LizaGazdija

Sosem töltöttem még ki ilyesmit, ehhez most kedvem lett. A molyon találtam, és azért hozom ki onnan, mert ott kihívás formájában ér, és én nem szeretnék nem olvasós kihívásra teljesítést jelző zöld pecsétet meg szép plecsnit kapni. 1. Mi volt életed legrosszabb könyvélménye? Gregory Maguire Wicked című könyve. (Magyarul A boszorkány címen jelent meg.) Szerintem botrányosan rossz. 2. Mi volt az a könyv, ami eddig a legnagyobb hatással volt rád? Virágot Algernonnak (Daniel Keyes), Ókút (Szabó Magda), Pán Péter (J.M. Barrie, az eredeti szöveg) 3. Olvastál már olyan könyvet, ami komolyan a frászt hozta rád és félelmet keltett benned? Kerülöm az ilyesmit, de a Kékszeműfiú ilyennek indult. 4. Mit használsz könyvjelzőnek? Többnyire semmit, néha könyvjelzőt, amit pl. a Bookdepository küld a könyvei mellé. 5. Mikor szoktál olvasni? Otthon, munkahelyen, reggel, délben, este, alvás előtt? Utazáskor és este. 6. Mi volt az első könyved amit olvastál? Janikovszky Éva: Ha én felnőtt voln...

ha nem egy hónapja volt ez a dal az egyik angol tankönyvben, és bármilyen ciki is, nekem tetszik. Tomi végighallgatni sem bírta, úgyhogy kicsit megijedtem, milyen gáz ízlésem van már, de azóta minden nap meghallgattam. (Múlt csütörtök óta mondjuk nem, mert nem volt olyan kedvem, hogy bármilyen zenét is hallgassak.)

Marcira. Annyi kalandja van mostanában, nem is értem. Először múlt pénteken érte atrocitás, amikor is séta közben megharapta egy bullmasztiff vagy mi, valami hatalmas nagy kutya, kétszer akkora volt, mint Marci. Egy Lonci nevű kutyussal meg a gazdájával sétáltunk, és megálltunk beszélgetni ezzel a másik kutyás gazdival. A másik kutya (Hapsi) pórázon volt a Duna-parton, Lonci és Marci meg nem, mivel itt szinte mindenki elengedi a kutyáját. Már percek óta ott álltunk, Lonci szaglászta Hapsit, Hapsi meg visszaszaglászott, amikor is megérkezett Marci. Neki addig egyéb dolga volt, körbeszagolta a teljes Duna-partot, mielőtt odatalált volna hozzánk. Nagyon gyorsan történt az egész. Marci hátulról megszagolta Hapsit, mire az megfordult, és már rajta is volt Marcin. Hatalmas visítás jött a nyomorultból, míg Hapsit rángatta a gazdája, és végül sikerült is leszednie Marciról. Erre Marci elrohant, pár méterrel arrébb lecsapta magát ülésbe, és égnek emelt fejjel, nyitott szájjal vonyított perce...

Hosszú névsor, csupa olyan emberből áll, akik valamiért érdeklik Bächer Ivánt, vagy valamilyen módon hatással voltak rá. Számomra sajnos a tárgyalt személyek nagyobb része ismeretlen, de azért sokakról pontosan tudtam, kicsodák, és voltak vagy nyolcan, akiknél olvasás közben ért a felismerés, hogy “jaaa, az az XY!” Időnként anekdotákat mesél el a kiválasztott emberekről, időnként valamelyik művükről beszél, máskor csak általában felvázolja, milyen ember volt ez vagy az. Sajnos van bajom a könyvvel. Néha már szinte elviselhetetlenül nagyképűnek és/vagy sznobnak érzem a szerzőt, aki úgy csinál, mintha csak és kizárólag ezek a felsorolt emberek érnének valamit a világon, mintha valami hatalmas szégyen lenne, ha valaki bármelyiküket is nem ismeri. Ez nekem azért zavaró, mert szerintem teljesen szubjektív, hogy kinek ki számít értékes vagy érdekes embernek, azon kívül meg van a szereplők között olyan, akinek egy könyve jelent meg 400 példányban 150 éve. Most egy ilyen embert valószínűleg ...

Megjöttek a madarak. Reggel is, este is nagy vidáman énekeltek. Fura, mert még csak február 21. volt ma. Eszembe jutott az első emlékem Mamáról, eléggé vicces. Ő mondjuk csak említés szintjén szerepel benne, de ez mindegy. A történet idején nem tudom, mennyi idős voltam, mert logikus lenne, hogy 3-4, viszont úgy emlékszem, hogy ez Nagyinál történt Lőrincen, és amikor ő ott lakott, akkor én már voltam akár 6-7 is. De ez is mindegy. A lényeg, hogy kicsi voltam. Mindenesetre anyuval beszélgettünk. - Amikor megyünk Hortobágyra, a Papa nem lesz ott. - Miért? - Mert elköltözött. - Miért? - Mert összevesztek a Mamával. - Miért? - Nem tudom. - Majd ha megyünk Hortobágyra, megkérdezem. - Ne kérdezd meg! Ne is beszélj róla, azért mondtam. Alapvetően nem lenne vicces, csak azon mosolygok máig, mennyire összetett feladat egy gyereket tapintatosságra nevelni, vagy egyszerűen csak erre kérni. Egyébként úgy emlékszem, ebben az esetben kivételesen sikerült. Nem úgy, mint egy másik esetben...

Két-hároméves koromtól volt az egyik nagymamám. Már az is szerencse, hogy eddig volt (, és még nagyobb, hogy Nagyi még mindig van, reméljük, még sokáig), de akkor is nehezen hiszem el, hogy meghalt. Annyira mondta, hogy 100 évig fog élni, hogy hihetetlen, hogy nem így lett. Nehéz egy nagymamáról emlékeket leírni, ezt most látom, de azért megpróbálom, hátha jobb lesz tőle. Elsőként például az jut eszembe róla, hogy milyen jól főzött, és vicces módon ezután rögtön az, hogy milyen rossz volt a vadas, amit apu kedvéért készített egyszer nálunk. Nem Mama miatt, hanem a vadas miatt, de borzasztóan nem ízlett. Viszont aztán rögtön eszembe jutnak a sütik. Elég nagy repertoárja volt Mamának, és nem lehetett tőle eljönni legalább egy kartondoboz süti nélkül, de régebben postán is küldött minden karácsonykor, és lehet, hogy húsvétkor is, de ez nem biztos. Nagyon finom zserbót, mézes zserbót, bejglit, pogácsát, sajtos rudat, kakaós meg fahéjas csigát csinált. Ha megtudta, hogy megyünk hozzá, akko...

Nem lesz már meg a 100 év. A 77 se. Este hét körül végleg elaludt. Hiányozni fog.