LizaGazdija

A történetet Tomi engedélyével teszem közzé :) Nem szeretek ruhát venni, de néha muszáj. Most is pont ilyen helyzet van, és gondoltam, ha már muszáj, megkérdezem Tomit, van-e kedve velem jönni, mert akkor addig is együtt vagyunk. Volt kedve, velem jött. Betértünk az üzletbe - Tomi a kezében egy műanyag poharas, szívószálas, starbucksos cappucinóval, amiről megállapította, hogy nagyon drága volt, viszont nagyon rossz -, nagy nehezen megtaláltuk azokat a típusú nadrágokat, amikből válogatni szerettem volna, neki is láttam a válogatásnak. Nem telt el fél perc, amikor megszólalt a riasztó. Oldalra néztem, Tomi sehol, aztán megláttam, hogy a villogó riasztó alatt áll, kezében a kávé, szájában a szívószál, és meglepetten néz. - Mit csinálsz? - Megpróbáltam kinyitni az ajtót. - De miért? - Van ott egy lépcső, meg akartam nézni, ki lehet-e menni. Ruhapróba közben aztán Tomi megjegyezte: - Eddig nem olyan izgalmas a ruhavásárlás, meg kell, hogy mondjam. - Miért? Már beindítottad a r...

Egyszer már azt hittem, megtaláltam, de mindig van lejjebb. Tegnap és ma megint helyettesítenem kellett, és ez a csoport annyira kiakasztott, hogy nem is tudom, mit csinálnék, ha egész héten mennem kellene, vagy akár én lennék az állandó tanáruk. Képzeljezek el kilenc-tíz főt a következő felosztásban: három-négy állandó jelleggel velem egy hangerővel pofázik, hiába szólok ezerszer, hiába hallgatok el, jelezve, hogy fogják be, egy-kettő állandó jelleggel a padon fekve alszik, egy állandó jelleggel hisztériázik minden sz*ron*, kettő mindig hallgat, akár fejen is állhatok, nem fognak megszólalni, egy állandó jelleggel okoskodik, mindent mindenkinél jobban tud, csak üvöltve tud beszélni, és nyilvánvalóan ő is már tökéletesen tud angolul, nem szorul fejlesztésre, azért is ül újrakezdőn, és egy olyan durcás képpel üli végig az órát, hogy az élettől elmegy a kedvem. Tragédia ez a csoport, túlzás nélkül állítom, ráadásul nemcsak én állítom, hanem még két másik oktató. Nem szoktam "beí...

Szerintem csütörtök este rendeltem, és ma megérkezett a Laura Ingalls Wilder életéről szóló dokumentumfilm ❤ Ezzel meg is van a hétvége egyik programja, már alig várom. És majd jön a könyv is, az is de jó lesz! Idén korán jött a karácsony :)

Hosszú idő óta, lehet, hogy tíz éve is az a nyárbúcsúztató tradícióm, hogy augusztus 31-én megeszem egy Magnumot, szeptember 1-jén meg egy Calippót. Idén először mindkettő elmaradt, mert először nem kívántam a jégkrémet, aztán hideg is lett. Sic transit gloria mundi.

Kellemes meglepetés ért Pestről visszafelé jövet, ez se gyakori kedvenc vasúttársaságunknál. Abba a kocsiba sorsolt nekem jegyet a netes rendszer, amelyikbe mindig, ha ebben az időpontban utazom, rá is volt írva a jegyre, hogy fülkés kocsi. Nem örültem, ki nem állhatom a fülkés kocsit, kb. magam alá hajlított lábbal kell vigyázzban ülni, és akkor is majdnem összeér a térdem a velem szemközt ülőével, szétesik az egész, tiszta Balkán. Két hete olyan fülkében üldögéltünk hatan, ahol egyáltalán nem volt világítás, így fél 8-tól már nem lehetett olvasni, csak malmozni a maradék két órában érkezésig, valamint fújta a légkondi a hideg levegőt, és nem lehetett kikapcsolni sem, mert nem működött a szabályozója. Osztrákokkal utaztam együtt, rendkívül jól szórakoztak a vonat állapotán, később az osztrák kalauzzal is elnevetgéltek rajta, hogy milyen igénytelen már ez, de hát mit lehet várni, magyarok. Iszonyú megalázónak éreztem. Mondjuk úgy általában azt nem értem, miért kell EuroCity vonatok...

Alapvetően nem szoktam pénzt költeni csak magamra, de most úgy döntöttem, hogy megteszem. Most sem kell annyira rettenetesen durvára gondolni, de két olyan dolgot is megvettem, amire nagyon régen vágytam már. Az egyik Laura Ingalls Wilder önéletrajza. Sokáig csak azt lehetett tudni, hogy a '30-as években egy kötetben megírta a gyerekkora történetét 2-től 18 éves koráig, de a kiadóknak nem kellett, mert olyan nem gyerekeknek való események is említésre kerültem, mint például a kisöccse halála. Ő alapvetően nem gyerekeknek akart írni, hanem memoárt, de a kiadók úgy érezték, az 1870-es, '80-as évek világa kicsiknek való sztori. Laura magától elfogadta volna, hogy akkor ez nem jött össze, de volt neki egy újságíró lánya, aki addig győzködte, hogy dolgozza át a memoárját, míg végül nekilátott, és megírta ugyanazt a sztorit nyolc kötetben, gyerekeknek címezve, nekik való nyelvezettel. (A kilencediket, ami a házassága első négy évéről szól, később írta, a férje halála után, és csak po...

az, hogy soha többet nem vállalok el egész hétre helyettesítést. Ez kegyetlen. Semmire nincs idő, hajnalban kelek, későn érek haza, közben alig valami kis szünet, és állandóan szerepelni kell. Nem, ebből max. három nap egymás után innentől kezdve.