30 napos könyves - 28. Kedvenc könyvcímed
Páskándi Géza alkotta meg eddigi kedvenc könyvcímemet: A Nagy Légyölő meg Szuszóka és Miló. Szép, dallamos szósor, mindig is tetszett, és sosem bírom megjegyezni, ezért csak "A Nagy Légyölő"-ként emlegetem. Elég kicsi voltam, amikor a kezembe került, mondjuk első osztály vége felé járhattam. Pont annyira nem olyan kicsi gyereknek való, mint A dzsungel könyve. Azóta sem olvastam el, de tervezem. A fülszöveg alapján most már abszolút nyerő lenne :)
Ui.: Azért fordulhatott elő, hogy két kudarcélményem is volt olvasói karrierem kezdetén, mert nem hittem az anyukámnak. Ez már önmagában furcsa, mert mindig mindent elhittem és elhiszek neki, és még soha nem csapott be, valamint általában igaza van. Minden évben elmondta nekem, melyik könyveket érdemes kézbe venni, melyikekhez vagyok már elég nagy. Ebben a legelső évben még azt gondoltam, majd én tudom, mi való nekem (7 évesen, ugye, kackac), amiben nagy szerepe volt annak a ténynek, hogy az első osztályban kb. egy tonna oklevelet kaptam anyanyelv órákon, például azért, mert én tanultam meg először olvasni, aztán én tanultam meg először hangsúlyosan olvasni, satöbbi, satöbbi. (A tanító néninknek komoly készlete volt ilyen oklevelekből, mind fekete-fehér volt, és ki lehetett szépen színezni. Még most is megvannak ezek valahol.) Ezért aztán az a kép alakult ki bennem, hogy én szuperül tudok olvasni. Azt nem láttam még át akkor, hogy a könyvek élvezetéhez nemcsak a betűk összeolvasása szükséges, hanem szövegértés is, és bizonyos könyvekhez ebből is magasabb fokú, mint másokhoz. De az első kudarcok szerencsére nem azt érték el, hogy többet nem olvastam, hanem azt, hogy onnantól hittem anyunak. Biztos azért, mert az összes javaslata bevált, és csak azzal buktam, amit én találtam ki magamnak. Később, 12 évesen is volt még, amikor ő azt mondta, ez nem való nekem (Oriana Fallaci: Levél egy meg nem született gyermekhez), de én elolvastam, és nagyon tetszett. Más kérdés, hogy megfelelően érett még nem voltam hozzá, ezért lehet, hogy máshogy látnám a könyvet, ha most újraolvasnám. (Ez nem mostanában lesz.)
Ui.: Azért fordulhatott elő, hogy két kudarcélményem is volt olvasói karrierem kezdetén, mert nem hittem az anyukámnak. Ez már önmagában furcsa, mert mindig mindent elhittem és elhiszek neki, és még soha nem csapott be, valamint általában igaza van. Minden évben elmondta nekem, melyik könyveket érdemes kézbe venni, melyikekhez vagyok már elég nagy. Ebben a legelső évben még azt gondoltam, majd én tudom, mi való nekem (7 évesen, ugye, kackac), amiben nagy szerepe volt annak a ténynek, hogy az első osztályban kb. egy tonna oklevelet kaptam anyanyelv órákon, például azért, mert én tanultam meg először olvasni, aztán én tanultam meg először hangsúlyosan olvasni, satöbbi, satöbbi. (A tanító néninknek komoly készlete volt ilyen oklevelekből, mind fekete-fehér volt, és ki lehetett szépen színezni. Még most is megvannak ezek valahol.) Ezért aztán az a kép alakult ki bennem, hogy én szuperül tudok olvasni. Azt nem láttam még át akkor, hogy a könyvek élvezetéhez nemcsak a betűk összeolvasása szükséges, hanem szövegértés is, és bizonyos könyvekhez ebből is magasabb fokú, mint másokhoz. De az első kudarcok szerencsére nem azt érték el, hogy többet nem olvastam, hanem azt, hogy onnantól hittem anyunak. Biztos azért, mert az összes javaslata bevált, és csak azzal buktam, amit én találtam ki magamnak. Később, 12 évesen is volt még, amikor ő azt mondta, ez nem való nekem (Oriana Fallaci: Levél egy meg nem született gyermekhez), de én elolvastam, és nagyon tetszett. Más kérdés, hogy megfelelően érett még nem voltam hozzá, ezért lehet, hogy máshogy látnám a könyvet, ha most újraolvasnám. (Ez nem mostanában lesz.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése