LizaGazdija

Először Joanne Harristől akartam az Urak és játékosokat, de úgy rémlik, hogy azt már elsütöttem, mint a kedvenc írónőm kedvenc könyvét. Sebaj, úgyis kevéssel előzte meg az így bekerült játékost. Gaston Leroux, aki Az operaház fantomjának írója is, írt egy talán kevésbé ismert regényt, amelynek címe A sárga szoba titka. Zseniális krimi. A bűneset megoldhatatlannak tűnik, elképzelni sem lehet, hogyan történt, és amikor a végén mégis fény derül a tettes kilétére, az olvasó duplán meglepődik. Film is készült belőle, azt is érdemes megnézni, egészen rendes adaptáció lett, de a könyvet szerintem ne hagyjátok ki.

Ilyen volt Mark Haddon könyve, a The curious incident of the dog in the night-time (A kutya különös esete az éjszakában).  Tudtam viszonylag sok mindent az autizmusról és az autistákról, mármint laikus szintjén, mert olvastam egy anyuka blogját, aki két autista kisfiút nevel egyedül. (Olvasnám máig is, csak nem írja már.) Ez a könyv viszont teljesen más megvilágításba helyezte a témát, és rengeteg új információval szolgált. (Igaz, az autizmus enyhébb formájával, az Asperger-szindrómával él a főszereplő kisfiú. Ebből is látszik, hogy laikus vagyok, hiszen nekem a kettő kb. ugyanaz.) Utána úgy éreztem, sokkal jobban értem ezt a jelenséget. Ha valamilyen okból kifolyólag, mondjuk tanítás kapcsán sok időt kellene autisták közelében töltenem, biztos olvasnék mást is, de tuti, hogy ezt a könyvet újraolvasnám.

Ez nagyon nehéz kérdés. Igazából fogalmam sincs, kire hasonlítok. De ha valakinek van ötlete, ossza meg velem bátran :)

Jacqueline Wilsontól egy könyvet olvastam, a Micsoda anya! címűt. Minden lánynak olvasnia kéne, akinek valaha is volt valami gondja az édesanyjával.

Majd egyszer valaki feltárhatná a pszichémet, és elárulhatná, miért bőgök minden olimpiai megnyitón immár tizenkét éve. A műsor amúgy tetszett, bár a show részt kissé feleslegesnek érzem, az egészet meg nagyon hosszúnak. Még mindig az országok bevonulása a kedvencem, kár, hogy az EuroSport elszállt műsor közben, mert az m1-en fájdalmas volt a kommentátorokat hallgatni. Különösen jó ötlet volt Mr. Beant bevenni a buliba, és azért James Bond is vicces volt. A bevonulás során azt az egyet nem tudtam értelmezni, amikor jöttek a független olimpiai atléták, három összevissza ugrándozó nő (ha jól emlékszem), de ezt mondjuk azóta sem értem. Nem akartak az országuk színeiben indulni? Vagy otthon nem kerültek be a csapatba, ezért alakítottak saját klubot? Vagy ezt hogy kell érteni? A legjobb a különböző ázsiai sportolók ruhája volt, legalábbis én szeretem nézni idegen országok népviseletét, és az ázsiai ruhák bizony nagyon szépek. Egyébként kb. az N betűig lelkesedtem a bevonulás közben, u...

Nem fogok nevet írni, se könyvcímet, sőt posztot sem linkelek, mert nem akarom súlyosbítani a helyzetet. Adott egy könyv, ami az USA-ban óriási siker, ezért nyilván nálunk is megjelent. A fordítóval egy blog szerkesztői interjút készítettek ennek örömére. Az interjúból több dolog is kiderül. Egyrészt az, hogy durva hibák maradtak a szövegben. (Nem írom le, melyiket emelték ki, mert azzal is egyértelművé tenném, melyik könyvről van szó.) Ez önmagában is baj, de túl lehet lépni rajta, sok könyvben maradnak nagyon durva hibák sokféle okból kifolyólag. Másrészt az is kiderül, hogy a fordító súlyos szereptévesztésben van. Konkrétan kijelenti, hogy ő nem hibázik, és amit ő leír, az úgy jó, mert csak. (Bevallom, az interjún én is röhögtem, annyira nagyon röhejesek mind a kérdések, mind a válaszok, de még a kiemelt hiba is eléggé vicces.) Ezzel aztán lavinát indít el: több száz kommentet generál, amelyek nagyrészt egyáltalán nem barátságosak, ráadásul nagyon gonosz félrefordításokat m...

A dzsungel könyve. Megvan videón a Disney-féle rajzfilm és az 1942-es amerikai film, kismilliószor láttam mindkettőt gyerekkoromban, a könyvet mégsem olvastam. Egyszer elkezdtem még hétévesen, de nem sokáig jutottam vele, nagyon nehéznek éreztem a szövegét. Anyu mondta is, hogy nem azon kéne megtanulni regényt olvasni, de addigra már mindegy volt. Néhány évvel később gondoltam rá újra, hogy csak el kéne olvasni, de azóta sem került rá sor. Itt van a polcomon, és ha minden jól megy, idén elolvasom egy molyos kihívás keretében.

Rengeteg könyvem van. Vagy ezer kötet, de lehet, hogy több. Nem tudok, és nem is akarok választani közülük. Csalok, és ezt a kérdést ugrom.

A fordítók élete nemcsak játék és mese.

Ez nagyon nem könnyű kérdés. Nagyon sokat olvasott nekem anyu, én is nagyon sokat olvastam, ennek megfelelően nagyon sok olyan könyvvel találkoztam gyerekkoromban, amit nagyon megszerettem. Igazságos nem tudok lenni. Most mindenesetre a Kököjszi és Bobojszát választottam Török Sándortól. Emlékszem, ovis koromban anyu esti meseként alkalmazta, minden este egy fejezetet felolvasott nekem, aztán megbeszéltük a hallottakat, levontuk a tanulságot, ilyesmi. Ebből a könyvből tudom, hogy aki hazudik, annak puha az orra :) Nagyon jó emlék nekem ez a mese, és nagy örömömre idén rájöttem, hogy van folytatása, és azonnal be is szereztem. Az olvasás még várat magára, de remélem, hogy lesz olyan jó, mint Kököjszi és Bobojsza első kalandjai.

A kutya nincs olyan jól, mint tegnap hittem. Mostanra annyira szétnyalta a farka tövét, ahol fáj neki (vagy viszket), hogy feldagadt neki, és most úgy közlekedik, mint Gollam. Ez nem vicces túlzás, hanem pontos meghatározás. Nincs magánál, csak gyötrődik. Szarul van, az a helyzet.

Délelőtt esett át egy kisebb, de altatásos műtéten (bűzmirigy-túlműködés miatt turkáltak kicsit a fenekében), de már dél körül elindult kissé imbolyogva a konyha felé. Félúton lerogyott, pont a legújabb velős csontja mellé, és pár perc múlva megjelent a szobában a csontjával együtt. Azóta rágcsál.

Nem szeretem a romantikus könyveket, mert a többségük nyálas. Van viszont egy üdítő kivétel: ez a Pygmalion, újabb kori változatban a My Fair Lady. Jó, kicsit csalás, mert nem regény, hanem színdarab, de könyv alakban olvastam mindkettőt, szóval... Azért szerettem meg, mert úgy tud romantikus lenni, hogy nem csöpög, és közben ráadásul nagyon humoros is.

Akikről nem tudtam, hogy már nem élnek, és a filmek, amikben először láttam őket: John Candy (Reszkessetek, betörők!) Chris Farley (Beverly Hills-i nindzsa) Jonathan Brandis (A végtelen történet) Most meglepődtem. Sajnálom őket. (Random felhasználó által összeállított lista a fiatalon elhunyt színészekről erre .)

Well, well. Azt mondom, ami elsőre eszembe jutott: Alice Csodaországban. Ráadásul nem is valamelyik élőszereplőset mondom, hanem az 1951-es rajzfilmet. Annyira jól eltalálták a könyv hangulatát, annyira jól megőrizték a nonszenszt, a poénokat, hogy szerintem nem lehet nem szeretni. A youtube-on fent van eredetiben és magyar szinkronnal is, utóbbit sokkal jobban szeretem. Ne hagyjátok ki! Kedvenc jelenetem 14:00-tól 19:30-ig tart... "Kis osztrigák, kis osztrigák" :)

Félix, Net, Nika és a láthatatlan emberek bandája. Nagyon örültem, hogy lengyel ifjúsági könyvet fogok olvasni, mert ritkán jutok ilyesmihez, és nagyon akartam, hogy jó legyen. De nem volt jó. Részben Harry Potter-utánzat mivolta okozott csalódást, részben a fordítás színvonala. (Azért nem volt teljesen negatív élmény, három és fél csillagot kapott végül.)

Az első három rész nagy sikere után nyilván jött a negyedik, hiszen lehetett rá számítani, hogy ezt is megnézik, akik az előzőeket szerették. A motkány még mindig a makkot kergeti, és nagy buzgalmában elindítja a kontinensek vándorlását, ami viszont az állatoknak annyira nem jó: eltűnik az addigi élőhelyük. Ezért aztán útnak indulnak, hogy keressenek maguknak másikat, csak Mani, Diego és Sid már rögtön az elején bajba keveredik, lehet értük izgulni. Jönnek a kalózok (biztosan megirigyelték a készítők A Karib-tenger kalózai sikerét), mindenféle kalandokba csöppen a három jó barát meg Sid nagymamája. Közben elhangzik egy-két poén (pl. Mani: "Én tudom, mi baja Diegónak. Sz-szel kezdődik." Sid: "Székrekedés?", illetve Diego: "Ha jól látom, egy hatalmas jéghegy közeledik felénk, és nevetést is hallok." Sid: "Biztos bulihajó!"), de összességében szerintem ciki a film. A tinivé serdült Kisbarackot kedvem lett volna orrba nyomni, annyira idegesítő,...

Elérkeztünk a kevésbé jó kérdésekhez, mivel nekem semmiből nincs egy kedvencem, amit a többieknél jobban szeretek. De mondjuk rá, hogy a kedvenc könyvem a Pán Péter, és akkor abból választok idézetet. Kettőt, hogy kis csalás is legyen benne: egy vicceset meg egy nem vicceset. Előbb a vicces: "The lost boys were out looking for Peter, the pirates were out looking for the lost boys, the redskins were out looking for the pirates, and the beasts were out looking for the redskins. They were going round and round the island, but they did not meet because all were going at the same rate. (…) Let us pretend to lie here among the sugar-cane and watch them as they steal by in single file, each with his hand on his dagger." ( Fordítás: Az elveszett fiúk Pétert követték, a kalózok az elveszett fiúkat, a rézbőrűek a kalózokat, a vadállatok a rézbőrűeket. Körbe-körbe jártak a szigeten, de egyszer sem találkoztak, mert mindenki ugyanolyan gyorsan haladt. (...) Feküdjünk le ide a cuko...

Ehhez most végigolvastam a molyos listát, ahol az olvasott könyveim találhatók. Megálltam az első olyannál, ahol igazán szerettem valamelyik női szereplőt, ez pedig Frances Hodgson Burnett A padlásszoba kis hercegnője című regénye. Sara Creewe, a főszereplő talán nevezhető kedvencemnek. Azért szeretem, mert bármi történik is vele, mindig kedves, mindent kibír, és mindenben és mindenkiben meglátja a jót. 1995-ben Liesel Matthews játszotta el őt, és szerintem az övénél jobb alakítást nem nagyon lehetne találni (meg is vettem a DVD-t azonnal), viszont Shirley Temple alakítását nagyon nem szeretem.

Ez megint nagyon nehéz, és megint nem tudok igazságos lenni. Azt fogom kedvencként megnevezni, aki először eszembe jutott. Ő Frost detektív, akit R.D. Wingfield alkotott meg. Azt szeretem benne, hogy ugyan folyton baj van vele, mert rendetlen, gusztustalan szokásai vannak, papírmunkát szinte sosem végez, mégis minden bűntényt  megold, és hihetetlen humora van, hiába utálják érte a kollégák.  Filmsorozat is készült a regényekből, Sir David Jason alakította a detektívet. A sorozatból csak egy részt láttam, de biztos, hogy egyszer sort kerítek a többire is. Nagyszerű döntés volt ezt a színészt választani erre a szerepre.

Tudható rólam, hogy minden nagy port felverő ügybe beleásom magam. Mármint minden cikket elolvasok róla, ami megjelenik, és ha van külső hivatkozás, akkor azt is csekkolom. (Borsot meg Blikket nem szeretek nézni ilyenkor se, mert ők talán a legtisztességtelenebbek, nem bírom a stílusukat.) Nem tudom, miért csinálom ezt, azt sem tudom, normális dolog-e ez, mindenesetre ez a helyzet. Tehát nyilván mindent elolvasok Bándy Katáról is. Több cikkben hivatkoztak az édesanyjára, aki a gyilkossággal kapcsolatos bejegyzéseit nyilvánossá tette a Facebookon. Persze megnéztem. Nem ír sok mindent, nem a külvilágnak gyászol (amit szerintem jól tesz), de az alatt a kevés poszt alatt is rengeteg részvétnyilvánítás olvasható. Meg egy furcsaság. Nem nézem meg pontosan, de kb. ez a tartalma: "Csak Bándy Kata halt meg mostanában? Vagy Al Bundy." Ez egy kommentár nélkül kitett fénykép alatt, amin a lány látható. Csodálom, hogy még nem érkezett rá reakció, nem gondoltam volna, hogy ennyi intellig...

1. Az aluljáróban caplatok, közben nyilván olvasok. Egyszer csak megszólít egy srác: "Ne haragudj!" Csak a perifériás látásomba kerül be, és azt látom, hogy nem józan, valamint elég szakadt is, ezért mondom neki: "Nem, bocs", és suhanok tovább. Erre ő megtorpan, és utánam szól: "De én... én nem akartam pénzt kérni..." Megfordulok, döbbenten bámul rám. Még mindig úgy látom, hogy nem józan, vagy ivott, vagy bevett valamit. "Én csak... csak így tökre elvesztem itt." Erre én: "Villamossal szeretnél menni?" "Igen." "És merre?" "Hát a stadionhoz." "Az nem a villamos lesz, hanem a metró." "Tényleg?" "Igen, a Határ út felé kell menni." "Köszi." Elbúcsúzunk, megyek tovább, de megint utánam szól: "De én... én tényleg... én nem akartam kérni semmit... de tényleg..." "Ne haragudj!" És akkor tovább megy. Én meg kicsit szégyellem magam. Nem lehet jó, ha az ember...

Joanne Harris könyvei közül a Gentlemen and Players (Urak és játékosok) tetszett eddig legjobban. Olyan komoly felépítésű, átgondolt, és olyan csavarral büszkélkedő mű, hogy magasan veri az összes többi regényt, hangulat ide, szereplők oda, és ez annál inkább nagy dolog, mert a művei általában nagyon-nagyon magas élvezeti értékkel bírnak.

Ha egyet kiemelek, az a többiekkel szemben nem igazságos. De ha már játszunk, akkor játsszunk rendesen... Joanne Harris. Rendkívüli tehetsége van ahhoz, hogy hangulatot, atmoszférát teremtsen, bemutassa a (francia) falu/kisváros életét, emberek érzéseit, gondolatait. Nagyon szívesen olvasom őt, minden könyve érdekel. Két éve találkoztam is vele, amikor Magyarországon járt, és az összes könyvemet dedikálta, ami akkor már megvolt. Azóta talán még jobban szeretem, mert végtelenül természetes, jóindulatú nő, semmiféle beképzeltség nincs benne amiatt, hogy világhírű írónő.

Ugye, ugye, én mondtam, hogy több kilométer hosszú az az eredeti bejegyzés. Azért csak végére értem a darabolásnak, még így is, hogy újra fel kellett tölteni az összes képet, mert a Live Writerből bemásolva őket a blog szerkesztői felülete kedvesen közölte mindegyikre, hogy "image". Azt elképzelni nem tudom, miért húzta ki ez a kedves szerkesztő fehérrel a szövegem jó részét, amikor még a HTML-kódban sem szerepel erre utalás, de most nem is fogom keresni az okot. Majd talán egy másik alkalommal, amikor már aludtam, és több türelmem lesz ehhez. Addig is bocsánatot kérek attól, akit zavar ez a dizájn. Egyébként a hét a külvilágtól teljesen elzártan telt, mert még a határ átlépését követő pár órában sorra lemerült mindannyiunk telefonja (nyugi, töltőt vittünk, csak nem használtuk), és hiába jött velünk Tomi laptopja, elég drágán mérték a WiFit, úgyhogy netet nem is láttunk, messziről sem. Úgy jöhettek mégis a posztok minden nap, hogy előre megírtam és időzítettem őket. Na ne...

Krák Kilátás a fürdőhelyünkről A fürdőhelyünk Sirályok A messzi távolban l akatlan sziget világítótoronnyal, ahová végül nem matracoltunk el, mert elég élénk a motorcsónak-forgalom arrafelé Csoportkép (Tomi még lendületben, éppen csak visszaért az önfényképezés funkció beállítása után.) A többiek a sziklán, én térdig vízben, utolsó megmártózás gyanánt Látkép a kocsiból (de ez már nem Murter falu) Jól éreztük magunkat, jó volt pihenni, tengerben fürdeni, megint kabócákat hallani (éjjel-nappal ordítanak kis szünetekkel, de nem zavaróak egyáltalán, pár perc alatt annyira megszokja az ember füle, hogy később fel sem tűnik, csak amikor a szünet után újrakezdik). Remélem, nyaralhatok még Horvátországban.

Péntek 13-án aztán fél 8 előtt felébredtünk Tomival, ami szokatlan volt, mert többnyire 8 és 9 között szoktunk. (10 órai fekvéssel ez átlag 11 óra alvás, isteni volt.) Talán a matrac tehetett róla, ami teljesen leengedett reggelre, így a köveken aludtunk. Reggeli után összepakoltunk, tábort bontottunk, és 11:11-kor elindultunk hazafelé. Egy szakaszon megint lemondtunk az autópályáról, hogy falvakat lássunk, aztán Plitvicén megálltunk, meglestük az egyik tó sarkát, de nem mentünk be, mert az egy egész napos program, viszont ettünk rétest iszonyú drágán. Korábbi napokon nem is vettem volna meg, viszont itt már az volt a cél, hogy minél kevesebb kuna maradjon. (Ettől még mondjuk ez volt az egyetlen hejehuja részemről.) Túrós-mákos-meggyeset ettem, és nagyon jó volt. De annyiért, amennyiért adták, hát… Erős túlzás. Hazafelé megint izgultam az autópályán, pedig most egyik sofőr sem volt fáradt, viszont legalább esett az eső. Horvátországban a pálya fölött bizonyos időközönként...

Úgy a negyedik nap környékén rájöttem, hogy amikor a vacsora végére érünk, még nincs nagyon sötét. Ez azt is jelenti, hogy lehet naplementét nézni, később csillagokat bámulni. Az első alkalommal a strandhelyünkre vonultunk le Tomival, megvártuk, míg teljesen lemegy a nap, aztán Tomi felfedezte, hogy szépen látszik a Göncölszekér. Néztük egy darabig, aztán közvetlenül elalvás előtt áttettük a székhelyünket a sátorba, mert azért a sziklán rendesen el lehet gémberedni akár fél óra alvástól is, hát még egy éjszakányitól. Másodszor a III/72 szélén üldögéltünk, mert ott éppen nem lakott senki, és a harmadik ilyen estén megint a sziklákon, csak nem a strandhelyünkön, mert nem volt lelkierőm lemászni azon a meredeken, ami odáig vitt volna. Amikor meg nem ültünk ki a partra, akkor fogmosásból hazafelé tartva ellenőriztük, hogy rendben feljött-e a Göncölszekér. Fel hát.

Az utolsó estén úgy döntöttem, rossz leszek. A kemping bejáratánál van egy aquaparknak gúnyolt valami, ami három játékból áll, viszont rendkívül drágáért adják napközben. Igen ám, de kilenc körül a bácsi bezárja a boltot, elhagyja a helyszínt a napi bevétellel, és akkor a helyi fiatalok már tempóznak is a játékok felé lelkesen. Utolsó este én is helyi fiatalnak tettettem magam. Meg Tomi is, hosszas unszolásra. Kilenc körül beúsztam, és csúszdáztam. Utoljára ilyet a Palatinuson csináltam jó tíz éve, amikor is a műanyag csúszda kiszakította a fürdőruhámat. Ez egyrészt elég megalázó helyzet volt ott a tömegben, másrészt az volt a kedvenc darabom. Azóta nem vagyok hajlandó műanyag csúszdának a közelébe se menni, egy ilyen élmény egy életre bőven elég. Ez az aquapark viszont felfújható játékokból áll, úgyhogy nem volt előttem akadály. Később Tomi is csatlakozott, és jól kitomboltuk magunkat. Vagy én legalábbis. A képen a csúszda tetején üldögélek, és rákészülök a csúsz...

Volt egy lány, bizonyos Višnja, aki rendkívül ellenszenvesen viselkedett. Kérdeztük tőle, hol lehet pénzt váltani, mire ő gúnyos mosollyal, lekezelő hangsúllyal: “Biztos a pénzváltóban.” Mondtuk, ott nem, azt néztük. Erre előbbi módon: “Akkor biztos a bankban.” Annyira áradt belőle, hogy utálja a vendégeket, hogy kedvünk sem volt a közelébe menni, de ha ő volt éppen beosztva, és nekünk pont akkor kellett kérdezősködni, akkor sajnos nem volt más választásunk. (A másik lánnyal nem volt gondunk, ő korrektül viselkedett, bár nem volt túl lelkes.) Az utolsó reggel mentünk fizetni, előttünk egy férfi pont ugyanezzel próbálkozott. Bankkártyával szerette volna intézni az ügyet, de nem működött a terminál. A pasi kiakadt, mondta, hogy neki nincs ennyi készpénze, mire a csaj elnyújtottan, végtelenül unott hangon: “Értem a problémát, de akkor is ez van.” Nem ám “Sajnálom”, vagy valami javaslat, hogy mit csináljon a nyomorult turista, csak ez a lekezelő, “Bevettem a leszarom tablettát...

Végig jó időnk volt, 30 fok, ami még nem túlzás. Vihart nem láttunk egyet sem, pedig minden évben volt eddig. Mondjuk nem hiányzott, elég ijesztő tud lenni egy vihar egy sátorból nézve. A sátrunk egész nap árnyékban volt, csak 6 körül változott a helyzet, amikor meg már nem tűzött annyira a nap. Így aztán bent elviselhető volt a hőmérséklet, és idén először tapasztaltuk, hogy nem volt szükség takarózásra éjszaka. Én egyetlen alkalommal ébredtem fel arra hajnalban, hogy kicsit mintha kezdenék fázni, akkor magamra is terítettem a hálózsákot, de egyébként semmi szükség nem volt rá. Van nekünk UV-mérőnk, ami tudja, hány óra van, milyen erős a sugárzás, hány fok van, és mennyit szabad még napoznunk, ha nem akarunk pecsenyére sülni. Ez az utolsó napon volt nagyon vicces. Felhős volt az ég, nem tűzött nagyon a nap, ezért gondoltam, hiába van még csak fél 5, én bizony kifekszem a napra. Feküdtem, feküdtem, aztán egyszer csak éreztem, hogy gyanúsan ég a jobb lábam. Fogtam az UV-m...

A kempingben néhány magyar mellett rengeteg szlovén, cseh és horvát nyaraló lakott, valamint volt néhány német, osztrák és olasz versenyző is. A mellettünk lévő placcon egy lakókocsi állt nagyon komoly felszereléssel (kétféle főző és grill, nagy asztal, öt kerti szék, két nyugágy, még szélcsengő is volt!), itt vasárnap cserélődött a társaság. Péntektől vasárnapig egy olyan pár volt ott a gyerekeivel, ahol a nő egész nap főzött, közben pedig olyan forgalmat bonyolított, hogy csak kerekedett a szemünk. Gyakorlatilag a kemping összes szlovén lakosa megfordult nála egy beszélgetésre.  A második pár sem volt éppen zárkózott, sőt az utolsó napon kiderült, hogy az egyik lány, akit a gyereküknek néztem, tulajdonképpen reggel 8-kor érkezik egy másik lakókocsiból, és aztán velük van kb. éjfélig. Szimpatikusak voltak, kár, hogy nem kommunikáltunk. A III/72-es parcellán két napig lakott egy fiatal pár, aztán két napig senki, majd három napig egy kevésbé fiatal pár: 35 körüli nő...

Mit meséljek még annak, aki még nem adta fel az olvasást? Mondjuk mesélek a vizesblokkról meg a recepcióról, netán a kemping népéről. A vizesblokk rendkívül kulturált, gyakorlatilag folyamatosan takarítják és javítják benne, ami elromlik. Két ilyen objektum van a 180 parcellás kempingre, ez nagyjából elég. Zuhanyzáshoz azért kell várni negyed órát, ha nem jókor megy az ember. Kicsit féltem, milyen lesz, mert emlékszem, hogy régen egy vizesblokkban volt vagy öt guggolós meg egy darab angol vécé, és előbbiben bokáig ért a sár folyamatos jelleggel (tényleg sár volt, teszem hozzá), és büdös volt, ezért mindenki a másikat szerette volna használni, ami előtt így kilométeres sorok álltak sokszor. Anyuék mondták, hogy a Slanicában is így volt ez 2006-ban, amikor ők ott nyaraltak. Ehhez képest mára csak angol vécéjük van, amit kitörő örömmel fogadtam. A zuhanyzóik is nagyon jók, és most már nemcsak kora hajnalban van meleg víz, hanem este 6-7 körül is. Ellenben 7 után jön a vadh...

A következő pár napban aztán ismét strandoltunk. Nagyon jó volt ez így: igazi pihenés némi Aktivurlaubbal ötvözve. A hét alatt elolvastam két könyvet, A spessarti fogadót Wilhelm Haufftól meg egy novelláskötetet Egy hulla kalandjai – A világirodalom humora címmel. (Ez utóbbiban kevés szó esik hullákról, majd lehet, hogy írok róla külön.) Amikor én a novelláknál jártam, Tomi belekezdett a Hauff-könyvbe, és tetszik neki. Előtte motoros kézikönyvet olvasott, mert szeretne motorozni. Még kétszer volt olyan, hogy elmentünk enni, mindkétszer a kemping bejáratánál található étterembe, ahol meglepően olcsón meglepően jó kajákat adnak. Első alkalommal anyuval és Tomival apró halat ettünk, de nem olyan volt, mint anyunak az első étteremben: ezek nagyon pici halacskák voltak, nem kellett őket kifilézni se, annyira kicsik, és rajtuk volt a fejük. Végig az járt az eszemben, míg ettünk, hogy a halak ezt a jelenetsort nézik, ha halhorrorra vágynak. Ez néha majdnem megakadályozott a hala...

A negyedik napon, hétfőn anyu már nem nagyon szeretett volna strandolni, mivel addigra mindannyian eléggé alaposan leégtünk. Apu is, aki árnyékban ült egész nap, és nem nagyon úszkált. Ezt sosem értettem, pedig minden évben bekövetkezett eddig is. A háta szokott leégni, amit csak a strandon nem véd a póló. Érthetetlen. Úticélnak anyuék közeli látványosságot javasoltak: a Krka Nemzeti Parkot. A Krka egy folyó, amin rengeteg vízesés van, ennek egy részét mutogatják a turistáknak belépő ellenében. És gyönyörű. Plitvicével szemben ráadásul megvan az az előnye is, hogy nem olyan karót nyelten vigyáznak a szépségére, így az egyik legnagyobb vízesés alatti szakaszon lehet strandolni. Ezt a lehetőséget nyilván kihasználtuk. (Apu nem, Tomi csak hosszas unszolásra.) De az egész csodálatosan szép, és külön örültem, hogy vannak etnográfiai kiállítások, amiken bemutatják, hogyan éltek régen a Krka környékén az emberek, hogyan működtek a malmok, ilyesmi. Vannak hajókirándulások is, 2-3 órásak, ami...

A második estén étterembe mentünk. Gyanúsan üres volt a hely: egész ott-tartózkodásunk alatt egy fia vendég nem tért be rajtunk kívül. Ettől függetlenül jókat ettünk: anyu apró halakat, apu rablóhúst, mi Tomival tenger gyümölcseivel súlyosbított spagettit. Ez utóbbiról annyit mindenképp érdemes elmondani, hogy a Nápolyban kóstolttal ellentétben nagyon finom volt. Érdemes volt tenni még egy próbát. A háttérben egyébként horvát kocsma- és népzene szólt, kifejezetten hangulatos volt, tetszett. Úgy tűnt, mintha a horvátoknak vidámabb népdalaik lennének, mint nekünk. Ilyenkor mindig eltűnődöm, miért vagyunk mi ilyen mélabús nép, de ez most mindegy. Lényeg, hogy kellemes étteremben jót ettünk, ráadásul nem is drágán. A harmadik estén aztán főztünk. Mindig szoktunk vinni zacskós ételeket, amiket csak be kell hajítani a vízbe, aztán várni, míg elkészülnek, ez mindig beválik. Merthogy van apunak egy jó kis kempingfőzője kis gázpalackkal meg két gázégővel.

Mivel már minden készen volt, gyorsan lesereglettünk a partra. Horvátországban többnyire sziklás tengerpart van, amit én azért szeretek, mert bár a szikla marha kemény még polifoamon keresztül is, nem telik meg minden porcikám homokkal, és nem kell órákig szedegetni innen-onnan az apró kavicsokat. Közvetlenül a III/72 mellett van egy szuper lejárat a partra, és a III/72-től kicsit jobbra egy szuper, kora reggeltől este fél 6-ig árnyékos rész található. Úgyhogy estig az árnyékban ültünk meg fürödtünk, és közben lazultunk. Kivéve Tomit, aki a függőágyban aludt, meg aput, aki a sátorban. Aztán estefelé ők is lejöttek, és kipróbálták, milyen a tenger. A tenger kellemesen langyos, és még mindig nagyon sós. És sok benne a süni. Süni ellen érdemes védőcipőt húzni a lábunkra, mert akkor részben a gumitalpat szúrja át a tüskéjével, ha belelépünk. Az nem olyan jó egyébként, ha ez történik, mert akkor csipesszel kell kiszedegetni az apró tüskéket, ami kicsit fáj, meg hosszadalmas is. Apunak példá...

Talán 14 éves voltam, amikor először olvastam Updike-tól az Eastwicki boszorkányokat. Nagyon tetszett, részben azért, mert úgy éreztem, most aztán már felnőttnek tartanak a szüleim, hiszen megengedték, hogy elolvassam, pedig micsoda jelenetek vannak benne. 22 évesen a szakdolgozatom írása közben újraolvastam. Nagyon nem tetszett. Sőt. Kiakasztott. A "felnőtt" jeleneteknél nem értettem, nekem ezekről miért kell tudni, és a szereplők sem voltak már szimpatikusak.

Ez kicsit csalás, mert nem szépirodalmi mű. De akkor is utáltam Hans Ulrich Gumbrecht A jelenlét előállítása című könyvét. Talán még nem volt könyv, ami ennyire kiakasztott volna. Képtelen vagyok felfogni a filozófiát, gyakorlatilag nincs filozófiai gondolkodási képességem, ezért nem szeretem a filozófiát. Az csak súlyosbította a helyzetet, hogy ebből a könyvből esszét kellett írnom, ezért háromszor voltam kénytelen elolvasni ezt a remekművet. Remélem, többet nem kerülök vele kapcsolatba. (A szerzővel nyilván nincs gondom, még a könyv alapján is szimpatikus, meg előadását is hallottam, az alapján is nagyon széles körűen tájékozott, kedves ember.)