LizaGazdija

Csütörtök este lementem Tomihoz, ahogy írtam. Részben azért, hogy együtt legyünk, részben meg azért, hogy beszélhessek a főnökével arról, hogy akkor július 1-jén kezdhetek-e. A főnök egy váratlan fordulattal közölte, hogy neki nagyon kell ember, és nem július 1-jétől, hanem most rögtön, és érti, hogy hétfőn és kedden még július 1-jéig mindig ovizom, de akkor dolgozzak nála heti 4 napot, egyet még pluszban megkapok szabadnak, hogy ne dobjam fel a pacskert két hét után, és jövő szerdán már menjek is. Gondolkodási idő nem volt, én meg úgy megdöbbentem, hogy rábólintottam. Később, amikor felocsúdtam, rájöttem, hogy ez több szempontból is igen-igen rossz üzlet. 1. Jövő hétre keddtől péntekig be vagyok írva telefonálni, amit ugyan le lehet mondani, de hát hogy néz az már ki, meg aztán egyáltalán nem biztos, hogy fel kéne rúgni azt a lehetőséget, mert egyáltalán nincs rá garancia, hogy jól fogom bírni a szobalánykodást hosszú távon. 2. Az oviban nem tud órám lenni sem pünkösd hétfőn és má...

Tegnap este lejöttem Tomihoz, mert már nagyon hiányzott, és így többet lehetünk együtt. (Amúgy csak ma délután jöttem volna.) Két vonat, egy busz, másfél óra. Elvileg. Csakhogy a második vonat öt percet késett, és nekem pont öt percem lett volna átszállni a buszra. A busz nyilván nem várt meg. Elindultam gyalog, gondoltam, majd valahol megvárom a következő buszt. Az első megállóban kiderült, hogy nincs következő busz, a fél 8-as a napi utolsó. Gyalogoltam tovább. Pöchlarn picike, tegnap ünnep volt, tehát nem volt nyitva semmi, tehát nem ülhettem be valahová, hogy megvárjam, amíg Tomi végez, és megkérjem, hogy jöjjön értem. Úgyhogy jöttem. Tempósan, csak úgy füstölt alattam az aszfalt. 8 és fél kilométer, a Google Maps szerint 2 óra séta. Eléggé aggasztott, hogy 1. ebben az országban a jelek szerint lakott településen belül sem szokás járdát építeni, 2. egyértelmű volt, hogy rám fog sötetedni, és féltem, hogy az erdőben. Végül alig kellett erdőben menni, és a szomszéd falu végén, nyílt ...

Januárban tökre bántam, hogy kihagytam Morricone budapesti koncertjét, ezért nézegetni kezdtem, hol lép még fel idén. Megláttam, hogy Rómában, a szülővárosában is koncertezik májusban, majd meggyőztem magam, hogy tök jó lenne a koncertjét egy római városnézéssel összekötni, végül is még nem voltam Rómában, de mindig is szerettem volna látni. Blankát is megkérdeztem, van-e kedve jönni, és mondta, hogy naná, igaz, ő a koncertet kihagyná. Úgyhogy megvettük a repjegyet, foglaltunk szállást, én beszereztem a koncertjegyet is. Éppen mostanában kezdtem izgatottá válni, mert már csak két hét, és megyünk. Erre írja apu ma reggel, hogy lemondták Morricone római koncertjeit. A többit nem, már négy nappal később is fellép másik városban, de a három római alkalmat igen. Nagyon csalódott vagyok. Nem mintha Morricone nélkül már nem is érdekelne Róma, mert Róma gyönyörű, és nagyon izgalmas, hogy megnézhetem, sőt így több időnk lesz a városra, hogy nem kell koncertre készülődni meg menni, de mégis... N...

  Vianne kalandjainak végére értem, legalábbis azt hiszem, bár Joanne Harrisnél sosem lehet tudni. A történet elejét nem nagyon értettem, mert ugyan rettentő régen olvastam már a Csokoládét, de számomra nem világos, abban a levélben hogyan állhat az, ami benne áll. Nem rémlik, hogy a levél írója jövőlátó lett volna. Ezen a problémán azért gyorsan túlléptem, és pillanatok alatt beszippantott a regény. Nagyon izgalmas és veszélyes témához nyúlt most az írónő, és szeretnék is majd utánaolvasni, milyen fogadtatásra talált a könyv Franciaországban, ahol játszódik. Vianne ugyanis egy egészen más Lansquenet-be érkezik vissza, mint amit nyolc évvel korábban elhagyott. Most már egymás mellett él egy keresztény és egy muzulmán közösség, amiből akadnak problémák, mert az emberek mindenütt emberek, és a más, az idegen sajnos sokszor ellenszenves, félelmetes, utálatos. Kár, hogy nem jut mindenhová egy Vianne, akitől sokat lehet tanulni toleranciáról és elfogadásról. Nos, legalább Lansquenet...

Hétfőn és kedden, amikor egész nap összesen kb. öt órát voltam itt a reggeli készülődéssel, ebéddel és estével együtt, sokkal elviselhetőbb volt ez a kva hideg, mint most, amikor kb. egész nap itt vagyok. Ez valami tragédia. Lépni alig bírok, annyira fáj a csípőm, de most már fáj a csuklóm és a könyököm is, valamint jégcsap kezem-lábam, és lassacskán bedurran a torkom meg a fülem is, hogy a fejfájásról már ne is beszéljek. Hogy lehet így megszívni valamit?

ha belegondolok, tényleg nem sokáig lesz ez a telefonálós munka. Azt mondta tegnap az egyik főnök, hogy belehallgatott az interjúimba, és jól csinálom, kedves vagyok, figyelmes a válaszadókkal, de nem az igazi nyelvileg, főleg a kiejtésem miatt, ami remélhetőleg majd a gyakorlattal változik. Na most én nem tudom, 29 évesen egy tanult nyelvnél még mennyit tud tökéletesedni a kiejtés, de valahogy az a gyanúm, hogy nem sokat. Főleg úgy, hogy én úgy éreztem, a máltai kezdetekhez képest tök sokat fejlődött, aztán most kiderült, hogy még mindig nem jó. Szóval lehet számítani rá, hogy nem fognak sokáig tartogatni, különösen, mert kevés interjút is csinálok. Hétfőn és kedden is öt ment kb. három óra alatt, és legalább hat kellett volna. De nem aggódom ezen - ezzel is majd lesz, ami lesz.

Nem tudom, miért, de nagyon érdekel a Titanic tragédiája, annak okai, az utasok sorsa. Ezért aztán sok dokumentumfilmet megnéztem, könyvet is olvastam a témában, sőt azt a regényt is ismerem, amelyben a tragédia előtt 14 évvel Morgan Robertsonnak nagyjából sikerült megjósolnia a katasztrófát, de annyira, hogy még a hajó neve is majdnem stimmelt (Titanic helyett Titan). Amióta olvastam Walter Lord könyvét, azt is tudom, hogy az Oscar-díjas Titanic tényleg jó film – számomra az teszi azzá, hogy a Lord-kötetben feljegyzett párbeszédek szó szerint elhangzanak a mellékszereplők szájából, így pontosan beazonosítható, ki Mr. Astor, ki Lady Duff-Gordon, és így tovább, pedig a filmben nem nevezik meg őket. Egyrészt mindig elborzadok a gondolattól, milyen lehet vízbe fúlni, másrészt szép bizonyítéka ez a történet annak, hogy a hübriszt mindig büntetik az istenek. Mert az a hübrisz ékes példája, amikor egy hajóra annyi mentőcsónakot szerelnek csak fel, amennyi az utasok felének se elég, és az ...