás nem azt jelenti, hogy fél 10-es kezdettel Hűvösvölgyből felmászunk az Erzsébet-kilátóhoz, onnan meg átsétálunk a Normafához, hanem például azt, hogy hajnali 5-kor elmegyünk kocsival Szentendrére, átbuszozunk Visegrádra, és reggel 7-es kezdettel visszasétálunk a kocsihoz. Kitalálta ezt, megkérdezte, van-e kedvem vele tartani (mert amúgy simán túrázgat egyedül is), én meg mondtam, hogy van. És bírtam. Sőt jól bírtam. Igaz, a vége felé már nagyon nyomta a lábamat a bakancs, és már nem esett annyira jól lefelé baktatni, de meg tudtam csinálni a túrát. Eddig 25 km-re voltam hitelesítve,...

Elég kellemetlen, amikor azt hiszed, megtaláltad, akit kerestél, és aztán úgy tűnik, mégsem, és az egész nagyon-nagyon kicsin múlik. Ez annyira igazságtalan, hogy arra igazából nincsenek is szavak.

Szobotka Tiborról eddig csak annyit tudtam, hogy ő volt Szabó Magda férje, és hogy ő tette élvezhetetlenné Kosztolányi Alice-fordítását. Ez utóbbi miatt komoly ellenszenvet is éreztem vele szemben. Ugyanakkor nem járja, hogy egy írót csak mint valaki férjét és mint egy nem jól sikerült fordítás elkövetőjét tartsak számon, ezért már régóta terveztem, hogy elolvasom valamelyik könyvét. Kapóra jött, hogy jelentkeztem egy kihívásra, amelynek keretében a születési évemben kiadott könyveket kell olvasnom, és az Igitur egész véletlenül éppen 1987-es. Némi rossz előérzettel vágtam bele, mert hát ez a Szobotka Tibor, aki így elrontotta az Alice-t, ejnye. Aztán nagyon kellemesen csalódtam. Három férfi vág neki a gyönyörű Itáliának az 1930-as években: báró Kohl Jacques, aki fogadást kötött, hogy ezer lírából el lehet lenni Olaszországban három héten át, gróf Tölgyessy Tivadar, akit Kohl tanúnak visz magával, valamint Haturka Sebestyén szerkesztő, aki azért részesül abban a szerencsében, hogy...

Az érzés, amikor nagyon rákészülsz, nagyon akarod, hogy nagyon jó legyen, és nagyon rossz lesz. Ja, semmi komoly, egy sütiről beszélünk, amit azzal sikerült elrontani, hogy azt hittem, 2-es fokozaton van a sütő, miközben 3-ason volt, és ez csak 20 perc után tűnt fel, amikor meg már mindegy volt. Na mindegy, azért nem dobom ki, hátha van, akinek ízlik.

Most van az, amikor képtelen vagyok beülni a Cserpesbe, mert idegesít a tömeg és a hangos zene. Azért néhány naponta betérek egy kakaóra, amit mindig elvitelre kérek, de ma már az a két perc is nehezen kibírhatónak tűnt, amíg vártam a papírpoharas kakaómat, mert két fiú pont akkor szólalkozott össze a pultban. A szituáció: mindkét kasszához tartoznak fiókok, ahol a pultosok pl. a kakaót tartják - az egyik srác fiókjából kifogyott a kakaó, mire elballagott a másik srác fiókjához, és kivett belőle két üveggel, mire a másik srác megkérdezte, mégis mi a francot művel, és meddig tartott volna lépni még ötöt, és odamenni a hűtőig, ahonnan olyan kakaót vehetett volna el, amit a kollégája nem használ. Szóval jogos volt a felháborodás, és elég kulturáltan ment a vita (ja, indok: mert a fiók volt közelebb), mégis úgy éreztem, hogy ez nekem most megterhelő. Ennek fényében érdekes nap vár rám, mert más sem csinálok ma, mint emberekkel kerülök interakcióba. Na de holnap! Már alig várom a holnapot...

csak kár, hogy nem ismerem fel a filmet.

Ének-zene tagozatos általános iskolába jártam negyedikes koromig, tagozatos voltam. Ez heti sok énekkel és két énekkarral járt, valamint utóbbinak köszönhetően rengeteg fellépéssel (karácsonyi koncert, az iskola évenként megrendezett, egész estés műsora, versenyek, stb.). Szerettem, csak egy szívfájdalmam volt: altos voltam. A szoprános lányok mindig olyan gőgösen mondták, hogy ők szopránosok, hogy én ebből hamar az egyetlen logikus következtetésre jutottam: a szoprán menő, a mezzo kicsit béna, az alt meg nagyon béna. (Kb. 8 éves voltam, ne nevessetek ki!) Ezért aztán Judit néni színe elé járultam, és megkérdeztem, nem lehetnék-e inkább szoprános. Mondta, hogy nem, mert altos hangom van. Akkor mezzós? Máig emlékszem az arcára, arra a döbbenetre, ami kiült rá, nyilván el nem tudta képzelni, mi ez a hülyeség. Végül is azt mondta, rendben, lehetek mezzós. Alt-mezzós. Ez bennem sokáig tüske maradt, egészen addig, amíg egyszer anyunak meg nem fogalmaztam ezt az érzést valahogy nem túl világ...

„Az időhöz idő kell.” Stephen King: A Napkutya Sőt. Mindenhez idő kell.

Az vajon furcsa, ha egy szinte idegen pasi következetesen úgy szólít, hogy "drága", vagy csak nekem van már tényleg minden bajom a mai napon?

Még a szerencsesüti is a vesztemet akarja. "Mi mással is lehetne nyakon csípni a bánatot, bosszúságot, ha nem egy pohár vaníliacukros meleg tejjel?" Vig Balázs: Három bajusz gazdát keres Meleg tej? És még vaníliacukros is?! Fúúúj! 

aki megmondja, mit, hogyan és miből tanítsak, mert neki az szimpatikus*. UPDATE: Meg az, aki véletlenül sem érkezik időben, ezért őt nem mondjuk 10 percen, hanem fél órán át lehet várni, mert csak a jó ég tudja, mikor esik be**. Fúúúú. *Koreai anyukák erről sokat tudnának mesélni. Ugyan nem beszél angolul egy büdös kukkot sem, de azért kézzel-lábbal elmutogatja, mi hogyan lenne jó. És ilyen van nálunk is, nehogy azt higgyük, keleti sajátosság. De akkor miért nem tanul egyedül? Ezt érthetném meg egyszer. **És minden alkalommal megbeszéljük, és minden alkalommal nagyon komolyan bólogat, és legközelebb ugyanúgy tesz az egészre. Meg még az is lehet, hogy én keltem ma bal lábbal, azért hergelnek fel ennyire ezek a dolgok. Lehet, hogy néha ki kellene venni egy hét szabadságot, amikor nem találkozom és nem beszélek diákokkal. Lehet, hogy az segítene.

És egyéb hárombetűs rövidítések. Hogy lehet így reklámozni valamit? Ez egy telefonreklám. Azt értitek? Ez úgy mégis mit üzen? Legyél hülye p*csa, aki hajat tép egy okostelefonért? Jézusom. Mondjuk az sem utolsó, hogy az illető oldal hírlevelének szlogenje így hangzik: "Siess, mert a jó darabok hamar elfogynak!" Mivanmivan? Tehát árulnak néhány jó darabot meg egy csomó rosszat, és ha nem sietek, már csak a rosszak közül válogathatok? Nem lehet, hogy jobban hangozna a mondat máshogy? Pl.: "Siess, mert a legjobb darabok hamar elfogynak!" Ezen most lehidaltam. A szlogenen mondjuk minden nap, de ez a kép... EZ A KÉP!! Inkább megyek vissza fordítani. Jézusom.

Blankával már tök régen találkoztunk utoljára, ezért úgy éreztük, időszerű lenne egy csajos délelőtt, és ezt hétfőre hoztuk össze. Volt pletyka, lelki élet meg film. A Gravitáció. 3D-ben. Csak jót olvastam róla, ezért is gondoltam, hogy meg kéne már nézni. Blanka hallott ezt is, azt is, ezért is gondolta, hogy meg kéne már nézni. Hát... Nagyon szépek a képek, tényleg gyönyörű lehet az űrből nézni a napkeltét, és tényleg nagyon félelmetes lehet elsodródni az űrállomástól, egyedül maradni a nagy semmiben, DE. De ez nagyon nyálas volt. Nem hittem volna, hogy olyan film is lehet ennyire csöpögős, amiben szinte végig egy szereplő van, de már tudom, hogy rosszul gondoltam. Az eleje még humoros, aztán izgalmas meg ijesztő (például a felrobbant fejű ember engem elég rosszul érintett), de a vége... Az szerintem nem jó, ha az ember egy feszültségkeltőnek szánt jeleneten vihog, és nem biztos, hogy benne van a hiba, lehet, hogy a filmben. Ahogy Blanka mondta, az is elég elcsépelt, hogy Sandra...

Együtt sétálás, beszélgetés órákig. Én olyan kíváncsi vagyok.

- Szombat reggel 7-kor lakásfelújításos ébresztő. - Innentől kezdve egész nap kóválygás, amin még a további négy óra alvás három részletben sem segített. - Minimális fordítás, mert kóvályogva nem könnyű koncentrálni. - Este salsa buli. Nem kellett volna. De ezt már írtam. - Ma reggel fél órával megint hamarabb ébredtem, mint akartam, és nem tudtam visszaaludni. - Ezek után egész nap kóválygás. - Egy fél Shrek musical megtekintése. A többihez előbb erőm nem volt, aztán időm nem maradt rá, de a döcögős indulás után egyre jobb lett, úgyhogy az utolsó 50 perc már biztosan parádés lesz. De azért meg kell jegyezni, hogy az animációs filmet nem lehet felülmúlni. - Vásárolgatás, lelkizés, majd muffinsütés Brigivel. Utóbbi mindenféle humoros epizódokkal tarkítva, mert kóválygok. De a muffin jó lett, ez a lényeg. Ja, meg az, hogy jól éreztük magunkat. - Séta Marcival. Öröm ezért a kutyáért menni: úgy örül, hogy alig tud lépni a csóválódástól, hosszú percekig van eksztázisban, ha meglát. ...

hogy én egy salsa bulihoz nem vagyok elég laza. Engem feszélyez, ha kiállunk egy csomó profi közé teljesen kezdőként, és még csak meg sem próbálunk salsa lépéseket bemutatni, csak úgy ugrálunk jobbra-balra, mint a bakkecske. Nem is igazán értem: akkor mehetnénk sima szórakozóhelyre is, ahol egyáltalán nincsenek kötött lépések a táncban. Azt hiszem, kicsit jegelni fogom ezt a témát, vagy csak olyankor megyek, amikor olyan fiúk is jönnek a csoportból, akikről tudom, hogy salsa lépéseket akarnak gyakorolni, egyébként meg majd egy-két hónap múlva újra megpróbálom. Addigra nem öt, hanem tíz lépéssel tudunk már majd dolgozni, hátha akkor mindenki hajlandó lesz azokat bevetni.

Szombat reggel 7-kor nekiállni bútort tologatni/ajtót csapkodni, majd fél 8-kor fúrni és kalapálni nagyfokú bunkóságra vall. Akkor ehhez illő stílusban reagálnék: Anyátok!

Oh, no, sir. Tegnap egész nap rohantam, ma szintén. Átszerveztem a nap első felét, hogy eljussak továbbképzésre, ami ugyan nem kötelező, viszont erősen ajánlott (=kötelező). Azt érném meg egyszer, hogy ha egy programot úgy hirdetnek meg, hogy ettől addig tart, akkor az előre meghirdetett időpontban van vége. Ha ráérek egész délután, akkor nem érdekes, de most nem értem rá egész délután: a meghirdetett befejezéstől még volt 3/4 órám hazaérni, ebédelni, aztán jött is a tanítvány. Amikor megszólalt a továbbképzésen a belső órám, megkérdeztem a mellettem ülőt, mennyi az idő, mondta is, hogy 10 perce kellett volna véget érnie a mókának. Én még 5 percet maradtam, hátha végére érünk az egyébként nagyon érdekes és nagyon hasznos témának, de nem, közelébe se értünk a végének. Nagyon csúnyán néztek rám, amikor eljöttem, pedig direkt vártam egy apróbb szünetet, amikor éppen senki sem beszélt, mert egy egység végére értünk, és a főnökömtől kéredzkedtem el, és mondtam, hogy azért, mert hamarosan ...

Csalódni nem jó. Sokadszorra sem. Kicsit csalódni sem.

akikben nincs annyi (IQ? EQ? tisztesség?), hogy előre szóljanak, ha nem jó nekik az előre megbeszélt időpontban az angol, így hát megvárják, míg Budafokról elmászom másfél óra keretében a János-hegy aljába*, hogy ott közöljék mosolyogva a jó hírt, amikor már bekopogtam. Fel tudnék robbanni. És még ő van megdöbbenve, hogy én min akadtam ki. És még van képe azt válaszolni a kérdésemre, hogy neki nem jutott eszébe sms-t írni. Úristen, úristen! Hová kerültem? Két és fél óra utazás a semmiért, aha, köszi! *Igen, tudják, többször elmondtam már, térképen is megmutattam. Pont ezért.

Az úgy volt, hogy október 28-án reggel rájöttem, már csak 4 napig érvényes a diákigazolványom, aztán már nem számítok diáknak (hüpp), és arra gondoltam, méltó módon kellene búcsúzni a boldog aranyévektől (cöhh...). Mi lehetne megfelelőbb és alkalomhoz jobban illő, mint egy utolsó kedvezményes mozizás? Fel is kerekedtem, és este megnéztem az Időről időre című filmet. Csak a port.hu néhány soros leírását olvastam el előre, előzetest nem láttam, és ez így volt igazán jó, mert így minden jelenet, minden szó, minden fordulat meglepetésként ért. Sokat nevetős film, a legviccesebb szereplő az apa, akit Bill Nighy alakít, neki minden megnyilvánulása nagyon humoros, ráadásul ő a különleges képességét, amit mindjárt elmesélek, arra használja, hogy elolvassa az összes könyvet, amit csak érdemes. Hát nem szimpatikus? ❤  Már az alapgondolat is ötletes: egy fiú 21 évesen megtudja, hogy a család férfi tagjai tudnak utazni az időben, és megváltoztathatnak dolgokat, de csak a sajá...

Új lépést tanulunk, ezúttal párban, mert a lányok nem tudnák partner nélkül lelépni, ugyanis ahhoz ez már túl összetett. Nézem szorgalmasan a tanár lábát, próbálom felfogni, miket ugrál. Erre az aktuális partner: - Ne nézegessél, majd én levezetem! Ezen megdöbbentem, aztán válaszoltam is: - Azért a lépést csak meg kéne tanulnom. És nem értett velem egyet. Nem semmi.

Ezúttal work-related. Sokkal könnyebb olyan szerzőt fordítani, aki tud írni, mint olyat, aki nem tud.

Edzésen az egyik hasizom gyakorlatnál mondta K., hogy próbáljuk meg lejjebb ereszteni a lábunkat, mert akkor hatásos a gyakorlat. "Ha feljebb emeled, úgy sokkal könnyebb, ha lejjebb, úgy nehezebb. Próbáld ki! Próbáld ki a testedet, baszd meg, arra van! Próbáljam ki én? Na ugye!" Ehh. Megtaláltam a youtube-on a végtelenítés gombot, úgyhogy most Ronan Keating folyamatosan énekli nekem a When You Say Nothing At Allt ❤ Jó eséllyel én vagyok az egyetlen ember a világon, aki eddig nem értette, mi ez a poén: Most rákerestem a youtube-on. Bár ne tettem volna! Ez valami nagyon beteg dolog. Ehhez mennyit kellett vajon inni/szívni?

De azért... Ronan Keating: When You Say Nothing At All "The smile on your face / lets me know that you need me, / there's a truth in your eyes / saying you'll never leave me." A film megérett az újranézésre, ennyi biztos. *Mert mind emlékszünk, mi történt legutóbb, amikor beleéltem magam valamibe. Voltak valami hirtelen előkerült menyasszonyok, sorozatos megcsalások meg mindenféle egyéb csúfságok. Jobb, ha az ember vigyáz a szívére.

amikor kiderül, hogy nem tudok kezelni egy italautomatát. Első nehézség: Hol kell ebbe bedobálni a pénzt? Második nehézség: Mit kell ezen megnyomni, hogy kiköpje a palackot? Harmadik nehézség: Hol köpi ez ki a palackot? Ilyenkor annyira szőkének érzem magam, ráadásul egy csomóan álltak körülöttem, és mind pasi volt. Mondjuk többet nem találkozom egyikükkel sem, de mégis. Bónusz: nem volt ásványvíz az automatában, csak kóla, úgyhogy végül azt vettem, aztán rázogathattam egy fél órán át (még mindig nem ajánlott számomra a szénsavas üdítők fogyasztása), és a végén nem lettem tőle kevésbé szomjas, viszont megfájdult a gyomrom. Tanulság: sose vegyük ki a táskánkból a palackunkat, mert csak a szívás jön utána, amikor elfelejtjük visszatenni.

Ha jól emlékszem, még erről sem meséltem. A Fővárosi Nagycirkuszban tett látogatásom után egy héttel mentünk el Esztivel Budafokra, ahol az Eötvös Cirkusz tanyázott akkoriban. Mert ők egy vándorcirkusz, hol itt, hol ott bukkannak fel. Igazi cirkuszi sátorral üzemelnek, részben emiatt arra számítottam, más lesz ennek a hangulata, mint a Fővárosinak, és nem is tévedtem. A fényviszonyok miatt az én képeim nem sikerültek túl jól, Eszti ügyesebb volt. Az egész előadásnak volt egy házi barkács jellege, de ettől még nagyon jó volt, tetszett. Az állatos számok kicsit viccesre sikerültek: este hétkor már a harmadik előadást nyomták, így a nem emberi szereplők többségének már marhára nem volt kedve ugrálni, így aztán nem is ugráltak, ha egy mód volt rá. Egy dolog mindenesetre kiderült: ha lesz egy harmadik életem, akkor kötéltáncos leszek. Bónusz: Hazafelé a buszon belefutottunk valami egyetemista buliba, talán BME-s diákok voltak a résztvevők. Ekkor hallottuk a következő dalt: "Látt...